Furdanccsal gyárt züzülőt a gyerekeknek

Hogyan lett belőled sípfaragó? Elmentél egy mesteremberhez, aki megtanított, hogyan is kell ezt csinálni?
Nem, önállóan kezdtem tanulni a mesterséget. Persze sok mindent ellestem, utánaolvastam, aztán próbálgattam. Akkoriban szerintem kevesebb készítő is volt. Itt, Sárbogárdon, Székesfehérvár mellett nem is találtam mesterre. Az idősebb generációnak az a része, a régi pásztorság, amelynek meglehetett volna ez a tudása, mifelénk már nem volt megtalálható. Az országban is kevesen vannak. Pál Pista bácsit szeretném megemlíteni, ő Magyarország legidősebb “tudós-zenész-pásztora”. Csak látásból ismerem, de nagyon nagyra tartom őt.

Ihlet vagy ötlet kell ahhoz, hogy valaki népi hangszereket akarjon készíteni?
Nálam ihlet volt előbb, aztán egyszer csak lett belőle ötlet és megvalósulás. Fiatalkoromban, úgy húszévesen, sokat ismerkedtem a moldvai zenékkel, az nagy hatással volt rám. Úgy érzem, ott vert gyökeret a népi fúvós hangszerek iránti szeretetem. Emlékszem, már általános iskolában is foglalkoztatott azért a gondolat: akkor blockflötét fújtam (a laikusoknak általában ez “a furulya” – a szerk.), de éreztem, hogy ezzel nem lehet azt a hangot visszaadni, amit én valójában szeretnék. Aztán később, fiatalabb felnőttként jártam táncházba, találkozókra, vásárokba, akkoriban készítettem el az első fűzfasípomat is.

Kinek szánod a furulyákat, sípokat?
A hangszereim egyrészt megismertetik a gyerekekkel a zenét, ők nagyon fontosak nekem. Múltkor egy búcsúzó óvodás csoportnak rendeltek bodzasípokat, na, az igazi kihívás volt. A síp tulajdonképpen ősi játékszer is. Vagy például eszembe jut Kati, aki Olaszországban él, és annyira boldog volt, hogy a kinti rokongyerekeknek bodzasípot ajándékozhatott. Aztán vannak a fanatikus felnőttek, jobbára gyűjtők, hagyományőrzők, akik kedvelik a hangszereimet. Velük főleg a vásárokban szoktam találkozni. És ne gondold, hogy ezek idős emberek! Jellemzően huszonegynéhány vagy harmincéves korosztályról van szó.

Mi az a hosszi furugla?
Tulajdonképpen hosszú furulya, csak a Dél-Dunántúlon így hívták. 80-100 cm hosszú, körülbelül háromszor akkora, mint egy hagyományos pásztorfurulya. A hossza pontosan két és fél sukk. Nem slukk, sukk. Ez egy régi hosszmérték: egy sukk a két ököl és az egymás felé fordított, összeérő két hüvelykujj együttes hosszával egyenlő. Főleg ácsok, asztalosok, kovácsok használták régen. Ez a Kárpát-medence talán legfigyelemreméltóbb furulyatípusa. Ötlyukú hangszer, régen főleg bodzából készítették. Zenélni csak egyenes derékkal, felemelt fejjel és kinyújtott karral lehet rajta, nem túl kényelmes, de gyönyörű hangja van.

És mi a züzülő és a tilinkó?
A züzülő egy zsebhangszer, amivel a dalos jókedvünket berakhatjuk a kötényzsebbe. Készülhet bambuszból, bodzából, olasznádból is. A tilinkó pedig az egyik legarchaikusabb magyar fúvóshangszer. 50-70 cm hosszú, eredetileg fűzfa héjából készítették. Az alapformát nem könnyű megszólaltatni, de ha sikerül, nagyon szép, jellegzetes hangot ad.

Mindent kézzel készítesz?
Igen, ráspoly, smirgli meg furdancs van például a segítségemre. Éppen ebben a kézzel készítésben rejlik ezeknek a hangszereknek az egyik szépsége: nincs ugyanis két egyforma zeneszerszám, ami kikerül a kezeim közül! Amondó vagyok, hogy a finom részeket jobban ki lehet dolgozni villany nélkül, a két kezemmel. Színezéshez is csak természetes anyagokat használok: diólevet, korom- és rozsdafestéket.

Úgy tűnik, tökéletes harmóniában élsz magaddal ebben a népi hangszeres világban. Vágysz még valamire?
Szeretnék tovább kísérletezni. Többek között nyitni a keleti hangszerek felé, a japán bambuszfurulyákat például nagyon izgalmasnak találom. Szeretnék hozzátenni ahhoz is, hogy megőrizzük a hazai motívumkincset. Nekem a Meska sokat segített abban, hogy saját magamat megfogalmazzam. Ezen az úton is szeretnék még tovább járni, folytatni az önálló, sajátos arculat kialakítását a közeljövőben.