Erdős István: Aprótörpe indiánok

– Honnan jöhetett? – kérdezte titkos kézjelekkel, amiket akkor használtak, amikor fontos volt, hogy teljesen csendben legyenek.

Táncoló Pitypang hátrafordult, és szemét a magashegyi hágó felé meresztette. Ásító Felhő bólintott. Tehát a hegyeken túlról.

– Hívnunk kell a harcosokat, mielőtt valakinek baja esik! – mutogatott az indiánlány. Az indiánok védték meg az erdőben a nagy Maniktou gyengébb teremtményeit az erősebbektől. Persze eddig ilyen erős ragadozó nem vetődött erre.

– Előbb nézzük meg, hogy merre tart – mutogatta kézjelekkel Táncoló Pitypang. Ásító Felhő megint bólintott. Hátha csak vándorútján keresztezte a manik erdejét a fenevad. Nem kell feleslegesen ráijeszteni az erdő népére.

Csendesen, mint két árnyék, követték a nyomokat. Táncoló Pitypang megvizsgálta a ragadozó nyomainak távolságát, és mutogatni kezdett.

– Nagyon lassan lépked, borzasztó fáradt lehet a hosszú út után.

Ám a következő lábnyom mellett rettenetes dolgot találtak. A sűrű, ragacsos kis tócsát rögtön felismerték az indiánok. Vér!

– Elkéstünk! – mutogatta Táncoló Pitypang. – Elkapott valakit az erdőből.

– Szóval nem a vándorlástól fáradt, hanem a vadászattól – válaszolta jelekkel Ásító Felhő. Bájos arcát eltorzította a visszafojtott düh. Az indiánok minden élőlényt egyformán megbecsülnek, soha nem pusztítanának el ok nélkül senkit. Erre idevetődik egy ilyen jött-ment szörnyeteg, és rögtön tizedelni kezdi az erdő lakóit. Tehetetlenségében könnyek szöktek a szemébe.

– Frissek a vérnyomok – mutatta Táncoló Pitypang. – Hátha még nincs túl késő, és meg tudjuk menteni szegényt. Gyerünk!

Ásító Felhő az arca elé emelte a kezét, és ide-oda mozgatta. Ez a jel az indiánoknál azt jelentette, hogy valakinek elment az esze. Csak nem ilyen kedvesen.

– Mi ketten egy ekkora fenevad ellen? – kérdezte jelekkel az indiánlány. – Az egész törzs a fél fogára se lenne elég!

– Nincs időnk idehívni a harcosokat! – hadonászott Táncoló Pitypang. – Talán már most is késő…

Ásító Felhő barátja elszánt arcába nézett, és megértette, hogy igaza van. Ha fel kell áldozniuk magukat, hogy megmentsenek egy másik lényt, akkor a szellemek kívánják ezt tőlúk. A szellemek akarata alól pedig egy indián nem vonhatja ki magát. Összeszedte hát minden bátorságát, és bólintott.

Táncoló Pitypang azonnal futni kezdett a nyomok után. Időnként megtorpant, hallgatózott, majd nesztelen léptekkel futott tovább. Az indiánlány amilyen ügyesen csak tudta, követte. Kettejük közül Táncoló Pitypang volt a jobb nyomolvasó, természetes volt, hogy ő megy elől. De Ásító Felhő ezúttal kivételesen nem is bánta.

Egyre több lábnyom mellett találtak vércseppeket. Az ifjú indiánok torkát összeszorította az aggodalom. Csak nehogy túl késő legyen! Ebben a pillanatban Táncoló Pitypang megtorpant, és felemelte a kezét. Ez azt jelentette, hogy aki mögötte jön, álljon meg. Ezután két ujjával a szemére mutatott, majd előre, a domboldalra. Ásító Felhő követte barátja mozdulatát, de először semmit nem látott. Aztán észrevette ő is.

Egy hatalmas kidőlt tölgyfa kifordult gyökerei alatt valóságos barlang rejlett. Ide vezettek a lábnyomok. Mindkét indiángyerek szíve a torkában dobogott. Táncoló Pitypang előhúzta akáctövisből készült kését, és intett az indiánlánynak.

– Te jobbról kerülöd meg a barlangot, én balról – mutogatta egyetlen hang nélkül.

Ásító Felhő bólintott. Elindult felfelé a domboldalon, hogy aztán az üreg felső pereménél találkozzanak. Valamivel jobban érezte volna magát, ha eszébe jut elhozni otthonról az apja félelmetes tomahawkját, amihez persze nem is lett volna szabad hozzányúlnia. Ennek ellenére sokszor volt társuk különböző kalandjaikban a borotvaéles csatabárd. De most üres kézzel kell szembenéznie a fenevaddal.

Lassan körbeértek. Már szinte meg tudták volna fogni egymás kezét, amikor Táncoló Pitypang egyetlen hang nélkül a földre vetette magát. Valami megmozdult a barlangban, és elnyújtott, panaszos nyögés hallatszott. Ásító Felhő megdermedt, és lélegzetvisszafojtva bámulta a barlang száját, ahol egy lompos, szürke farok moccant meg. Ebből rögtön tudta, miféle szörnyeteggel van dolguk.

– Farkas! – jelezte Táncoló Pitypangnak.

A bátor indiánfiú érezte, hogy a félelem szelleme költözik szívébe. A farkasok veszedelmesebbek voltak mindennél, amit eddig életében látott. Csak az öregek meséltek jéghideg téli éjszakákon a tábortűz mellett félelmetes történeteket a sötét időkről, amikor még ragadozóktól hemzsegett az erdő, és senki nem volt biztonságban. Ők meséltek arról is, hogyan üldözték el a bestiákat a hős indiánok ádáz csatákban, rengeteg veszteség árán. Lehet, hogy a sötét idők visszatérnek a manik erdejébe?

