„Az embereket csak szeretve lehet jobbá tenni!”

Végtelenül természetes, harmonikus, jókedv és életszeretet árad belőle. A közelében valahogy megnyugszik az ember. Elfelejti a bosszúságait, a keserveit, és őt hallgatva úgy érzi, hogy örülni kell a földi lét minden pillanatának.
Talán még soha nem hallottam olyan prédikációt, amelyen a hívek nagyokat nevetnek. Nem véletlen, hogy Böjte Csaba miséjén akkora a tömeg Balatonszemesen, a Bagolyvár utcai kápolna környékén, hogy még az úttesten is állnak idősek, fiatalok és rengeteg gyerek. Igen, a gyerekek nagyon fontosak számára – szertartás közben is maga köré gyűjti őket –, és a beszélgetésünk kezdetén szívesebben szól róluk, mint önmagáról.

Épp a múlt héten eskettem egy olyan gyerekünket, aki kiskamaszként került be az első dévai otthonunkba 1992-ben. Az édesapja pásztor volt, sokat ivott, korán meghalt, az édesanyját is elvesztette. Aztán az otthonunkban lakott a testvéreivel, és szépen leérettségizett. Örültem neki, mert ma rendben van az élete – meséli elégedetten. – Úgy ismertem meg húsz évvel ezelőtt, hogy egy mise után megkeresett, és munkát kért tőlem. „Kicsi szívem, te miért nem jársz iskolába, hiszen tart a tanév…!?”, kérdeztem, majd meglátogattam abban a Déva környéki falucskában, ahol élt. Megdöbbentem a nyomortól! Ez a gyerek napszámba járt, és a kevéske keresetéből próbálta eltartani a kisebb testvéreit. Ekkor szembesültem azzal, hogy sok gyerek azért nem jár iskolába, mert a létéért küzd.

„Az embereket csak szeretve lehet jobbá tenni!”


– Aztán 1993-ban megalakult egy elhagyott ferences kolostorban az első gyermekotthon, és ma már Erdély sok városában (Magyarországon is) vannak otthonok, amelyeket az ön által létrehozott Dévai Szent Ferenc Alapítvány tart fenn.
– Gyakran mondják, hogy az ideális az, ha egy családban három-négy gyerek van, mire én általában azt felelem, hogy számomra a kétezer-háromszáz gyerek az igazi… Ennyien laknak jelenleg az otthonainkban! Ha jól meggondolom, valamennyi gyerek életéről regényt lehetne írni. Például arról a fiúcskáról is, akit egy lepukkant toronyházban, egy úgynevezett fantomblokkban találtunk pár hónapos kisbabaként. Szőnyegbe csavarva, nyakig kakásan… Egy tizenhat éves utcalány gyermeke volt. Ma is emlékszem a jéghideg, mégis élő testecskére, és arra a gondra, hogy miként fogjam meg… Aztán néhány héttel ezelőtt miséztem, és ez a fiúcska olvasta fel a szentleckét. Ültem, néztem a gyereket, és potyogtak a könnyeim.

– Már fiatalon tudta, hogy ez lesz az útja? Hogy több ezer gyereket ment majd meg az éhezéstől, a csavargástól az elzülléstől?
– Ne felejtse el, hogy a mentéshez nemcsak én, de ők is kellenek! Magam már az első, 1992-ben szervezett táborunkban felfedeztem, hogy milyen érdeklődők és nyitottak a jóra a szerencsétlen sorsú gyerekek, de soha nem akartam őket bármire is kényszeríteni. Nem szeretem a zárt kapukat, a bekerített telkeket, hiszen ők nem az enyémek, van saját lábuk, eldönthetik, merre mennek. Például bárhol is van a gyerekotthonunk, ők kijárhatnak. Ezt a jövőt természetesen nem láttam fiatalon, inkább mindenfélét kipróbáltam. Én is voltam alpinista, síztem, barlangásztam, aztán huszonöt éves korom körül eljutottam odáig, hogy dönteni tudjak a jövőmről. A feladatomról. A hetvenes-nyolcvanas évek nem voltak tökéletesek – ahogy a maiak sem azok –, tehát tudtam, hogy csak három útból választhatok. Elszaladok a problémák elől messzire, Kanadába, Amerikába, bedugom a fejem a homokba (vagy a pálinkáspohárba), és nem figyelek arra, mi történik körülöttem – ezt ma is sokan gyakorolják –, de nekem a harmadik megoldás tetszett leginkább. Nevezetesen az, hogy az ember nekiöltözik, seprűt ragad, és takarítani kezd, hogy kisebb legyen a rendetlenség.

