Címlapfotózás volt egy bútorüzletben. Körülötte sokan nyüzsögtek. Fotósok, újságírók, fodrászok, sminkesek meg mindenféle szakmabéliek, és próbálták lesni a gondolatát, ő azonban áthatolhatatlanul magányosnak, talán szomorkásnak, döbbenetesen kívülállónak tűnt a forgatagban. Mint valami éles vonalakkal megrajzolt korai Picasso-grafika.

Később egyszer a körúton villant fel. Akkorra már ő volt az eleven mítosz, hatalmas nemzetközi karriert futott be, világszerte ismert modell lett, számos világcég arca, a szakma királynője. Éppen Benedek Tiborral beszélgettünk egy kávéház teraszán, amikor belibbent. Kapcsolatuk elején járhattak, és Tibor kislányáért, az akkor négyéves Ginevráért jött. Kézen fogta, aztán viháncolva elmentek. Néhány méterrel arrább leguggolt hozzá a járdán, és cinkosan nevetgélni kezdtek. Olyan meghitt pillanat volt, amilyeneket egykor Renoir festett.

Két éve egy zsúfolt plázában bámészkodtam éppen, amikor egyszer csak úgy láttam, mintha szétnyílt volna az embertömeg, és az így alakult folyosón Panni jött kézen fogva Tiborral. Persze, lehet, hogy csak a képzeletemben nyílt szét, mert annyira megkapott a látvány, ahogyan kiragyogtak a sokaságból, ahogyan összesimultak, ahogyan nézték a másikat, ahogyan összetartoztak. Annyira jó volt látni egy ilyen szép párt, két ennyire összeillő embert! Mint valamely Vermeer-akvarell…

Tavaly pedig, ilyentájt, várandósságának utolsó heteiben, a műteremben találkoztunk, amikor készült róluk a szerkesztőségen belül azóta is sokat emlegetett címlapunk. Panni, így, áldott állapotban talán gyönyörűbb volt, mint valaha. Egyébként is megejtő szemeiben szentséges derű ragyogott, mosolya éteribb volt, vonásai engesztelőbbek, csodálatos harmóniáról árulkodtak. Greco festett ilyen intenzitású Madonnákat.

Most pedig? Mindenütt kánikulában elcsigázott, kiszikkadt emberek a nagy irodaház halljában. Nyüzsögnek, beszélgetnek, bámészkodnak, sietnek a dolgukra, mindeközben ő ott ül a bejárat melletti karosszékben. Kezeit maga előtt összefogja, szemével elnéz a messzeségbe. Mint valami csodálatos Modigliani-portré. Hosszú, kecses hattyúnyak, határozott, finom metszésű arc, engesztelő halvány mosoly, végtelenbe meredő, oldott tekintet. Gyermeki zavartsággal elmosolyodik, amikor észrevesz, jelezvén, hogy – zsupsz!!! – most zökkent vissza a realitásba, a való életbe.

– Merre járt éppen, Panni? Elmondaná?

– Nem ér! Túl könnyű a kérdés, és túl egyszerű a válasz! Merre is járnék gondolatban?! Hát persze hogy odahaza, Mórnál! Amióta megszületett, totálisan szerelmes… illetve így nem is igaz… amióta csak megfogant, totálisan szerelmes vagyok bele, róla szól az életem, körülötte forognak a gondolataim, érzéseim…

– Olykor szokott azért adni neki egy-egy puszit is...

– Ne is vicceljen ilyennel! A feje búbjától a lába ujjáig folytonosan csak csókolgatom, vagy hempergünk az ágyban! Most, hogy Tibor elutazott az Európa-bajnokságra, magam mellé fektetem Mórt, és órákig hancúrozunk a papa pizsamáján… Lehet, hogy fura…

– Ugyan! Én még mindig a fiaim párnáját szagolom, ha nincsenek itthon...

– Akkor tudja! Néha, amikor hármasban vagyunk otthon, attól félek, hogy túlcsordul bennem a boldogság… És nem attól, hogy ne lennének gondjaink, ne volnának feszültségek, ingerültségek, viták, de annyira meghatároz mindent a szeretet!

– Ön is mély szenvedélyű ember, Tibor is...

– Tökéletesen tisztában vagyunk azzal, hogy egyikünk sem igazán könnyen kezelhető. Mindketten nagyon érzékenyek vagyunk, és tudjuk, hogy a boldogságunkért, a harmóniánkért naponta meg kell harcolnunk. Hogy az nem csupán egy magától értetődő állapot, hanem folyamatosan tennünk kell érte. Kellett, hogy létrejöjjön, kell, hogy így is maradjon…

– Mit lehet tenni?

– Odafigyelni… Ápolni a kapcsolatot… Alkalmazkodni… Formálni egymást, formálódni. Önállónak maradni, és eggyé fonódni…

– Persze ez így kimondva nagyon szép, de a napi gyakorlatban...

– …Tibor például sokkal zártabb egyéniség volt…

– ...nyilván ezért lett zseniális csapatjátékos...

– …bizalmatlanabb volt eleve az emberekhez. Én pedig nyitottabb voltam…

– ...persze hogy ön lett a korszakos szólista...

– …és válogatás nélkül szinte mindenkiben megbíztam… Azóta viszont Tibor már sokkal befogadóbb, türelmesebb, én meg némileg óvatosabb, fenntartásosabb lettem. Ez az alkalmazkodás tehát, szerintem, kölcsönösen az előnyünkre vált.

– Azt honnan lehet tudni, hogy hol végződik önmagunk feladása, és hol kezdődik az alkalmazkodás?

Panni válaszát és a teljes interjút a Nők Lapja e heti számában olvashatod!

Tipp:
Magyar vízilabda.lap.hu
Fotómodell.lap.hu
Olaszország.lap.hu

Még több az e heti Nők Lapjából: • Hűsítő italok » • D. Tóth Kriszta: Erőpróba – publikummal » • A lebukás lélektana » • Sebestyén Balázs tényleg segít » • Ha egy leszbikus pár gyerekre vágyik... » • Veszélyes nyár! »