A lányom két és fél éves agya romlatlan. Úgy kíváncsi a dolgokra, ahogy azok vannak. Kérdései a lényegre törnek, elméje élénk, és mindig befogadásra kész. A világ veleje érdekli, és nem az, amit mi, felnőttek a világ velejének gondolunk. Irigylem azért, hogy senki sem kényszerít rá ötven német iparvárost. Ha meglát egy virágot, megszagolja, és örül neki. Nem kérdezi, hogy hívják latinul. De azt, hogy honnan jön a jó illat, azt nagyon szeretné tudni. Meg is kérdezi egyszer, kétszer, ötször, százszor. És nem elég, ha komolyan válaszolok neki egyszer. Kétszer, ötször, százszor kell neki komolyan válaszolni. Villámgyorsan, röpke három hét alatt jutottunk el az „az mi?”-től a „miért?”-ig. E három hét alatt felcímkéztük a világot, az érzéseinket, és minden élményt, amit együtt éltünk át. Aztán kezdődhetett a boncolás. Megérkeztünk a miért-korszakhoz. És elmerültünk benne nyakig.

Tudom, jó az, ha a gyerek kíváncsi. Tudom, hogy ennek most van itt az ideje. Tudom, hogy a fáradhatatlan kérdezősködés a gyermeki intelligencia fejlődésének tagadhatatlan jele. Most tanul tájékozódni és: tanulni! Ha őszinte és igaz válaszokat adunk neki, akkor megtanulja az ismeretszerzés örömét. De nehéz. Nagyon nehéz mindig, minden miértre nyugodt, őszinte és igaz válaszokat adni. Nem azért, mert titkaink vannak előtte, hanem azért, mert nekünk sincsenek konyhakész feleleteink a világ összes kérdésére. A múltkor a hentesnél azért nyúzott, hogy bemehessen ő is a pult mögé. Mondtam neki, hogy nem lehet. És ezzel elindítottam a miért-folyamot. „Azért, mert a pult mögött a hentes bácsik dolgoznak.” „Miért?” „Azért, mert ez az ő munkájuk, mi pedig nem vagyunk hentesek.” „Miért?” „Azért, mert te bölcsis vagy, én meg újságíró.” „Miért?" „Azért, mert ezt a hivatást választottam magamnak.” „Miért?" – na, erre már a sorban mögöttem állók is kíváncsiak voltak. Úgyhogy lehalkítottam magam, és meséltem neki egy kislányról, aki a kaposvári iskolapadban arról álmodott, hogy egyszer majd azzal keresi a kenyerét, hogy olvas, ír, és kérdéseket tesz föl. A történet lenyűgözte, egészen addig békén is hagyott, amíg ránk nem került a sor. Mialatt én a szűzérmék között válogattam, ő újra a kabátujjamat ráncigálta. Kezdődött az egész elölről. „Lola, oda, be!” „Nem lehet, kicsim.” „Miért?” „Mert az egészségügyi szabályzat szerint civilek nem mehetnek be a hentespult mögé.” A tudományoskodás nem zökkentette ki, mondta a miért-mantrát egészen a pénztárig. A bolt közönsége pedig kaján mosollyal nyugtázta, hogy a nőklapjás Lola is képes halálra idegesíteni az anyukáját a szűnni nem akaró kérdésekkel.

És ez még nem minden. Asztrológiahívő barátaim arra figyelmeztettek, hogy az én Skorpió gyerekemmel nagyon kell vigyázni. Mert az nem elég, hogy kérdez, és én válaszolok. Ő ízekre szedi a választ is. Azonnal kiszúrja a legkisebb őszintétlenséget. Csak egyszer lehet átverni, mert többet nem ad rá lehetőséget. Ha hazudsz neki, és ő rájön, akkor soha többet nem kérdez tőled semmit. Ugyan a horoszkópokkal kapcsolatos szkepticizmusom puhult, amióta Lolával élem az életet, de elmúlni egyáltalán nem múlt el. Ezek az intelmek mégis megijesztettek. Itt állok egy fáradhatatlanul kíváncsi két és fél évessel, egy világban, amelyet én sem ismerek olyan nagyon jól. Mi lesz, ha tényleg nem tudok majd válaszolni a fontos miértekre? Elveszítem a lányom bizalmát. Soha nem fordul többet hozzám! Pedig szegénynek milyen sok kérdésre kell még választ keresnie… Így pánikolgattam magamban, amikor hazaért Alex. Látta az arcomon a kétségbeesést, és elmeséltette velem a napomat. A hentestörténet megmosolyogtatta, az asztrológus barátoknál pedig már rázta a röhögés. Mire a pánikrohamhoz értem, a térdét csapkodta, és egészen nyugodtan beállhatott volna a közértben kajánul nevető emberek közé csapatkapitánynak. A probléma ilyetén való metakommunikatív bagatellizálásának kellős közepén aztán Lola odasétált hozzá, és jól artikulált angolsággal megkérdezte tőle, hogy miért volt dolgozni aznap. A válasz természetesen nem elégítette ki. Kíváncsian ismételgette a miérteket – helyesebben a „why”-okat – hosszú, hosszú percekig. Kisompolyogtam a konyhába vacsorát főzni. És közben azon kaptam magam, hogy kajánul vigyorgok…

Még több az e heti Nők Lapjából: • Ki a jó tanár? Hol a jó iskola? Van-e jó gyerek? » • Csézy: A nagymamámnak szüksége van rám » • Gyönyörű nők, érdekes ruhákban » • Hosszú pulcsi, rövid ruha = tunika » • Ásványok a szépségünkért » • Agresszív apróságok, bizonytalan szülők… » • Jó ízek böjtben is »