Táncoló Pitypang száműzte szívéből a félelmet. Az élete árán is meg fogja menteni a bajbajutottat, fogadta meg magában. Fohászkodott egyet a nagy Maniktouhoz, aztán felemelte a kezét, és intett egyet. Ez a támadás jele volt.

Ahogy Ásító Felhő meglátta a jelet, tétovázás nélkül beugrott a barlangba. Szeme sarkából jól látta, hogy Táncoló Pitypang sem késlekedik, akáctövis késén végigfutott a fény ugrás közben. Az indiánlány puhán ért földet, azonnal bukfencezett egyet oldalra, nehogy meglepje őt a ragadozó.

De a fenevad meg sem moccant. Alszik a beste? A két kis indián értetlenül nézett egymásra. Nem látszott sehol az áldozat. Szőröstül-bőröstül befalta volna a szörnyeteg? Óvatosan körbejárták az oldalán heverő, fáradtan lihegő farkast. A biztonság kedvéért a háta felé indultak. Tényleg hatalmas volt. Egy-egy szőrszála is hosszabb volt, mint az apró indiánok. Hátán világosabb volt a szőr, nyakán sörényszerűen felállt, így még félelmetesebbnek látszott. Feje óriási volt, félig nyitott szájából hosszan kilógott vörös nyelve. Szeme csukva volt, de néha meg-megrebbent a szemhéja. A kis indiánok ilyenkor megdermedtek, és fohászkodtak, hogy a fenevad észre ne vegye őket. Megkerülték a fejét, de továbbra sem volt nyoma az áldozatnak.

És akkor meglátták. A vérnyomok nem a szörnyeteg szájához vezettek, hanem az egyik hátsó lábához. A farkas combján rettenetes sebhely tátongott.

A két kis indián egymásra nézett. Táncoló Pitypang szégyenlősen eltette a kését, Ásító Felhő pedig azonnal kisietett a barlang szájához.

– A domboldalon láttam útifüvet. Azzal be tudjuk kötözni a sebet, amíg Szédítő Füsthöz érünk vele. Te addig itasd meg! – szólt most már hangosan az indiánlány. Hangjára a hatalmas farkas összerezzent, és kinyitotta a szemét.

Táncoló Pitypang az orra elé lépett.

– A barátaid vagyunk. Segíteni fogunk rajtad – mondta szelíden, és letérdelt az ordas hatalmas orra elé, hogy megszagolhassa. Kulacsából friss forrásvizet öntött apró tenyerébe, és megnedvesítette vele a farkas irdatlan nyelvét. Az óriási állat hálásan szusszantott.

Közben ásító Felhő is visszatért a gyógyfüvekkel. Óvatos mozdulatokkal kitisztogatta a sebet, majd ráborította, és rögzítette a hevenyészett kötést.

– Fel tudsz állni? – kérdezte Táncoló Pitypang.

– Megpróbálok – nyögte a farkas. Nekiveselkedett, és nagy nehezen talpra küzdötte magát.

– El kell jönnöd a falunkba. A gyógyítónk majd rendbe hoz – mondta Ásító Felhő. – Mi megyünk elöl, mutatjuk az utat.

Bár a farkas alig tudott lépni, a két kis indiánnak igencsak szednie kellett a lábát, hogy előtte tudjanak maradni. Csendesen haladtak az erdőn át.

– Nem vagy valami szószátyár – nézett vissza futás közben a farkasra Táncoló Pitypang.

– A szavak olyanok, mint a gömbölyű kövek. Ha sokat raksz egy kupacba, szétgurulnak – mondta a farkas, és megint hallgatásba burkolózott.

Rövidesen elérték a falut. A farkas jóízűt ivott a patakból, végignézett a felsorakozott apró indiánokon, és sokkal barátságosabban szólalt meg.

– A nevem Szürke Vándor, a farkasok szabad népéből származom. Utamon álnok vadászok támadtak rám, és megsebesítettek. Biztos voltam benne, hogy nem látom többet felkelni a napot, de ezek a bátor harcosok megmentettek.

A két kis indián elpirulva nézett egymásra.

– Engedd, hogy átkötözzem a sebedet – lépett előre Szédítő Fúst. A farkas bólintott, és az oldalára feküdt, hogy a sérült combja legyen felfelé. A bölcs gyógyító szakavatott mozdulatokkal látta el a sérülést. – Egy hónap, és kutya bajod sem lesz.

– Holnap folytatom az utamat – mondta a farkas ellentmondást nem tűrő hangon.

– Nem tarthatunk vissza – lépett elé álló Bivaly –, de ha segítségre van szükséged, már tudod, hol találsz minket, Szürke Vándor testvérem. Uff, én beszéltem.

Este a tábortűz mellett elszívták a békepipát, és nagy lakomát csaptak az új barát tiszteletére. Másnap Táncoló Pitypang és Ásító Felhő kísérték el egy darabon a vándorló farkast.

– Soha nem is mész haza? – kíváncsiskodott ásító Felhő búcsúzóul.

– Az út az én otthonom – mondta a fenevad, és búcsút intett. Az indiángyerekek sokáig nézték, ahogy az ösvényen távolodik hatalmas alakja, és nagyon örültek, hogy nekik van hova hazamenniük, ahol mindig várják őket.

_{Megjelent a Pagony könyvek gondozásában.
Illusztrálta: Pásztohy Panka}

További mesékért KLIKK IDE

Gyere és jász velünk értékes ajándékokért! Töltsd fel képedet és nyerj!