– Azért mesélem el a történetemet, mert nem szeretném, ha bárki azt hinné, hogy az anorexia vagy bármely más étkezési zavar egykomponensű betegség: ez csak tünet, amelynek a kiváltó okát kell megtalálni. Azt a sztereotípiát sem szeretem, hogy az anorexia csak azoknál a lányoknál alakul ki, akik olyan karcsúak akarnak lenni, mint a modellek. A probléma sokkal összetettebb – meséli találkozásunk első perceiben Eszter. A tizenkilenc éves lány pszichológushallgató, hastáncolni jár, megengedi magának, hogy egy-egy vizsgája ne ötösre sikerüljön, csokit eszik, és néha fél napig nem csinál semmit, csak lazít. Nem mindig élt így.

„Megtévesztettem az orvosaimat”

– Nem volt könnyű a gyerekkorom. Három, nálam jóval fiatalabb testvérem van, anyukánk pszichiátriai betegségben szenved. Pótanyukája voltam a testvéreimnek, de hetedikes koromban – saját érdekemben – a nagymamámnál helyeztek el. Azóta is nála lakom, ő a legfőbb támaszom. Látszólag rendeződött az életem, azonban másodikos gimnazistaként elkezdtem attól tartani, hogy anyukámra kezdek hasonlítani, aki túlsúlyos. Ezért eldöntöttem: nem eszem. Tulajdonképpen éhségsztrájkba kezdtem – idézi fel Eszter a néhány évvel ezelőtt történteket. – Ma már tudom, valójában azt üzentem vele: tarthatatlan a helyzet a családunkban. Hogy nem gondoskodhatok a testvéreimről. Akkor anyám sem volt túl jól, mert még nem járt terápiára. Valójában a személyiségemben nem akartam anyukámra hasonlítani, de ez akkor nem tudatosult bennem. Százhetven centis, ötvenhat kilós lány voltam, és nagyon gyorsan negyvenhárom kilóra fogytam. Csak vizet ittam, és almát ettem.

Eszter azt meséli, szinte tetten érhető a pillanat, amikor az éhségsztrájk olyan állapotba fordul, amelyben az ember már nem is tud arról, hogy a szervezete kívánná az ételt. Nincs éhségérzete, semmit sem kíván. A nagymamája ekkor vitte el őt először pszichológushoz, de mert nem sikerült megállítani a fogyását, kórházba került.

– A gyerekklinikán kereken száz napot töltöttem – folytatja Eszter. – Tudták, hogy szeretem az irodalmat, imádok olvasni, ezért jutalmazásra és büntetésre épülő terápiát alkalmaztak. Ha ettem és gyarapodott a súlyom, olvashattam. Ha nem ettem és fogytam, elvették a könyveimet, és nem hagyhattam el a kórházat. Én pedig úgy döntöttem, hogy nem hagyom magam manipulálni, és nem ettem. Végül meguntam a benti létet, és ki akartam jutni, csak ezért kezdtem enni. Nem gyógyultam meg: megtévesztettem az orvosaimat, kicsit híztam, és végül kiengedtek.

„Huszonkilenc kilóra fogytam”

Kérdezem Esztert, milyennek látta magát akkoriban. Csóválja a fejét: ez a probléma nem csak az önképről szól. Mindig az édesanyjához hasonlította magát, és az volt a tévképzete, ha egy kicsit is eszik, akkor olyan lesz, mint az édesanyja.

– Hazajöhettem, de hamarosan negyvenhat kilóról negyvenre fogytam. Ekkor már nem gyerekkórházba, hanem az azóta megszűnt „Lipótra” kerültem – vagyis az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetbe (OPNI) – meséli tovább. – Öt hónapot töltöttem ott, és a legalacsonyabb súlyom huszonkilenc kiló volt. Zárt osztályon is feküdtem, szondán keresztül tápláltak. Akkor már annyira rosszul működött a szervezetem, hogy túl sok emlékem nem is maradt arról az időszakról. Talán nem is baj, az az idő rémálom volt, amit könnyebb feldolgozni felejtés árán. De nem tudtam volna feladni az „éhségsztrájkot”, hiszen a valódi problémám még mindig nem oldódott meg.

Esztert kezdetben az OPNI-ban is jutalmazáson és büntetésen alapuló terápiával kezelték, és hiába mondta az orvosainak, hogy ez nála nem válik be, nem hittek neki.

– Érthető, hiszen az anorexiások manipulálják az orvosaikat, például a reggeli súlymérés előtt akár öt liter vizet is megittam, hogy többet mutasson a mérleg. Az orvosok tudták, hogy ez játszma, és azt gondolták, manipulálni akarom őket, amikor azt mondom, nálam nem válik be a büntetés-jutalmazás. Ráadásul nincsen olyan terápia, amely minden anorexiásnál gyógyuláshoz vezethet, a kezelés egyénre szabott. Zárt osztályra kerültem. Ott tudtak szondával táplálni, tudtak figyelni rá, hogy ne mozogjak, ne égessem az egyébként is kevéske energiámat. Mégis lefogytam huszonkilenc kilóra.

– Belenéztél a tükörbe akkoriban?

– Igen, de az ember a kórházban máshogy látja magát, mint otthon. Már negyvenkilósan sem menstruáltam, a bőröm olyan volt, mint a pergamen, kiálltak a csontjaim, és szinte teljesen kihullott a korábban szép, dús hajam. A halál szélén álltam. A kezelőorvosaim terápiás módszert váltottak. Amikor harmincegy kilóra visszahíztam, azt mondta a pszichológusnő: „Eszter, menjen haza, és nézze meg, mire képes!” Hazamentem, és megláttam magam az otthoni környezetben, a szép ruháim, a könyveim között a tükörben. Szörnyű volt. Főleg azt látni, hogy alig volt hajam. Ránéztem a polcon a tamponra: ezt vajon mikor használtam utoljára? Nagymamámmal elmentünk a Margitszigetre, és öt lépés után összerogytam. Láttam magam a tükörben, rádöbbentem, mit tettem a szervezetemmel, és hoztam egy döntést: újra elkezdek enni. Ebben szerepük volt a szakembereknek, akik képesek voltak terápiát váltani, és a családterápiás kezeléseknek is, amelyen anyukám, apukám és a nagyszüleim is részt vettek, és jól együttműködtek. Ahogy korábban az éhségsztrájkról döntöttem, ugyanúgy döntöttem később az evésről is.

Először csak tápszert evett, mint a babák, később jöttek a könnyen emészthető, pépes bébiételek. Az ételek a felnőtté válás és a visszanőiesedés folyamatát „követték”: ahogy a bevitt táplálék egyre szilárdabbá lett, úgy vált meg Eszter is a betegségétől. Lassan bekerülhetett az étrendjébe minden étel, a tápanyagpótlás, és elkezdett nőiesedni. Ahogy a szervezete megkapta, amire szüksége volt, a haja ismét dússá vált.

– Nagyon nehéz újra beindítani az emésztést, nem jöttek könnyen a kilók – teszi hozzá Eszter. – Az anorexia következményeként enyhe tejcukor-érzékenységem alakult ki, laktózmentes étrendre kellett állnom. Télen eldöntöttem, hogy újra enni fogok, és nyárra már negyvennégy kiló voltam. Mostanra visszanyertem az ötvenhat kilómat. Meggyógyultam.

„Már nem törekszem a tökéletességre”

A gyógyulás azonban elsősorban nem Eszter testében, hanem lelkében történt meg.

– Személyes terápiára és pszichodrámára kezdtem járni, ezek sokat segítettek. Valójában tizenkettőtől tizennégy éves koromig felnőtt voltam, aztán „visszakéredzkedtem” a gyerekkorba, újra „baba” lettem, akiről gondoskodni kell. A betegség sokszor arról szól, hogy önsorsrontás árán is kiprovokáljuk a szeretetet – magyarázza. – Mindig kitűnő tanuló voltam, állandóan az vezérelt, hogy én legyek a legokosabb, a legcsinosabb. Ma már megengedem magamnak, hogy egy vizsgám csak hármasra sikerüljön, vagy hogy semmittevéssel töltsem az időmet. Az anorexia – a bulimiával szemben – a kontrollról szól: számolgathatod a kalóriákat, tartóztatod magad sok mindentől. Ahhoz, hogy ezt elengedd, és elhidd, hogy mások jobban tudják, mi kell neked – bizonyos kontrollvesztésre, ahhoz pedig bizalomra van szükség. Ma már tudom: a problémát anyámmal való rossz kapcsolatom okozta, és az, hogy túlzottan is felelősséget éreztem a testvéreim sorsáért. Ma is nagyon közel állunk egymáshoz. Anyukámmal már nem tartjuk a kapcsolatot, de sikerült rendeznem magamban a vele való viszonyomat. Elfogadtam, hogy nem feltétlenül rossz, ha néhány vonásomban rá hasonlítok: neki köszönhetem például az irodalom szeretetét és a humorérzékemet. Megértettem, amit Jung írt: ami teljes, az nem tökéletes, hanem egész. Tudom, hogy amit egy adott napon teszek, az az életem része, és az életemnek egyszer majd vége lesz. Egy éjszaka, halálfélelemben a kórházban, úgy éreztem, lassul a szívverésem. Az életemnek kis híján vége szakadt. Ma úgy próbálok élni, hogy az életem egészéből valami értékes és élvezetes jöjjön ki. Az sem baj, ha nem tökéletes.

Eszter bólint, amikor azt mondom neki: komoly önismereti utazást tehetett az anorexiás évek alatt.

– A betegség nem önismereti utazás, de ez az út kénytelen-kelletlen mégis végigvezet önmagán. És ha odabentről „felhúzza a redőnyt”, és meglátja, milyen a kinti világ, akkor elkezdhet gyógyulni. Két éve vagyok gyógyult, és boldognak érzem magam. Az volt a nehéz, hogy elhiggyem: jobb, ha nem menekülök. A világ sokkal szebb kint, mint odabent. Tudom, mert mindkét oldalon jártam.

Még több az e heti Nők Lapjából: • Szűcs Judit: Itthon én vetkőztem először a színpadon » • Amikor minden „NEM" » • Valóban léteznek ártalmas ételek? » • Egészség és finomság - fokhagymás receptek » • Miért érdemes turkálóban vásárolni? » • Élet és halál premier plánban - Annie Leibovitz híres fotói »