Saci: Lélegzet Tej és Testvér között

Ma is csak rámoltam, szortíroztam a régi életeim - így frissen, költözés után. Samuval összesen tíz perc volt talán a délelőtti játék, az intenzív. Gyors sikongatós kergetőzés, aztán a rámolás megint. Mások kétszer járnak játszótérre a gyerekkel naponta, nem is eggyel, dolgoznak, könyveket írnak, asztali díszeket készítenek krepp-papírból, és sokfogásos, illatos ebédeket főznek... Szóval ma így vagyok. Holnap meg máshogy...

„Mikor jön a második?" - kérdezik jobbról-balról-fentről-lentről. „Várunk még kicsit, aztán majd" - mondom.

Amíg nem volt Samum, mindig egy darab gyereket akartam. Se többet, se kevesebbet. És száz százalékot neki magamból - amit én is kaptam, kiskoromban. De mikor Samu a hasamba fészkelte magát, valahogy - nem tudom, hogyan - egyértelmű lett, hogy nem marad egyedül. Pár hetes lehetett, feküdtünk hárman az ágyon. Ő Apája mellkasán csukott szemmel, nyitott szájjal, tökéletesen, mi örömkönnyekkel, fáradt-boldogan, tökéletlenül. „Még egy ilyet akarok..." - így halkan az Apa. „Csak ne most, csak ne hamar, csakcsakcsak..." - így magában az Anya. Igen, hónapokig - néha még most is - beleborzongtam, hogy a holtfáradtságban jönne még egy, magának mindent akaró emberke. Akkor az erő hiányzott, még a gondolathoz is.

Később úgy voltam, kell legalább egy olyan, „szabadabb" év, amikor se nem szoptatok - már, se nem vagyok ketten - még. Vártam, hogy egy esti pohár bor mély álomba húzzon, másnap reggel magamra csukhassam az ajtót, és aludjak, amíg tart bennem az álom - hogy reggeli szoptatás híján Apája „nyakába varrhassam" addig Samumat. Vártam, hogy kifulladásig táncolhassak edzésen, a tej-elapadás rémétől távol. Hogy elfelejthessek végre reggelizni, és öt liter vizet inni naponta. Hát így vagyok négy hónapja. Könnyebbedik a dolog, kezd visszakúszni hozzám (belém) a „kinti" élet. Gondolkodom a munkán, akadnak szabad órák, és bennük percek, mikor ellazulnak a gondolataim. De... Van ez a valós, vagy fantomkérdés: mi az ideális korkülönbség a testvérek között? Mondanak mindenfélét. Én azt mondom, a recept itt butaság, jöjjön, amikor jönni akar! Mégis, valahogy, valamiért, az ragadt meg bennem leginkább, hogy a - nagyjából - három év a legjobb. Állítólag akkor megy legszebben az együtt-játék, a nagy már elég „értelmes" ahhoz, hogy ne akarja kidobni a kicsit az ablakon, sőt testőrt játszik neki.

Épp tegnap vágott belém: ezek szerint egy év, és ott kellene lennie bennem annak az új életkének... Nem tudom. Egyelőre nehéz elképzelnem, egyszerre boldogságos és szorongató a gondolat. Talán túl korai lenne, talán... Egyrészt a „szabadság" újból felfedezett illatai, másrészt a kényszerképzet, amelyet állandóan igyekszem túlfutni, de még mindig gyorsabb nálam: sosem vagyok elég ehhez, ehhez a legóriásabb Feladathoz, Samumhoz, hogy többet kéne adni, többet, még többet, mindig, ennél is, Ő az összes erőimnél többet érdemel. Óriás ember kell ehhez, szívben, lélekben, testben, türelemben, hálában, mindenben. És tudom, hogy ez butaság. Tudom, hogy csak én kellek neki, ahogy vagyok. Kreppdíszek, tiszta énekhang, hétfogásos menü meg a többi nélkül. De hiába tudom: a tökéletesség hülyeség, s emellett nem is létezik, én mégis tökéletes anya akarok lenni. Egy gyereknek sem vagyok képes az lenni, mi lenne kettővel?

Samuval például legalább együtt töltöttem minden percem, mikor a hasamban volt. Hogy tehetném meg ugyanezt a kicsivel? És még ezer ilyen gondolat. A szívem persze nyugodt, ő tudja a választ mindenre, piros vigyorral nevet az eszemen. Ez a szerencsém, és a családomé. A szívemnél már csak egyvalaki okosabb ebben a kérdésben. Samu testvére. Figyel, vár, aztán jön, amikor jönni kell. Tudom, nem fogok hónapokat átrettegni azon, hogy a gyerek éhen hal, mert biztos nem szopizik eleget, csak úgy csinál... De hogy mikor? Valamikor.

Hajni: Többen, többek lettünk

Szorongani mindig van min, ha valaki ez a típus - én is, szó se róla. Vágyakozni pedig azért (például szabad, felelőtlen, gyerektelen pillanatok), ami épp nem a mienk - a legegyszerűbb út, ezért én is gyakran választom depressziós pillanataimban. Amikor először maradtam egyedül a két gyerekkel otthon, az első tíz perc után majdnem sírva fakadtam, de rájöttem, hogy ezzel megijesztem Barnit, plusz mi alapon mondom neki, hogy ne hisztizzen, ha én is azt csinálom? Viszont azt is hiszem, hogy nemcsak én vagyok annak a gyereknek, van neki apja, nagyanyja, nagynénje, dédnagymamája - több is (apa csak egy), szóval, nem kell nekem „A" tökéletesnek lennem, nem vagyok, vagyunk egyedül szerencsére. És most már ő sem lesz soha egyedül a világban: ott lesz mellette a testvére. Remélem, jóban lesznek, bár sajnos, ezt előre semmi nem garantálja... És még sok okosságot tudok, úgyhogy most már nem ártana alkalmazni is őket...

Következő témánk (2 hét múlva): Bébiszitter kerestetik: mi alapján választunk, és vajon jól választunk-e...

Még több az e heti Nők Lapjából: • Schell Judit: Az alakom szerencsés genetikai örökség » • Variációk pitára - mennyei receptek » • Online póker - Gyilkos pénz? » • A hollywoodi illúziókeltés 6 trükkje » • Három hónapos korban angolt tanulni? » • Gigabájt és libamáj »