Mihail Pljackovszkij: A buta oroszlánkölyök

Egy ízben séta közben az oroszlánkölyök ismeretlen állattal találkozott.

– Nem köthetnénk ismeretséget? – ajánlkozott az oroszlánkölyök, aki ráadásul még mérhetetlenül kíváncsi természetű is volt.

– Olyan nagyon akarod? – kérdezte az ismeretlen állat.

– Rettenetesen, nagyon, de még mennyire! – örvendezett az oroszlánkölyök. – Borzasztóan szeretek ismeretséget kötni. Hát, ami engem illet, én vagyok az oroszlánkölyök.

– Hát azt látom, hogy nem tehén vagy – morogta az ismeretlen állat. Aztán mancsot nyújtott, és bemutatkozott: – Párduc…

– Aha! – mondta az oroszlánkölyök. – De hiszen te egyedül vagy…

– Hát persze hogy egyedül vagyok.

– Már megbocsáss, kedves Duc, de én azt értettem, párduc…

– Azt is mondtam. Ez a nevem.

– És hol a másik Duc? Mert ugye két Duc az egy pár. Azt addig értem, hogy te egy Duc vagy, de igazán bemutathatnád a párodat is.

– Hát te aztán nagyon ostoba vagy, oroszlánkölyök! – veszítette el türelmét a párduc.

– Biztosan azért, mert én még egészen kicsi vagyok – sóhajtott az oroszlánkölyök.

– Volt szerencsém! – mordult rá a párduc. – Előbb nőj meg, vakarcs, azután ismerkedj!

Ezzel aztán a feldúlt párduc elrohant, az oroszlánkölyök is ment tovább a maga útján.

“Elég rosszul sült el a dolog – elmélkedett az oroszlánkölyök. – Én csupa jó szándékkal közeledtem hozzá, ő pedig megsértődött. Ki érti ezt…?”

Hát ahogy ballag tovább, szembejön vele Hegyesszarvú-Fürgelábú.

– Szervusz! Milyen kellemes találkozás! – köszönt rá az oroszlánkölyök.

– Szervusz, oroszlánkölyök! – üdvözölte Hegyesszarvú-Fürgelábú.

– Nahát, te ismersz engem?

– Én mindenkit ismerek!

– És benned kit tisztelhetek? – kérdezte az oroszlánkölyök.

– Nos, én vagyok az antilop. Ezt már tudhatnád! – mormogta Hegyesszarvú-Fürgelábú.

– Még soha nem hallottam rólad – ismerte be az oroszlánkölyök. – Már megbocsáss, kedves… ööö… izé, hogy is hívnak?

– Már mondtam. Antilop.

– Akkor mégis jól hallottam, kedves Anti. De én a te helyedben inkább nem beszélnék erről a csúnya dologról – mondta az oroszlánkölyök kioktatóan.

– Mit mondasz, csöppség? Milyen csúnya dolgot emlegetsz?

– Tudod, Anti, lopni nem szabad. Szép, szép, hogy beismered, de jobban tennéd, ha egyszer s mindenkorra leszoknál róla!

– Még hogy én lopok?! – háborodott fel az antilop. – Nahát, ezt a pimaszságot nem tűröm! Hogy miért is álltam szóba egy ilyen ostoba jószággal…

Az antilop mérgesen dobbantott a patájával, és elszáguldott.

A szegény kis oroszlánkölyök nagyon elszomorodott. Rettentően sajnálta önmagát: “Csak tudnám, miért haragudtak meg rám! Mindegyik ostobának nevezett, pedig lehet, hogy okosabb vagyok náluk.”

Egyszer csak azt látja, hogy egy kő alól kibújik Kicsi-Zöld-És-Farka-Van.

– Hová, hová, oroszlánkölyök?

– Sehova. Csak úgy sétálgatok – felelte az oroszlánkölyök. – Hát te meg ki vagy?

– Én egy gyík vagyok.

– Örvendek a szerencsének! De kérlek, mondd meg, hol van a másik!

– Milyen másik? – csodálkozott a gyík.

– Azt mondtad, hogy te vagy az egyik. Gondolom, akkor kell lennie egy másiknak is. Szívesen megismerkednék vele is.

– Hű, milyen ostoba vagy! – szörnyülködött a gyík, és egy szempillantás alatt eltűnt kedvenc köve alatt.

Állt, álldogált értetlenül az oroszlánkölyök, aztán elindult hazafelé. Gondterhelten töprengett: “Vagy én vagyok a buta, vagy pedig ezek az állatok az ostobák – ez a Duc, Anti meg ez az Egyik! Talán mégis jobb lesz, ha megkérdezem a mamát. Ő mindent tud!”

_{Megjelent a Móra Kiadó gondozásában, A nyúl, aki senkitől sem félt című könyvben. Illusztrálta: Vlagyimir Szutyejev}

További mesékért KLIKK IDE

Gyere és jász velünk értékes ajándékokért! Töltsd fel képedet és nyerj!