Szívszorító vallomás egy kutyamentőtől

„Mikor először voltam gyepmesteri telepen, sírtam. (…) Megláttam egy vizslát az interneten, borzalmas soványan, és szerelmes lettem. És segíteni akartam. (…) A gyepmesteri telepen a kutyák ugattak, nyüszítettek, a rácsokhoz nyomták az orrukat, és úgy néztek rám, szégyelltem magam, hogy nem segítek. Hogy nem vihetem őket haza, hogy elsétálok, és olyan ember leszek a szemükben mint a többiek, közönyös. Nem voltam közönyös, a szívem hasadt meg, mert tehetetlen voltam. Szerencsére olyan egyesülethez kerültem, akik nem csak álltak könnyes szemmel, hanem tettek is. Egész nap csak a kutyák jártak a fejükben, az oltások, orvosok, műtétek, ez köhög, az sántít… Akkor még nem értettem ezt a világot, még csodálattal és tisztelettel néztem olyan emberekre is, akikről ma már tudom, hogy mennyire nem csak az állatok miatt teszik azt, amit. Mert az állatmentés egy álarc, amivel könnyű kompenzálni az életünk egyéb hiányosságait” – olvasható vizslabloggerünk, Demény, a kötsög legfrissebb posztjában.

Mint írja, idővel megszokta, néha még elszorult a torka, de az, amit az állatvédelemben először meg kell tanulni, az az, hogy nem segíthetsz mindenkin. „Megmenthetsz egy évben 200-500 kutyát, de minden kutya mellett ott van másik három, akin nem tudsz segíteni. (…) Mert te nem teheted, nem menthetsz meg mindenkit. El sem hiszitek, milyen kevés idő kell ahhoz, hogy már könnyek nélkül fogadd azt a kutyát, akinek a saját “gazdája” törte szilánkosra a lábát, akit egy dobozban az út szélére tettek, akit egész életében láncon tartottak. Rezzenéstelen arccal veszed ki a kutyát a disznóólból, a benzines hordóból, és csak arra koncentrálsz, hogy neki már jobb lesz, neki sikerült, még épp időben. Ő még megtudhatja, hogy milyen az igazi gazdis élet.

De néha nem sikerül. Nem az a legnagyobb veszteség, akit nem fogadhatsz be, akinek nem adhatsz új esélyt, hanem az, amikor elkésel. Mert akkor úgy sírsz mint egy gyerek, mikor mindent megteszel, és mégsem sikerül, mikor orvosoknál töltöd minden idődet, infúziót csöpögtetsz, és imádkozol és reménykedsz… és mégsem sikerül. Ebben nincs enyhülés, ez sosem lesz könnyebb. (…) A rettenetet könnyen megszokod már, de a kudarcba még mindig belehalsz kicsit.

A poszt további részét itt olvashatod.