Először is úgy, hogy a daddyt is magunkat vittük. Másodszor, tematikus mesékkel és egyéb történetekkel alapoztunk – fájós fogú cápákról, fognyűvő manócskákról és fogorvos után újra felszabadultan mosolygó kislányokról. Harmadszor pedig, megbeszéltem Lolával, hogy ha a délelőtti akadályt sikeresen megugorja, akkor délután igazi mamás-lányos délutánt csapunk. Piknikkel, mozival, kedvenc játszótérrel és a végén egy kétgombócos (!) fagyival. Nagyon jók voltak a kilátásaink. Lola reggel a kocsiban határozott hangon tájékoztatott bennünket arról, hogy alaposan átgondolta a dolgot, és úgy döntött, hogy ezúttal ki fogja nyitni a száját Eszter néni rendelőjében (nem úgy, mint múltkor, amikor egy óra tíz percet könyörögtünk neki hárman, majd feladtuk). A rendelőbe lépve ráadásul Eszteren is derűs bizakodást láttam – igaz, ő a két héttel azelőtti fiaskó után is rendíthetetlenül mosolygott. De most valóban úgy tűnt, működni fog a haditerv.

Rövid hezitálás után Lola úgy döntött, hogy mégsem nagylányosan egyedül, hanem az ölembe ülve próbálja átvészelni élete első fogorvosi kezelését a liftezős székben. Immár rutinosan vettem az ölembe, megakadályozva a gyerek által korábban előadott 180 fokos fordulatot, amely után legföljebb hátulról, a tarkóján keresztül lehetett volna betömni a fogát. Az apja pedig éppen velünk szemben, az ablakmélyedésben helyezkedett el, ahonnan szemkontaktusban maradhatott a lányával. Aki erősen szorította a kezemet, miközben elé rakták a partedlit, és a doktornő fölé hajolt. És akkor elhangzott a nagy kérés: „Rendben, nagyon ügyes vagy. Most pedig nyisd ki a szádat, kérlek, jó nagyra, mint egy oroszlán!” Most vagy soha, gondoltam magamban, és minden mentális energiámmal azon voltam, hogy a lehető legnagyobb lazaságot tettetve, agyi hullámaimmal rávegyem a gyereket arra, hogy ugyan, nyissa már ki a száját. Ő pedig… kinyitotta! (Na jó, valószínűleg nem a tökéletesen amatőr, kizárólag foszlányosan és hallomásból ismert agykontrolltechnikámnak köszönhetően, hanem azért, mert ő, csakis ő, úgy határozott.) Elkezdődött a munka. Eszter és az asszisztense gyorsan és ügyesen dolgoztak, nem először volt a kezük között masszív ellenálló. Egy barátnőm másnap, amikor az esetet meséltem neki, azt kérdezte: hogy bírta Lola, hogy nem beszélhet? A kérdés, persze, teljesen jogos. A válasz pedig az, hogy mivel beszélni nem tudott, hát nyögött. Elég hangosan és monoton módon, torokból, a következőképpen: „Höööö… öööööö… áááá… öááááh!” Mindeközben továbbra is, megszakítás nélkül, de váltakozó intenzitással szorította a kezemet – amikor erősebben ráfogott, tudtam, hogy kellemetlen neki.

A holtpont – mert persze azt nem hagyhattuk ki – akkor érkezett el, amikor Eszter abbahagyta a fúrást, hogy megnézze, hol tart. Lola akkor öblített, majd kisebb szájzárat kapott. Hirtelen mindannyiunk szeme előtt megjelent a két héttel korábbi látogatás fekete szelleme… Eszterrel összenéztünk Lola feje fölött, a tekintetéből megértettem, hogy maradjak csöndben, majd ő. De a lányom már jól ismerte a doktor néni „érveit”. És nem nyitotta ki a száját. Eltelt egy perc, kettő, öt, nyolc… és akkor közbelépett Alex. „Lola” – mondta egy kicsit keményebben, mint általában beszélni szokott. „Most akkor számolok, és te háromra nyisd ki a szádat.” (Így szoktuk otthon is, ha valami végképp nem megy.) Ez működött! Az otthonról hozott reflex hatására a gyerek végül megemberelte magát, és kitátotta a száját még egyszer, utoljára.

Az egész fogtömési művelet nem tartott tovább húsz percnél, és a végén már Lola is kuncogott a tömőanyagot szilárdító kék fényű pisztollyal a szájában. Amikor végre fölállhattunk, olyan felszabadult örömöt láttam a szemében, mint még soha. Eszter nénitől ráadásul megkapta élete legizgalmasabb ajándékát: egy átlátszó kis fiolát, benne egy darabka fehér fogtöméssel. Kedves Eszter, nagyon köszönjük. Lola azóta is mindenhová magával viszi, sőt a múltkor azt tudakolta az apjától a garázsban, hogy vajon ki lehet-e fúrni a kupakját úgy, hogy a nyakába vehesse. Mert akkor aztán tényleg mindenkinek megmutathatja: milyen csoda bátor is volt Lola, amikor életében először (na jó, másodszor…) fogorvosnál járt!

Cikkünk a Nők Lapja legfrissebb számában jelent meg.
Az e heti szám tartalmából:

• A legnagyobb sztárok – sosem látott fotókon
  
• Rubint Réka: "Boldog vagyok, hogy nem adtam fel!”
  
• Tamással sülve-főve
• Vénusz legyek vagy inkább boszorkány
• A szellemi hanyatlás késleltethető 
• Virágos szeptember