Array
(
    [0] => 146
    [1] => 148
    [2] => 2
    [3] => width="146" height="148"
    [bits] => 8
    [channels] => 3
    [mime] => image/jpeg
)

Interjú: Kováts Adél és kislánya, Laura

Ebben az interjúban Kováts Adéllal és kislányával együtt beszélgettünk, mert Laurában mindennél erősebb volt a vágy, hogy elmondjon nekünk valamit. Így többnyire azokról a problémákról szól a cikk, amiket ő maga vetett fel: a barátságról, a szeretetről, arról, hogy mi a jó és a rossz, és arról, hogy az élet a feketével, a fehérrel és a szivárvány összes színével együtt teljes. Nem utolsósorban aztán az anyák napja is szóba került...
Interjú: Kováts Adél és kislánya, Laura– Miért gondoltad, hogy meg kell szólalnod? – kérdezem a kamaszodó kislányt, aki ragaszkodik ahhoz, hogy a pesti kávézó asztalánál velem szemben üljön le.
Laura: Ha kinyitom az újságot, és azt látom, hogy egy kislány van a címlapon az édesanyjával, akkor rögtön kíváncsi leszek, ki ez a lány, és mit keres itt. Ezért kell valamit ilyenkor tudatni az olvasókkal.
Adél: Úgy is lehetett volna, hogy én beszélek rólad.
Laura: Igen, de ez olyan... burkolás. Fontosnak tartom, hogy hallják az emberek egyszer egy olyan lány véleményét a világról, aki egy kicsit különleges.

– Laura, miben vagy te különleges?
Laura: Nemcsak abban, hogy van egy betegségem, amivel küzdök, hanem abban is, hogy felülről látom a világot. Ezért jobban érzem, hogy mi a jó és mi a rossz. A mostani iskolámban szabad festészetre kezdtem járni, és nagyon sokat tanultam itt az életről. A festő palettáján például mindenféle szín megjelenik és mindegyiknek más a jelentése. A fehér a jó, a szabadság, a boldogság; a fekete a bosszú, a szomorúság és a beburkolás. Nagyon sokan azt hiszik, hogy a fekete nem jó szín, pedig ugyanúgy hozzátartozik az élethez. Azok tudhatják ezt, akik festenek, írnak vagy másféle művészek. Minden országban, a családban és a világban is vannak rossz dolgok. De ha a fekete nem lenne, akkor csak fehér lenne, és így unalmas volna az életünk. És persze ott vannak a színek is, amiket váltogatnunk kell. Nagyon sok gyerek, sőt felnőtt is csak a feketét és a fehéret ismeri. De ha így élünk, színek nélkül, nem lehetünk szabadok. Pedig a szabadság fontos, segít abban, hogy barátokra leljünk, és abban is, hogy jobban működjön az élet. Ha nem volna bennünk fekete, akkor nem tudnánk rossz irányba gondolkodni, nem tudnánk hibákat elkövetni, de talán kijavítani sem tudnánk azokat.

– Te hogyan éled meg a rosszat?
Laura: Ha valaki elkövet valamilyen hibát, ha például engem csúfolnak, ami olykor elő szokott fordulni, az nehéz, de el is lehet gondolkodni rajta, hogy miért teszik ezt. Vajon tudok-e úgy változni, hogy ne csúfoljanak? Vagyis ha nem történne ez a „rossz”, akkor nem kezdenék el változni, és nem lehetne kijavítani a hibát. A betegségemen nem tudok változtatni, de megmutathatom például a festésem által a kivezető utat, azt, hogyan kell barátságokat kötni, és ezekre a barátságokra vigyázni. A gyerekeknek joguk, hogy barátságokat kössenek, és ez a kapcsolat olyan, mintha kötél kötné össze őket. De ha veszekedés van, ezen a kötélen csomók keletkezhetnek, és akkor a kötél ott elszakadhat. A gyerekek, akár betegek, akár nem, különböznek egymástól, ezért nem szabad őket egyformán kezelni – különben ezek a csomók létrejönnek! A megpróbáltatás nem kellemes dolog, viszont az baj, ha nem tudjuk megmutatni a jó utat, hogy ne csúfolják azt, aki elesettebb, aki beteg. De annak is rossz lesz, aki ezt a rosszat csinálja, mert a rosszra visszavágás következik, ha nem jövünk rá, miért csinálta.

