Mariza: Gente da minha terra

Rövid, hidrogénszőke hajat és a mostanában annyira divatos nagykeretes SZTK-szemüveget visel. Amikor üdvözlésképpen rám mosolyog, látszik, hogy fogszabályzót hord. Mikor megemlítem, hogy maximum huszonötnek gondolnám, nevet, és azt mondja, lehet, hogy fiatalnak tűnik, de Bettyre, a csúnya lányra hasonlít...

- Lehetséges - nevetek. - De aztán, gondolom, ugyanúgy, mint Betty, leveszi a szemüvegét, felmegy a színpadra, és hirtelen mindenki rájön, mennyire varázslatos.

- Lehet, de közben nem lát semmit. Én például maximum a harmadik sorig látok el a koncerteken - kacsint rám.

- Hiányzik, hogy belássa az egész teret?

- Igen is, meg nem is. Jó lenne pontosan látni, hogyan fogadja a dalaimat a közönség, viszont az is igaz, hogy nem feltétlenül a szem dolga befogadni az emberek reakcióit. Egy profi művész inkább érzi a közeget, ahol énekel.

- Mindig énekesnőnek készült?

- Nem. Ötévesen kezdtem fadót énekelni, édesapám unszolására. Sosem terveztem, hogy énekesnő leszek, sőt nem is álmodtam róla, mint ahogy állítólag sokan teszik a világban. Velem egyszerűen csak megtörténtek a dolgok. Máig próbálom megérteni, hogyan és miért...

- Gondolom, segített benne, hogy más, mint a többi fado előadóművész. Játékos, kísérletező, aki folyamatosan igyekszik kifelé tolni a műfaj határait...

- Ebben közrejátszik, hogy édesanyám afrikai. Míg apám nagy fadorajongó volt, anyámnak egészen más volt a zenei ízlése: ő Nina Simone-t és Roberto Carlost hallgatott. Zenei „mindenevőként" nőttem fel, ezért igényem van a „mindenéneklésre".

- Az elmúlt huszonnégy órában önt hallgattam a youtube-on. A fado nagyon melankolikus zene. Portugáliában mindig mindenki szomorú?

- Nem feltétlenül nevezném szomorúnak a fadót. Hasonlítsuk inkább a blues zenéhez! Amikor valaki bluest hallgat, akkor is egyfajta melankolikus állapotba kerül. A fado ugyanennek a portugál formája. Lisszaboni tengerészek énekelték először, még a 19. században. A kocsmákban és a hajókon született, úgy, hogy az afrikai rabszolgák zenéje összekeveredett az őket leigázó népek dallamaival. Maga a fado az élet legalapvetőbb érzéseit mutatja be, amelyek nem feltétlenül szomorúak, mint ahogy a való életben sem siránkozhatunk állandóan... Szerelem, szenvedély, hazaszeretet, boldogság, kétségbeesés... a fadóba minden belefér! Még a borról vagy a közös éneklés öröméről is írtak már fado dalt! Rengeteg érzelem jellemzi, és azt hiszem, emiatt annyira sikeres a világban. Az emberek nem tudják kivonni magukat a hatása alól.

- Olvastam, hogy a fadónak két fajtája van: a lisszaboni és a coimbrai. Utóbbit kizárólag férfiak éneklik, úgy, ahogy a bluest. Ha a két műfaj ennyire hasonlít egymásra, akkor hogyan lehet, hogy a legnagyobb fado énekesek, mint például Amalia Rodriguez, vagy ön, mind nők?

- Érdekes kérdést vet fel. Azt hiszem, arról van szó, hogy az emberek jobban elfogadják, ha egy nő tárja ki nekik a lelkét, mint ha egy férfi siránkozik. Mondjuk azon, hogy elvesztette a szerelmét. Viszont semmiképp se írja le a férfiakat! Portugáliában fantasztikus férfi fadisták vannak: Carlos do Carmo, Ricardo Ribeiro, Camané - egytől egyig mesés hangok.

- Ön a híres fadista, Amalia Rodriguez halála után lett népszerű. Ha jól tudom, akkor ismerték meg, amikor a portugál televízió emlékműsorában énekelt. Gondolja, hogy tévés „hátszél" nélkül is idáig jutott volna?

- Nem hinném. A tévé korunk legfontosabb médiája, nélküle az emberek sosem hallottak volna rólam. Édesanyám korában még fontos volt a rádió is, de abban ma már mindent elönt az angolszász zene. A hetvenes, nyolcvanas, kilencvenes évek slágerei...

Bár ez a fotó nem a MÜPA-ban készült, Mariza ugyanebben a ruhában lépett fel a magyar közönség előtt is

- A fadóban mi a fontosabb? A dallam vagy a szöveg?

- Mindkettő.

- Akkor mindazok a magyarok, akiknek mintegy másfél óra múlva énekelni fog, hogyan fognak teljes élményt kapni? Nem hinném, hogy sokan beszélnek közülük portugálul!

- Nem féltem őket. Rengeteg különböző kultúrájú embernek énekeltem már - portugáloknak, spanyoloknak, izraelieknek, irakiaknak... megszámolni is nehéz. Észrevettem, hogy akármennyire mások, ugyanúgy elmélyednek a zenében. Olyan ez, mint amikor megnézünk egy festményt. Ránézünk a vászonra, és azt mondjuk: Jaj! Ez nem tetszik! Pedig azzal, hogy nem szeretjük, éppen azt bizonyítottuk be, hogy a kép jó, mert érzelmeket ébresztett bennünk... A fado ugyanezt teszi. Megmozgatja a lelkünket, előhívja az érzelmeinket. Nem értjük, mitől leszünk szomorúak, vidámak, vagy melankolikusak, de mégis ez történik, szöveggel vagy anélkül. A zenében nincsenek határok, nem véletlenül szokás azt mondani - elnézést a közhelyért! -, hogy a zene az egyetlen igazán nemzetközi nyelv.

Mariza - Barco Negro 

 
További Mariza dalokért kattints IDE!

Még több az e heti Nők Lapjából: • Szulák Andrea: „Nagyon sokat tanultam Rozitól... » • D. Tóth Kriszta: Minden csikó éjszaka születik » • Édeset az édesanyáknak » • Egy anya, két gyerek - és egy férj 1. » • Énekesnő a csendben » • Mit tegyek, hogy ne legyen koraszülött a kisbabám? »