Színészek szirmok közt – II. rész

– A ribizlit takaró tujákhoz is fűződik egy emlék, ahogy itt a kertben szinte minden növényhez – folytatja Eszter. – Milyen érdekes, épp a férjed (Esztergályos Károly – A szerk.) által rendezett film, az “Édes Anna” címszerepéért kaptam meg a legjobb női alakítás díját, a Sanghajban rendezett Magnólia filmfesztiválon, és amikor onnan hazaérkeztem, Péter nem egy csokor virággal várt, hanem a kertbe vezetett, ahová egy sor kis tuját ültetett ajándékul. Hát tényleg sokkal maradandóbb emlék lett. Mint látható, a fák mára már hat méter magasra nőttek meg. Persze ugyanígy Péternek is van saját fája, az meg az ő egyik munkájához kapcsolódik.

– Ez így igaz, de szégyenszemre nem tudom a nevét, de talán a fénykép sokaknak elárulja majd, hogy micsoda. Amikor a “Csárdáskirálynő”-t próbáltam Kecskeméten, a kollégáimat azokkal a történeteimmel szórakoztattam, hogy hogyan ültettem tele mindenfélével a kertemet. Ezért aztán ők sem virágot hoztak a bemutatóra, hanem megleptek ezzel a törpe fácskával, amelyet mindjárt megmetszek, mert úgy látom, alaposan ráfér. Nekem ugyanis magas a metszési indexem.

Péter elrohan a metszőollóért, és szakszerű csattogtatásba kezd. Eszter pedig egy nagy halom fényképpel jön ki a házból, meg akarja mutatni, milyen tavasszal a magnóliafa. A kép egy-két évvel ezelőtt készült, azóta a fa is megnőtt, meg a gyerekek is nagyobbacskák: Flóra elkezdte a hatosztályos gimnáziumot, Olivér folytatja komoly tanulmányait és a még komolyabb focit, Flóra, a legkisebb pedig beiratkozott az első osztályba. Amíg a fényképen merengek, Péter a metszőollót letéve meglepő hírrel áll elő:

– Nem tudtam, hogy magnóliát veszek, amikor a kertészetben rámutattam egy rossz állapotban lévő kis fára. Úgy választottam, mint ahogy az ember elmegy egy kutyamenhelyre, és a legesdeklőbben néző, egyébként legrandább, sérvgyanús kutyát hozza el szánalomból. Én ugyanilyen érzésekkel vezérelve hoztam el egy bokrocskát, amely oda volt lökve valahová, aztán kiderült, hogy a világ legszebb növénye. Az első évben a szomszédom fia lekardozta az első virágot, a második évben megette a kutya, a harmadik évben lefagyott az összes, a negyedik év aztán kárpótolt mindenért, a fa hatalmasat nőtt, és robbanásszerűen hozta százszámra az öklömnyi rózsaszín virágokat. Az az érdekes, hogy előbb van rajta virág, mint levél. Még az egész környék a telet nyögi, nem tért magához semmi, amikor egyszer csak megjelenik a kertben egy négy köbméternyi csoda. Egy hónapon át gyönyörködünk benne, aztán nyárra új szín jelenik meg – az is a kedvencem! –, a pergolát befutó lila ákác.

A pergola alatt a teraszon is akad egy-két izgalmas látnivaló. Dicsérem a szép, mediterrán hangulatú kövezetet; Eszter elárulja, hogy egyszer egy török íróval és egy török rendezővel dolgozott együtt Péter a Komédiumban, és ezt a csempét ajánlották fel a honorárium részeként. Kissé ugyan meglepő fizetési mód, de épp jókor jött, mert kellett a burkolat a teraszhoz. A pergola szélén egy hántolt fatörzset veszek észre. Olyan, mint egy szobor. Péter szeretetteljes pillantással illeti, aztán belekezd a történetébe.