 Névjegy

• Ferences szerzetes, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány létrehozója
• Kolozsváron született 1959-ben
• Autóvillamossági szerelőnek tanult, egy évig dolgozott bányászként a Hargitán, de már akkor papnak készült
• Gyulafehérváron és Esztergomban tanult, 1989-ben szentelték pappá
• Húsz éve helyezték Dévára, ahol oltalmába fogadott néhány utcagyereket, és beköltöztek az üresen álló ferences kolostorba
• Több könyvet írt, tevékenységéről számos filmet forgattak (Csillagösvény 1–2., Utazások egy szerzetessel)
• Kitüntetései: Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje, Európai Polgári Díj.
– Tapasztalatom szerint fiatal felnőttként arra rezonálunk, ami megérintett minket gyerekkorunkban. Akinek szörnyűek voltak az iskolai élményei, az pedagógusként mást akar nyújtani, akinek a szülei borzalmas házasságban éltek, az példás családi életre vágyik (vagy soha nem házasodik). Ön a gyerekszegénységre rezonált…
– Átéltem az árvaságot és a szegénységet is. Persze a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek Erdélyében majd’ mindenki szegény volt, és mi akkor sem éltünk volna jól, ha édesapám életben marad. De ő meghalt, amikor négyéves voltam. A születésem után zárták börtönbe társadalmi izgatás miatt. „Hideg van, s farkasok üvöltenek, majd jön a tavasz, és ki kell tartani…” Ilyesféle sorok elegendőek voltak akkoriban a börtönhöz. Engem kevésbé zavart, hogy reggelente hideg volt a házban, és ki kellett menni a pottyantós vécére, mint az, hogy a többi gyerek kirándulhatott az apukájával. Szóval nem attól sérültem, hogy nyaranta kilyukadt a tréningnadrágom meg a tornacipőm orra focizás közben. Azt sem hallgatom el, hogy sokféle regény hatására – gondoljunk csak a Monte Christo grófjára! –, az is eszembe jutott, hogy bosszút kell állnom apámért. Ám amikor nagyobbacska lettem, és eltépelődtem, hogy kiken fogok bosszút állni, elbizonytalanodtam. A rabőrökön? A kommunistákon? Vagy minden rossz emberen? Aztán rájöttem, hogy nekem az emberi butasággal, bunkósággal és sötétséggel van bajom. És a sötétet nem lehet felfűrészelni és kilapátolni az ablakon, a sötétség ellen többet tesz egyetlen gyertya fénye! Innen jutottam el addig a gondolatig, hogy csak a szeretet és a jóság teheti jobbá a világot. Az embereket is csak szeretve lehet jobbá tenni! Hiszen a harc, a gyűlölet csak fokozza sötétséget.

– Magányosan tépelődött minderről?
– Zárkózott gyerek voltam – rengeteget olvastam –, tehát magamban jöttem rá arra is, hogy egyedül kevés vagyok. Aztán eszembe jutott, hogy a Jóisten Mózesnek és később sokaknak volt társa abban, hogy valamivel szebb világot teremtsenek, tehát arra gondoltam, hogy nekem is Istennel kell szövetséget kötnöm. Eldöntöttem, hogy felajánlom magam neki, hiszen Istennek is az a célja, hogy épüljön az országa. Én ezért szeretnék tenni… És most, ötvenhárom évesen úgy érzem, jó döntés volt. Ma is rengeteg örömöt találok a sokféle munkámban!