Interjú: Kováts Adél és kislánya, Laura

– Képes vagy visszavágni?
Laura: Nem, mert a szívem mindig azt mondja, hogy nem érdemes, mert az rosszá válhat. Azt gondolom, hogy aki rosszat tesz, az valójában tisztában van ezzel, és bűntudata lesz. Ilyenkor azt érzem, valami kellemes dolgot kellene mondanom neki, hogy ezt a helyzetet feloldjam!

– Amikor telefonon beszéltünk, azt mondtad Lauráról, hogy tizenhárom és fél éves. Ennyire fontosak még mindig a hónapok?
– fordulok most Adélhoz.
Adél:
Ez nem nekem, inkább Laurának fontos.
Laura: Igen, mert annyi minden változik egy fél év alatt. Korábban még nem gondolkodtam úgy, hogy például megmondjam anyának, túl féltős, de most már megmondom, mert jobban kezelem a helyzeteket. Az, hogy önállósodom, jó is meg nem is, nagyon szeretem például a női dolgokat, és nagyon vágyom a szabadságra, de az anyai szeretet szerintem más lesz attól, hogy kikerülök ebből a burokból, és ez már nem annyira jó érzés.

– Adél, ha felidézed magadban, milyen is voltál tizenhárom és fél éves korodban, akkor milyen hasonlóságokat és milyen különbségeket találsz?
Adél: Én már nagyon önálló voltam akkoriban. Sopronban éltem, a szüleim sokszor rám bíztak dolgokat, amiket meg kellett csinálnom, közben tanultam, készültem a felvételire, amatőr színjátszókörbe jártam, és persze érdekelni kezdtek a fiúk. Bizonyos dolgokban nagyon határozott voltam, Laura is az, talán még nálam is határozottabb. Érdekes, hogy azt mondta, különleges ember, talán azért, mert van benne egyfajta küldetéstudat. Ha el akar érni valamit, azért roppant szorgalmasan küzd. Ez megsokszorozza a képességeit. A körülöttünk lévő segítő emberek és a mozgásterapeuták imádnak vele lenni, mert jól motiválható és mindig vidám, igazi napsugárgyerek! Ez a küldetéstudat bennem is megvolt! De nekem ilyen idős koromban rengeteg problémám akadt magammal, a világgal, ő sokkal letisztultabb és tapintatosabb, talán azt is mondanám, öregebb lélek.

– És te milyennek látod édesanyádat?
Laura: Nagyon aranyos, néha izgága, hiperaktív. Azt nem szeretem, amikor veszekszik. Aggódó és szeretetteli. Ha valami bántja, akkor felkapja a vizet, ha nem tudja kezelni azt a dolgot.

Interjú: Kováts Adél és kislánya, Laura

Névjegy

Kováts Adél

• Született: Kapuvár, 1962. június 18.
• Díjak: Kossuth- és Jászai Mari-díj
• 1983-ban végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskola operett-musical szakán.
• A Nemzeti Színházban kezdte pályafutását, 1993 óta a Radnóti Miklós Színház művésze
• Férje Kováts Tibor balettművész. Kislánya, Laura, 13,5 éves
• Regisztrált bemutatóinak a száma 92, jelenleg többek között A főfőnök, a Bolha a fülbe, a Kurázsi mama és gyermekei, a Vágyvillamos, a Mozgófénykép és a Szerencsés Dániel című darabokban látható.

– Nem félted, véded túl Laurát?
Adél: A túlféltés alapprobléma lehet minden anya-gyerek viszonyban, ránk ez fokozottan érvényes. Néha meglep, mert sokkal előrébb tart, mint gondolnám, máskor, ha fáradtabb, akkor könnyen alulteljesít. Ezért ez bonyolultabb kérdés számunkra. Olykor abban is meglátom a veszélyt, ami más anyában fel sem merül. De attól, hogy bizonyos helyzetek veszélyesek lehetnek, neki még ugyanúgy joga van a szabadsághoz, és ebben kell nekem ügyesnek lenni. Laura mostanra nagyon önálló lett, ki is követeli magának a szabadságot, gyakran leállít. Én meg örülök ennek. Igen előrelátó a saját dolgaiban, ő csomagol be például, és listákat ír, mint most is arról, mit szeretne elmondani. Kerekké teszi maga körül az életet, jól ismeri saját magát, és sokkal őszintébb is magához meg a világhoz. De közben tapintatos, ami nem jellemző mostanában az emberekre. Ha tud valamit, képes magában tartani. Aztán az esti „fülizések” vagy a nagy anyabeszélgetések alkalmával összebújunk, és akkor mondja el, mi jár a fejében. Sokszor megdöbbent, hogy milyen régen benne mocorog már egy gondolat vagy egy érzés. De nem gondolja, hogy rám kellene öntenie. Általában erős, szokatlan kifejezéseket használ, eredendő bölcsességgel rendelkezik, gyakran idézem is őt.