– Ahol most a fűben az asztal áll, ott volt a környék, vagy inkább az ország leggyönyörűbb sárgabarackfája. Azt mondták, errefelé nem is marad meg, de nagyon sokáig remekül érezte magát; rengeteg barackot hozott. Emlékszem, amikor egyedül voltunk itthon a pár hónapos Olivérrel, mindig alatta hevergettünk. Egy borzasztó fagy után azt mondta a kertész, aki néha segíti az életemet, hogy most már ki kell szedni, mert egyszer csak letörnek az ágak, és elrepül a gyerek a hintával együtt. Amikor kivágták a fát, olyan fájdalmas volt, mintha egy állatot vesztettem volna el, mert úgy éreztem, hogy az életemnek egy fontos korszaka kötődött hozzá. Ezért maradt meg nekem a fatörzs emlékműnek, amit lekezelgettek, és most ott áll a teraszon.
– Ebben a kertben tehát főleg az érzelmek dominálnak – folytatja Eszter –, a három gyönyörű fenyőnk is Flóra-fenyő, Olivér-fenyő és Szonja-fenyő.
– Az érzelmek mellett azonban a focinak is nagy szerepe van – veti közbe Péter. – A két fenyő ugyanis remek focikapu, a sűrűre ültetett tiszafa sor pedig jól megfogja a labdát. Olivérrel óriási meccseket játszunk, néha még a lányok is beállnak. Na persze azért “szegény” gyerekeknek csináltattunk szép, rendes fajátékokat is, amelyeket hatalmas meglepetésnek szántunk.
– Merthogy mindezt a Nyúl hozta – teszi hozzá Eszter. – Ezért aztán bravúros ügyesség kellett hozzá, hogy a gyerekek ne lássanak meg semmit abból, amikor négy-öt ember jött befelé a kertbe ezekkel az óriási gerendákkal. A helyzetet aztán Péter mentette meg.
– Van egy felfújható gumimedencénk, amit nekitámasztottam az ablaknak, hogy titok övezzen mindent másnap reggelig. És akkor hallottad volna azt a novellát, amelyet előadtam! Hogy készülünk már a nyárra, és egy kicsit függőlegesen kell állnia ennek a medencének, mert a gumi bizonyos tulajdonságainak ez most nagyon jót tesz. Igazán meggyőzőnek hangzott mindez, sőt tudományosnak, úgyhogy ennek a Nyúlnak frenetikus sikere lett.

Mindent végignézve eljutok végre a kert legvégében álló, kis fehér építményhez, amelyről már ideérkezésem óta nagyon szerettem volna megtudni, mi célt is szolgál. Közelebb érve aztán kiderül, hogy a cseréptetővel fedett tornác, a régi fehér asztallal és székkel “berendezve”, igen fontos örömök forrása.

