Fotó: Lukács Dávid

Hogy, hogyan kezdődött? Arra én már nem emlékszem. Az viszont egészen korán, még Brüsszelben föltűnt, hogy a mama és a daddy sokat püfölik a számítógépük billentyűit. Volt, hogy anyám az ölébe vett, és amíg én egy műanyag játékon rágódtam, ő írt. Az állam alá pamutpelenkát gyűrt, nehogy összenyálazzam a komputert. Sok-sok papírhalmaz, újság, magazin és még annál is több könyv vesz minket körül otthon. Mert a mama az írásnál talán csak olvasni szeret jobban. Most mondjam azt, hogy nekem nem is volt más választásom? Hogy nekem is mindenképpen mesélnem kellett?

Az egészet persze nem úgy kell elképzelni, hogy leülök és klimpírozok én is. Vagyis, klimpírozni klimpírozok, de annak általában olvashatatlan a végeredménye. Igazából, a mamám írja a meséket, az alapján, ami velem történik. Ő úgy hívja ezt az egészet, hogy inspiráció. Néz engem, hallgat, játszik velem, kalandozunk, beszélgetünk, aztán este leül, visszaemlékezik, és meséket kanyarít a történtekből. Lolameséket. A Lolamesékben nincsenek tündérek, koboldok, varázslók és boszorkányok. Csak gyerekek, bogarak, virágok, a mama és a daddy. Meg néha a nagyszülők és az óvodások. A legeslegelsőt például a paracsidom (sic!) kertészetemről írta. Arról, hogy elültettünk egy marék magot, amik aztán semmi esetre sem akartak kikelni. Csak vártam, és vártam… és még egy kicsit vártam. De nem történt semmi. Pedig adtunk nekik három dolgot, amit a mamám szerint minden magnak oda kell adni, hogy cseperedjen: vizet, napfényt és időt. Sőt, még énekeltem is nekik, méghozzá a Tavaszi szélt meg a Rózsa, tulipán, harangvirágot… De aztán addig-addig gondoztam és szeretgettem a magocskáimat, hogy mégiscsak megjelent egy kis növény, kicsit később fehér virágokat hozott, még egy kicsivel később pedig bogyókat. A végén jól megettem őket reggelire. Így növesztettem paracsidomot otthon, a harmadik emeleti erkélyünkön. Majd, egyszer, ha kertes házunk lesz, akkor ez az egész sokkal gyorsabban fog menni.

A mamámnak olyan nagyon tetszett ez a paracsidom történet, hogy Lolamese lett belőle. Mint ahogy abból is, amikor egy kisfiú goromba volt velem a játszótéren, mert angolul beszéltem a daddyvel és magyarul a mamával. Otthon egy kicsit szomorkodtam, mire a mama előhozta a nagy térképeskönyvet, és beszélgettünk a sok-sok különböző gyerekről, akik a Föld nevű bolygón élnek. Képzeljétek, mindenhol vannak olyasmi gyerekek, mint én! Akik mindenféle nyelveken beszélnek az anyukájukkal és az apukájukkal. És ők mind minél előbb nagylányok és nagyfiúk szeretnének lenni, ahogy én is. Egyszer én is kitaláltam, hogy nem akarok már többé kislány lenni. Mert, ha felnőtt lehetnék, de legalábbis nagyon nagy lány, akkor sokáig fönt maradhatnék, mindenki komolyan beszélne velem, sőt dolgozni is járhatnék, mint a mamáék. Én lehetnék az óvó néni! Csakhogy, kiderült, hogy a felnőttek mind sötétben alszanak, nem hagyják égve a sólámpát éjszakára, mint én. Úgyhogy lehet, hogy várok még egy kicsit ezzel a nagyon nagy lány dologgal.

Szóval, a mamám szerint az óvodások világa nagyon jó hely. Azt mondja, sokkal izgalmasabb és őszintébb, mint a felnőtteké. Sőt, a múltkor azzal jött, hogy ő is ovis szeretne lenni, és beköltözni a mi jó kis gyerekvilágunkba, ami azért, lássuk, be, nagyon mókás lenne. Mindenesetre akkor felolvasta nekem az összes Lolamesét, és együtt megnéztük az első rajzfilmet is, ami a paracsidomos történetből készült. Merthogy a mamám – vagyis a mesebeli Lola – nemcsak a könyvben mesél, hanem rajzfilmen is. Bizony! A mama izgult, hogy mit fogok hozzá szólni, de én mondtam neki, hogy ne izguljon, mert nekem nagyon tetszik, és nézzük meg azonnal még egyszer. Csak egyetlenegy dolgot furcsálltam… azt, hogy a daddynek Szasza, a rajzolónéni, kék szemet festett. Pedig az én apukámnak nagyon is barna szeme van. Olyan, mint két olívabogyó. De a mama szerint attól a rajz-daddy még nagyon jól néz ki. Mondjuk, szerintem inkább vicces.

És, van itt még valami… az anyukámmal az elmúlt hetekben nem lehetett bírni. A Lolamesékkel ébredt és feküdt, mindig arról beszélt, és azon idegeskedett, hogy vajon a többi óvodásnak is ugyanúgy tetszik-e majd a mesekönyv és a rajzfilm, mint nekem. Hát, az az igazság, hogy ezt én nem tudom így előre megmondani. De azt igen, hogy én ugyanúgy fogom szeretni őt a Lolamesék után is, mint eddig. És szerintem az apukám is…

Még több az e heti Nők Lapjából: • Fáy Miklós megszöktetné Oroszlán Szonját az indiai meditációról » • Nők Lapja 60 - Kiállítás a VAM Design Centerben » • 3 vitamindús saláta télre » • Így csípd fel a pasit focimeccsen! » • Elvált asszony lett a tízéves kislány - Történetek happy enddel » • 25 tény a 25 éves londoni divathétről » • Miért nem esem teherbe? - 6 tipp a lelki gát feloldásához »