– Sokan megmosolyogják azokat, akik élvezik a munkájukat, szeretik a családjukat, hiszen a panasz a divat.

– Nemrégiben vezettem az autómat, és váratlanul leintett egy atyafi. Beszállt, kérdeztem hová megy. Azt felelte: hazafelé, ahhoz a…. feleségéhez. A cifra jelzőit most mellőzzük! Mire én az út szélére kanyarodtam, és mondtam, szálljon ki. „Nézze, én katolikus pap vagyok, olyan embert, aki így beszél a családjáról, nem szállítok!” Szegény ott állt az esőben, megszántam. Mondtam: „Ha említ valami jót is a feleségéről, elviszem!” Mire az emberem elmesélte, hogy a felesége süti a világ legjobb palacsintáját. Visszaengedtem. Aztán útközben beszélgettünk, és megtudtam, hogy az asszonya készíti a legcsodásabb töltelékes káposztát – meg is hívott rá –, majd kiderült, hogy van három szép gyerekük, unokáik, és az asszonyka egy veteményeskertet is gondoz. Mire hazaértünk, szentté avattuk a feleségét! Miért szitkozódott a találkozásunk kezdetén? Mert valóban divat lett a nyafogás, és valakit mindig szidni kell. Az asszonyt, a gyerekeket, a tanárokat, a plébánost, a polgármestert, az orvosokat, mindenkit.

– Néha jogosan dühöngünk, és sokan dolgoznak botrányosan kevés pénzért. Például az orvosok…
– Megint valódi történettel felelek. Ismerek egy fiatal sebészt, akihez egy éjszaka bevittek egy ijesztően összetört motorost. Egész éjszaka dolgozott a kollégáival, hogy összerakják a csontjait. Aztán néhány hónap múlva ugyanez a motoros a feleségébe karolva, a saját lábán hagyta el a kórházat, és boldogan integetett az orvosnak. Ennek hatására a fiatal sebész letérdelt a szobájában, megcsókolta mindkét kezét, és megköszönte Istennek, hogy megadta neki gyógyítás képességét és az ezzel járó hihetetlen örömöt. E pillanatokat senki sem veheti el az igazi orvosoktól, ez a tiszta boldogság! (És csak ráadás, ha megfizetik őket…) Eszembe jut egy saját példa is. Tavaly augusztus huszadikán a székelyföldi Perkőn voltam. Lenn, a völgyben, a Szent István-szobornál kezdődött az ünnepség, majd felgyalogoltunk a hegy tetején található kápolnához. Jó egyórás út a negyvenfokos kánikulában… Mi, papok rémesen súlyos ruhát viselünk – nem sikerült elérnem az érsek atyánál, hogy lengébb, nyárias öltözéket kapjunk… –, csorgott rólam a víz. Közben imádkoztunk, beszélgettünk. Például arról meséltek nekem, hogy a tanároknak ennyi fizetésért nem szabadna dolgozniuk. Hallgattam-hallgattam, aztán kitörtem. „Nézzenek rám! Magamra öltöm ezt a többkilónyi ruhát a rettenetes forróságban, vállalom a cölibátust, ráadásul kétezer-háromszáz gyerekért vagyok felelős. Nincs annyi pénze az érsek atyának, hogy ezt meg tudja fizetni! Nincs! Tudják, miért csinálom? Mert jó dolog jónak lenni, segíteni, és szeretetben élni! Az orvosnak, a kőművesnek, a tanárnak, az anyának, az apának, a nagymamának, a nagypapának és a papnak is. Higgyétek el nekem, mindenkinek!”

Hozzászólások

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás