– Egy picit már látszik rajtad...

– Képzeld, szinte az első pillanattól látszott… November elejére várjuk – mosolyog, és végigsimít a hasán. – Akkora lehet most a baba, mint egy grépfrút…

– Amikor régebben beszélgettünk, azt mondtad, még nem jött el a gyerekvállalás ideje.

– Már nagyon régóta szeretnénk gyereket, de – talán védekezésből – egy ideje ezt feleltem, ha rákérdeztek. Tudod, amikor már nagyon vágysz arra, hogy teherbe ess, és mégis minden hónapban megjön a menzeszed, elég nehéz ilyen kérdésekre őszinte választ adni. Jó ideig azt gondoltam, túl stresszes az életem, túl sokat hajtom magam, és ezért nem sikerül teherbe esnem. Éveken át napi tizenkét órát dolgoztam, így magamban kerestem a hibát.

– Mióta vágytatok babára?

– Tizennégy éve vagyunk együtt a férjemmel, Krisztiánnal. Én már több évvel ezelőtt szerettem volna gyereket, de akkoriban ő még nem érzett vágyat az apaságra. Azt mondtam, rendben, nem erőltetem, hanem kivárom, míg nála is eljön ez a pillanat. Aztán pár éve benne is megérett az elhatározás, azt hiszem, leginkább azért, mert nekem akart boldogságot szerezni. Akkortól nem védekeztünk, de csak nem jött a baba. Orvoshoz mentem, és a laborvizsgálatoktól az átjárhatósági vizsgálatig mindent elvégeztettem.

– Azt mondják, az átjárhatósági vizsgálat nem éppen fájdalmatlan.

– Meglepődtem, milyen rossz érzés volt. Nem voltam felkészülve erre a hirtelen jelentkező feszülésre, ezért egy pillanatra el is sírtam magam… Mindegy, túlestem rajta, és megállapították, hogy minden rendben van, nincs olyan szervi problémám, ami miatt ne tudnék teherbe esni. Az orvosom javasolta, meg kellene vizsgálni Krisztiánt is.

– Addig ő nem vett részt vizsgálatokon?

– Próbáltam távol tartani ettől az egésztől, mert féltettem a kapcsolatunkat, a házasságunkat, a szerelmünket. Végül mégis elmondtam, mit javasolt az orvos, és ő azonnal ráállt. Megvizsgálták, és kiderült: nem lehet gyereke. Legalábbis azután, fél évig ebben a hitben éltünk… Naponta hívtak fel az újságírók azzal a kérdéssel: mikor jön már a baba, és ez nagyon nyomasztott, hiszen úgy tudtam, sosem lehet közös gyerekünk.

– Nagyon szomorú voltál?

– Érdekes, inkább megerősített abban, hogy mennyire ragaszkodom Krisztiánhoz. Ez a fél év arra is jó volt, hogy biztosan rájöjjek: én csakis tőle szeretnék gyereket, őt szeretném viszontlátni a babánkban. Arra gondoltam, ha ez nem adatik meg nekünk, akkor esetleg később, évek múlva majd örökbe fogadunk egy kicsit. Nem akartam donorspermiummal teherbe esni, tőle vágytam gyerekre. Krisztián nagyon édes volt, például az is felmerült benne, hogy valamelyik barátjától kérjünk segítséget, hogy mégse ismeretlen férfi legyen a gyerekünk biológiai apja, de én biztosan tudtam, hogy csak és kizárólag tőle akarok teherbe esni – senki mástól.

– Mi történt azután? Hiszen mégiscsak babát vársz...

– Az orvosok azt mondták, altatásban végzett herebiopsziával megállapítható, hogy egyáltalán vannak-e a férjemnek életképes spermiumai. Halogattuk ezt a vizsgálatot, de végül Krisztián elment, hogy műtéti úton mintát vehessenek tőle. Megvizsgálták a mintát, és kiderült: minden rendben van, de spontán nem tud megfoganni a babánk, mert Krisztián vezetéke egy korábbi hasi műtét következtében elzáródott. Viszont lombikbébiprogrammal lehet gyerekünk! Emlékszem, a kórházi folyosón mondta el a jó hírt az orvos, mire én a nyakába ugrottam, és adtam neki két puszit. Elmondhatatlanul boldog voltam!

– Rögtön belevágtatok a programba?

– Mindez tavaly történt, és megterveztük, hogy egy nagyon nyugodt időszakban vágunk bele, vagyis augusztusban, amikor vissza tudok vonulni egy kis időre a munkából. Nem tartottam órákat, nem vállaltam fellépéseket, és elkezdtük a hormonkezelést: a hasfalamba adtam az injekciókat, gyógyszereket szedtem, és közben ellenőrzésekre jártam. A Dévai Intézetben Vass doktor kezelt.

– Gondolom, minden páciens megismert a folyosón...

– Hát, nem volt könnyű, mert tartottam tőle, mikor írja meg valamelyik újság, hogy meddőségi kezelésre járok. Nem mintha szégyelltem volna – hiszen akkor most sem mesélnék róla –, de teljes nyugalomban, külső nyomás és újságcikkek nélkül szerettem volna végigcsinálni a programot.

– Ha jól számolok, az első program nem járt sikerrel. Nem keseredtél el?

– Nem vagyok elkeseredős típus. Boldog voltam, hogy egyáltalán esélyt kaptunk a babára, és azt gondoltam, ha nem sikerült elsőre, akkor mindegy, hányadik alkalommal, de valamikor sikerülni fog! Ki is tűztük a következő program idejét, és másodszorra minden tökéletesen működött.

– Sok nő fél, hogy meghízik a hormonkezeléstől.

– Én egyáltalán nem híztam tőle, szerintem alaptalan ez a félelem. Két embriót ültettek vissza a méhembe, a beültetés után három hétig pihentem, nem tartottam órákat, utána viszont újra elkezdtem mozogni, és éreztem, nagyon jólesik a kímélő sportolás. A két embrióból egy megtapadt, el sem akartam hinni… Egyetlen percig sem voltam rosszul, nem volt hányingerem, nem vagyok kívánós. Sokat mozgok, de persze vigyázok a babára, a pulzusomat például sosem engedem száznegyven fölé. 

– Milyen érzés annyi vágyakozás után az első gyerekedet várni?

– Fizikailag semmit sem érzek, csak azt, mintha lenne egy pici, növekvő barack a hasamban. Mivel ez a baba ilyen nehezen jött össze, még nem merem igazán elhinni, hogy tényleg sikerült: gyerekünk lesz! Ráadásul még vár rám olyan vizsgálat, amelyik esetleg vetélést is okozhat…

– Még mindig nem mered közel engedni magadhoz az érzést?

– Már vannak pillanatok, amikor igen, de valóban félek elhinni, hogy minden rendben van, és hamarosan anya leszek… Krisztián is csak nagyon óvatosan örül. Ő is megszenvedett ezért a babáért…

– A férfiak többnyire tabuként kezelik, ha miattuk késik a gyermekáldás. Mit fog szólni Krisztián, hogy nyomtatásban látja viszont a történeteteket?

Még több az e heti Nők Lapjából: • Mi 3-an, ők 3-an: Barátkozás a kanállal » • Hétköznapi morzsabál: a panírozás » • Masszázs nőknek hepienddel » • Michelin csillag - A világ éttermeinek sorsa » • Ébredj fel! - Legyél keleti bölcs három nap alatt! » • Született feleségek? - Ők állnak a híres férjek sikere mögött »