– Az “Országalma” című Kárpáti-darab bemutatója után elhatároztam, hogy meghívom a barátaimat a kertünkbe egy kis szalonnasütésre, flekkenezésre. Igen ám, de ehhez kellett volna valamiféle egyszerű tűzrakóhely. Felhívtam az építészt, aki a házunkat tervezete, hogy mit tudna ehhez kitalálni. Hozott egy vázlatot egy komoly kis épületről, amire én azt mondtam, hogy ez nekem sem gazdaságilag, sem időben nem megfelelő, de közben már beleszerettem. A házikó a fehérre meszelt, oszlopos árkáddal Balaton-felvidéki stílusban épült meg, mondhatni rekord idő alatt, de akkor még találni kellett valakit, aki a főszerepet játszó kemencét megcsinálja. Egy remek kályhás bácsi vállalkozott a feladatra, akinek könnyű dolga volt az anyagbeszerzést illetően, mert itt olyan agyagos a föld, hogy csak félre kellett tolni a homokot a gyerekek homokozójából, és leásni a mélybe. Ebből a kerti agyagból aztán négy nap alatt elkészült a kenyérsütő kemence, ami hajnalig is tartja a meleget, és ebben isteni pizzákat szoktunk csinálni. A másik tűztérben roston sütési lehetőség van, és főzni is lehet egy húsz literes rézüstben; akkor ebben készült egy irgalmatlan mennyiségű halászlé, ami elég volt az egész népes társaságnak. És ami még érdekesség, hogy van itt egy beépített aszaló is, amely egy szilvafa-tulajdonosnak igazán praktikus. Úgy érzem, hogy most érkezett el az az idő, hogy komolyan foglalkozni kezdjek a főzéssel. Talán mostanra kerültem abba a korba, amikor fontossá válik minden, ami kézzel fogható.
– De hát úgy tudtam, hogy vegetáriánus vagy – szólok közbe bátortalanul. – Hát most éppen nem. Az “Üvegtigris” című film forgatásán is kolbászt ettem szalonnával, mert a szerep is megkívánta, hogy felszedjek néhány kilót. De ezt elnézem magamnak, mert aztán ezeket a bűneimet kemény munkával ledolgozom az erdőben. A Rózsika-forráshoz járok le futni, ha meg közösen kirándul oda a család, akkor ugyebár az a fő program, hogy a gyerekek megmásszák a löszfalat. Ilyenkor ősszel szeretem legjobban az erdőt; gyönyörűek a fények, a lombok, és külön élvezem, amikor a hatalmas tölgyek alatt futva, a potyogó makkok egész sorozatot adnak le rám. Az igazat megvallva Eszter a futásban simán megver engem, az ő adagja már évek óta nyolc-tíz kilométer.
– Hát ez most már valóban szenvedélyemmé vált; amikor csak ráérek, futok, de nem az erdőben, hanem a környék utcáin. De ez, azt hiszem, az erre lakóknak már megszokott látvány. Aztán nemrégiben gondoltam egyet, hogy ha már én ennyit dolgoztam ezzel, akkor meg kéne próbálni, hogy mekkora távot bírok egyáltalán. Elhatároztam, hogy megmérem az erőmet, és benevezek a félmaratoni versenyre.
– Persze én is azonnal csatlakoztam Eszterhez, de ehhez a rettenetes próbatételhez aztán minden nap edzeni kellett; bárhol voltunk, magától értetődő volt, hogy futunk. Néhány évvel ezelőtt beleszerettünk az ország legszebb tájába, az Örségbe, ahol vettünk egy telket is, talán egyszer építünk rá valamit. Addig azonban egy bérelt házban szoktunk lakni egy harmincnyolc lelket számláló faluban, és ha lent vagyunk, ennek egy jelentős részét mi magunk tesszük ki. Hát itt is edzenünk kellett a legutóbbi nyaralásunkkor, ami a falu nagy örömére szolgál, mert az nagyon tetszik nekik, amikor futunk, bár nem igazán értik, hogy minek? De tele vannak jószándékkal, és akárhányszor elszaladunk a kocsma mellett, folyton drukkolnak, és kiabálják, hogy “Hajrá, magyarok!” A tájat gyalogosan, vagy autóval alaposabban bejárva aztán az is kiderül, hogy a gyönyörű erdők és az óriási, érintetlen mezők között nemcsak a mi apró falunk ilyen idilli, hanem errefelé egymás után a többi is. Az ember elfelejti a harcot az idővel, leveszi a lábát a gázpedálról, és egyszer csak képes elhinni, hogy ilyen az egész világ. (Erről az időtlen állapotról azonban Péternek az idő jut az eszébe.) Te jó isten, már egy órája beszélgetünk? Ne haragudjatok, de rohannom kell vissza dolgozni. De azért jólesett egy kicsit kertészkedni, még így elméletben is.
– A táskádat nem viszed magaddal? – kiabál még a férje után Eszter. Aztán én is sietve búcsúzom, elvégre ez mégiscsak Budapest.