– Mit hozott az életedbe Laura ezen a bölcsességen túl?
Adél : A szeretet semmivel sem összehasonlítható érzését, a „most lettem felnőtt” gondolatát. A Laura iránt érzett felelősség mindig velem van, ez önmagától felállított egy új fontossági sorrendet, és ez számomra felszabadító érzés. Ugyanakkor ahhoz, hogy teljes életet élhessek, létezhessek a hivatásomban is, meg kellett tanulnom elfogadnom mások segítségét. Ez különösen pici korában volt nehéz. Meg kellett tanulnom hinni abban, hogy néha a dolgok nélkülem is megoldódnak, még vele kapcsolatban is.

– A kamaszkor az álmodozások kora! Laura, te mit szeretnél csinálni, elérni majd felnőttként, mire vágysz?
Laura: Nem arra például, hogy gazdag legyek. A múltkor nézegettünk olyan kisgyerekkori képeket, amelyeken lovagolok. Ahogy néztem a lovakat, egyszerre rájöttem, hogy olyan kapcsolat van közöttünk, ami pszichológiai. Ha rájuk teszem például a kezem, akkor érzem, hogy ez jó nekem, és tudok velük beszélgetni. Ezért gondoltam arra, hogy lehetnék én olyasvalaki, aki megtanítja a lovakat, hogyan közeledjenek az emberhez. Nagyon sok gyerek szeret lovagolni, de az a lényeg, hogy azok is szeressenek, akiknek ez nehezebb, mert kicsit mások, vagy van valamilyen betegségük.
Adél: Ami velem történt jó és rossz, az felülmúlta azt, amit valaha is álmodhattam. Az életemben sokszor használtam azt a kifejezést, hogy ezt nem hiszem el, hogy velem történik. De velem történt, és ez nem véletlen. Az a lényeg, hogy ezt mindig tudjuk! Tehát mindig épp ott vagyunk, ahol lennünk kell. Gondolhattam volna azt, hogy nagyobb családom lesz, vagy ábrándozhattam volna külföldi karrierről, gazdagságról. Most egy sokkal beszűkültebb életet élek, a hivatás és a család között próbálom megtalálni az egyensúlyt, ami olykor lehetetlennek tűnik. De nem hiányzik több és más, mert úgy érzem, mindkettőben jó helyen vagyok. Olyan belső intenzitással élek meg mindent, ahogy azt elképzelni nem lehetett volna! Úgy gondolom, a szüleim arra vágytak, legyek boldog, becsületes és egészséges. És igazából én sem gondolok mást. Teljesen mindegy, hogy Laura három egyetemet fog-e elvégezni vagy egyet sem, mert nem ez számít. Az egészség persze más jelent, azt, hogy önálló, felnőtt élete lehessen, ha álmodok valamiről, akkor ez az.

– Laura, szeretnél még valamit megosztani velünk?
Laura: Igen, az anyai izgatottságról. Ami szintén lehet rossz, de lehet jó is, mondjuk, lehet az anyák napja miatt, hogy vajon mit ad a gyerek az anyukájának. Nekem Kovács Kati dala jut eszembe ilyenkor, az Úgy szeretném meghálálni, készítek persze valami ajándékot is. De a tárgy, az nem annyira fontos, olyan, mint a köret a hús mellé. A lényeg a szeretet.

Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:

Interjú: Kováts Adél és kislánya, Laura
Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted!
Csatlakozz hozzánk a Facebookon is!

 

Megosztás
 

Hozzászólások

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás