Én meg állok zavartan a kórteremben, és egy másik idióta vicc jut szembe. Amikor jön az orvos a kocsmai verekedésben negyvenkét késszúrással megsebesített atyafihoz. - És mondja, fáj? - Csak akkor, doktor úr, ha nevetek! - Merthogy Erőss Zsolt nevet. Egyik lábát a minap vágták le, a másik térdig gipszben, a bordája el van törve, az arca - nyilván az átélt sokkok hatására - meggyötört, de tiszta lélekből nevet a székelyviccen, kórházi ágyán fekve.

Most látom csak, hogy mitől is olyan furcsa az ábrázata. Borostás ugyan, de nincs az a jellegzetes, nagyon karakteres szakálla.

- Időnként le szoktam vágni, amikor úgy érzem, hogy zavar.

Nem csupán szakállas viccek, szakállas képek is lehetnek. A magyarázat: a fotók a beszélgetés előtt készültek

- És most zavart?

- Így nem mondanám, de, ha már megszabadultam az egyik lábamtól, akkor pont ehhez a fránya arcszőrzethez ragaszkodjak?

- Zsolt, áruld már el! Nekem a múltkor az egyik körmömet kellett leoperálni, és teljesen kétségbeestem, Neked pedig a lábadat vágták le, és teljesen megbékélsz a helyzettel, szinte valami angyali derűvel felül is tudsz emelkedni, ami, ne kerteljünk, egy katasztrófa, különösen egy ilyen hegymászó-fenomén számára, aki egyik nyolcezer méteres hegycsúcsról szökkent át a másikra élete során...

- Jobb lenne, ha jajveszékelnék, vagy szomorkodnék?

- Dehogy! Csak nagyon érdekelne, hogy egy olyan ember, akinek lételeme volt a szabadság, aki rendíthetetlenül igyekezett kézben tartani élete irányítását, miként veszi tudomásul, ha szembesül a helyzettel, hogy sokszor illúzió a szabadság, hogy ki vagyunk szolgáltatva a körülményeknek? Például megcsúszik egy hófal, és elsodorja céljainkat, álmainkat, olykor az életünket... Mit lehet ezzel kezdeni?

- Más célokat kitűzni, más álmok igézetében folytatni, másfajta életet élni, és abban megtalálni a teljességet, a boldogságot...

- ...úgy is, hogy esetleg nem a Himalája lejtőin kapaszkodsz a csúcs felé, hanem műlábbal botorkálsz gyógyfürdő felé egy kaptatón?

- Most nekem ez a következő célom. Megtanulni újra járni olyan szinten, hogy az ne jelentsen problémát. Aztán majd jön a következő, aztán megint a következő, majd az azutáni. Újabb feladatok, újabb kihívások, újabb célok.

- Pár perc alatt eldöntötted, hogy amputáltatod a jobb lábadat. Én olykor többet hezitálok, hogy busszal vagy villamossal menjek-e valahova...

- Azon olykor én is, de ez most egyértelmű helyzet volt. Megmondták az orvosok, ha megmarad, akkor életem végéig fájna, nehezen mozognék vele, és bármikor jöhet valami fertőzés. Így viszont tiszta minden. Vannak már nagyon jó minőségű műlábak, tehát csak rajtam múlik, hogy meddig jutok vele. A szorgalmamon, kitartásomon, ügyességemen, eltökéltségemen. Nem volt min sokáig töprengenem. Legfeljebb annyi érv szólt mellette, hogy négy évtized alatt már megszoktam, hogy két lábam van, és így most még kicsit szokatlan.

Feleségével, Hildával és kislányával, Gerdával, akinek így is, úgy is ő marad a papa

- Te egyébként is mindig ilyen határozott vagy?

- Nem mindig és nem mindenben. A lányokkal szemben például alapvetően mindig félszeg voltam... De a hegymászás megtanítja az embert, hogy pillanatok alatt meg kell hozni a legjobb, a legésszerűbb döntést, mert életek múlhatnak ezen. Saját élete, és a társak élete is. Ez felelősség már.

- Számolsz a veszéllyel?

- Amennyire számol az, aki autóba ül, vagy repülőre száll. Kockázat mindenhol van, baj mindenhol érheti az embert...

- ... persze, tudom, sokan ágyban halnak meg, mégis esténként lefekszünk... A kérdés leginkább az, hogy miért is vállaljuk?

- Biztosan akadnak, akiket vonz maga a veszély, de nálam a tevékenység a lényeg. Hogy úton legyek, hogy küzdjek valamiért, és ezáltal megvan az esélyem, hogy több legyek. Szabadabb. Nyitottabb. Kétségeivel, gyengeségeivel bátrabban szembenéző. És ez nem attól függ, hogy hány lábam van. Egy lábbal is ugyanaz az Erős Zsolt vagyok, aki két lábbal voltam. Nem érzem csonkának magamat ettől. Minek akkor keseregni rajta?! Érted?

Bólogatok, pedig az az igazság, hogy valójában nem értem. Ahol ő jár, az számomra, legalábbis egyelőre, felfoghatatlan. Mintha valami máshonnan jött emberrel ülnék szemben. Én szorongok, dühöngök, idegeskedem mindenféle csip-csup apróságon, ha valaki befurakszik elém a sorba a közértben, vagy, ha nem érkezik meg rögtön az e-mail, Zsolt pedig racionálisan dönt egy kötélen csüngve több ezer méter magas csúcsokon: pillanatok alatt eldönti, hogy egy másként teljes élet reményében amputálják a lábát, és megbékélve a történtekkel, derűsen néz a jövőbe. Mi adhat neki erőt, hitet, nyugalmat ehhez? Mellette balra az ablakpárkányon gyümölcslevek, levelek, könyvek halma, jobbra az éjjeliszekrényen vaskos Rejtő-kötet. Ha Rejtő találta volna ki a történetet, akkor kiderülne, hogy Zsoltnak csak a „tej-lába" hullott ki, és utána ki fog nőni majd az igazi, és ezzel meghódítja a Mount Everestet, majd hihetetlen kalandos körülmények között fel fog jutni valamelyik csúcs-cég aligazgatójáig is, akitől majd elnyeri a következő expedíció szponzorálási költségét is. De a realitás ideköti a kórházi ágyhoz. Vagy mégsem? Hegyekről mesél, kaptatásról, mászásról, ereszkedésről, nekiveselkedésről, célba érésről.

- És mit érzel ilyenkor? Boldogságot?

- Talán... Jó visszanézni. Jó tudni, hogy elértem, amit vállaltam. Jó számot vetni azzal, hogy teljesítettem a dolgomat. Aztán visszafelé jövet már egy új feladat, egy új túra izgat... Annyi hegy van még!

- Azért nagyon kitolt volna veled a sors, ha úgy adódik, hogy a Szahara közepére születsz...

- Á! Ne gondold! Akkor ott mindenféle sivatagi túrákba kezdenék, vagy homokvárakat építenék! A kihívás mindenütt megtalálna.

A csúcson...Vagy sokféle csúcs van?

- Vagy te találnád meg a kihívást?

- Lehet... Tudod, a gyermekkoromat Cousteau kapitány igézetében éltem. Bámultam a filmjeit, elbűvöltek a tenger alatti utazásai. A végtelenség, a szabadság, a természet közvetlen közelsége. Az valami mámor lehet! Aztán serdülve kezdtem belátni, hogy annyira messze vannak azok a csodás tengerek Csíkszeredától, ott vannak viszont az ugyanolyan izgalmas, talányos gyergyói hegyek! Nekivágtam hát, és életre szóló szerelem lett belőle. A végtelenségnek, szabadságnak, természetközeliségnek ugyanazt a felszabadító élményét érezhettem meg akkor, amely tart azóta is.

- Persze, de közben alaposan megváltozott az életed. Nem vagy egyedül, van egy családod, feleséged, kislányod...

- Feleségem maga is hegymászó. Szerintem ügyesebb és tehetségesebb, mint én...

- ...tudom, a kilenc hónapos kislányod pedig egyenesen zseniális!

- Ahogy mondod! Olyan sugárzóan derűs, olyan vidámság árad belőle, amihez foghatót még nem tapasztaltam. Minden nap itt van, és felverjük a kórházat a vihorászásunkkal. Már várom, hogy elég nagy legyen, és akkor majd hármasban vágunk neki a hegyeknek.

Barátai érkeznek, én elbúcsúzom. - Ugye nem sértődsz meg, ha nem kísérlek ki? - kérdezi hamiskás mosollyal. - Ugyan! - mondom tettetett nagyvonalúsággal, de azért magamban megfogadom, hogy én sem fogom őt elkísérni következő nyolcezer méteres túráján...

Még több az e heti Nők Lapjából: • Ördög Nóra és Stohl András: Elváltak klubja » • Pelus vagy bili? » • Melegítő téli életek - síeléshez is » • A pumák támadása - Gazdag nőkre vadásznak a szépfiúk » • Az összes tökéletes férfi foglalt? » • A vonzás törvénye: csak akarni kell »