Megfigyelték, hogy a gyerekek soha nem azokkal a dolgokkal játszanak szívesen, amikkel mi, felnőttek szeretnénk, hogy játsszanak? Ez miért van? Azért mert a játékkészítők nagyon régen voltak kisbabák, és már elfelejtették, hogy akkor mi érdekelte őket? Vagy a kisbabák is olyanok, mint mi, hogy ami a sajátjuk, az automatikusan nem érdekes, a másik homokozólapátja, kisautója, felesége bezzeg?

A kisfiamat nagyon érdekli, hogy mi, felnőttek mivel játszunk. Például a könyv. Talán nyolc hónapos se volt még, amikor először észrevettem, hogy ahelyett, hogy valamelyik játékával játszana, ő inkább egy könyvet lapozgat. És nem kezdi rágcsálni, nem tépi szét, hanem elmélyülten nézegeti! Ijesztő.
Aztán persze a számítógép, meg a mobiltelefon. Utóbbin a billentyűzárat is fel tudja oldani. Egy pillanatra nem nézek oda, és már tárcsázza is valamelyik budapesti színház igazgatóját. És nem könnyű elvenni tőle, mert közben megy. Fülére szorított mobiltelefonnal fontoskodva siet.

Persze az is segít, hogy ezeken sok a gomb, amit nyomkodni lehet. Nyomkodni nagyon jó, nem? Tegye fel a kezét, aki ha meglát egy műanyag buborékos csomagolóanyagot (hivatalos nevén „légpárnás fóliát”), nem érez leküzdhetetlen vágyat, hogy kipukkantgassa. Nincs ilyen élő ember, szerintem.
Van, aki másokat nyomkod. Meglát a másikon egy pörsenést, vagy egy alattomos kis mitesszert, és azt neki muszáj kinyomnia rögtön. Tudja, hogy fájdalmat okoz, még sajnálja is a másikat, küzd benne a nyomkodhatnék az empátiával, és a nyomkodhatnék győz. Nyilván ez is ilyen atavisztikus dolog, mint a kurkászás, még majomkorunkból maradt, nem tehetünk róla. Ösztönösen van nyomkodhatnékunk.

A számítógépek és a mobiltelefonok térhódításának megmondom, hogy ez az igazi oka. És hiába van most már a nagyon okos telefonokon hangvezérlés, bármibe fogadok, hogy senki nem fogja használni soha, és nem csak azért, mert ha azt mondod neki: „Kovács János”, akkor erre felhívja anyukádat, hanem azért sem, mert nyomkodni a telefont ezerszer jobb érzés, mint kimondani egy hangsort.
De elkanyarodtam a tárgytól. Mi is volt a tárgy? Ja, igen. Hogy mi a jó játék egy kisbabának. Jó játék a cicafarok (szélte pont egy babamarok), jó játék a fülhallgató (kimondottan jól nyalható), jó játék a laptopkábel (főleg ha még nem lopták el), jó játék a konnektor...
Szóval minden, ami tilos. Ez is van olyan ősi dolog, mint a nyomkodás. Elég ugye Ádámra és Évára gondolni.
De érdekes, hogy nemcsak ami tilos, hanem maga a tiltás is állati jó játék a kisfiam szerint. Mondjuk, bele akar nyúlni a konnektorba, fölkapom, és arrébb teszem, hogy nem. Jót rötyög rajta. Elindul felé újra, de már nem is akarja igazából elérni, nyúlás közben megáll, és hátrasandít. Várja, hogy fölkapjam, és arrébb tegyem. Fölkapom, arrébb teszem, rötyög. Ingatom a fejem, hogy nem szabad. Ő is ingatja a fejét, hogy nem. És elindul újra...
Nem tudom, mondtam-e már, hogy nagyon cuki.