"Ma már jól van! Igen, igen, úgy néz ki... majd hívlak.” A fiatal nő nyeli a könnyeit, összecsukja a telefont, sóhajt nagyot. Erőt gyűjt. Megnyugodna, de még nem mer. Még nem. Aztán elindul kifelé.
A Transzplantációs Klinika portája előtt ülök, úgy számolom, egy-másfél órát töltök idebenn. Figyelem az asszonyt, eszembe jut a dokumentumfilm, amelyben egy anya elmesélte, mit érez, amikor vasárnap reggelenként kiránduláshoz öltözött családokat lát utazni a metrón, miközben ő a fiához siet a kórházba. " style="margin: 10px;"
•

A klinikán, ahol Feszt Tímea transzplantációs koordinátorként dolgozik, veséket, májakat és hasnyálmirigyeket ültetnek át. Felnőttekbe és gyerekekbe egyaránt. A gyerekek közt, a gyerekekért végzett munkájáért kapta meg a lengyel alapítású Nemzetközi Mosoly Érdemrendet Tímea, és lett egy olyan klub tagja, amelybe többek között II. János Pál, a dalai láma, Magyarországról pedig Halász Judit és Janikovszky Éva tartozik.

– Tényleg nem tudtam róla. A levelet Tomi és Adri fogalmazta, egy tízéves kislány és egy tizenkét éves kisfiú. Mindketten veseátültetettek. Teljesen titokban írták, aztán aláíratták a többiekkel, és elküldték. Lengyelországban ötventagú kuratórium dönt, és a levél alapján száz százalékos támogatást kaptam. Márciusban hívott fel Tomi, és csak ennyit mondott: „gratulálok a mosolylovagnőnek. Adom anyát, ő majd elmagyarázza, miről van szó”. Szeptemberben az évenként megtartott Gyerekhajó rendezvényen avattak fel. Érdekes, ott nem hatódtam meg látványosan, valahogy túl sok volt nekem az élmény. Csak este otthon..., akkor sírtam ki magam.

Nem vagy egyedül!

Tímea munkája gyakorlatilag szervező, adminisztratív jellegű. Ha bárhol az országban van olyan szerv (vese, máj vagy hasnyálmirigy), amely hozzájuk kerülhet, akkor ő vagy másik két koordinátortársa köti össze a szálakat. Őket értesítik telefonon, miközben a szerveket vizsgálják. A kapott adatok birtokában az orvosokkal kiválasztják, melyik beteget kell riadóztatni, aztán az orvoscsoporttal elutaznak a szervkivételre. Dokumentálás, ellenőrzés, kórlap, vizsgálatok bonyolítása, ez zajlik gyorsan, sőt, minél gyorsabban.

  De hol vannak a gyerekek, kérdezhetik, kérdeztem én is, hiszen amikor ott jártam, egyetlen hároméves kisfiú feküdt az osztályon.

– Néha azért többen vannak, és így is kezdődött az egész. Bejártam hozzájuk a kórterembe, meséltem, játszottunk, azt akartam, hogy ne féljenek annyira. Amikor kicsi voltam, sokszor kerültem kórházba, krónikus vesemedence-gyulladással. Mindig én voltam a legkisebb az osztályon, állandóan a nővérek közt lebzseltem, játszottak velem, én voltam a kedvenc. Talán ezért. Mert tudtam, mennyire fél egy kisgyerek, ha kórházba kerül. Összebarátkoztam velük, kísértem őket. Már nemcsak a műtétig, de utána is, sokáig. És előtte. Ha megtudom, hogy a gyerekklinikán fekszik egy átültetésre váró gyerek, bemegyek hozzá ismerkedni. És ha jönnek, mert veseriadó van, én elmondom: amikor felébredsz, lesz benned egy katéter, csövek lógnak ki belőled, és fájni fog. Ha tudják, nem félnek annyira. Műtét után is szükségük van a vidámságra, beszélgetésre, mert pár napig nagy a nyüszítés, és bár az orvosok is, az ápolónők is mindent megtesznek, hogy a kicsik jól érezzék magukat, minden mosolyra, percre szükség van az ágyak mellett.

Ha meg egy gyerekem a Ronald-házba kerül, átmenet ez a kórház és az otthona között, oda is átmegyek, megnézem, játszom vele. Meg persze a többiekkel, mert olyankor bemutatnak ám: „Ő a Timi, ne mondd neki, hogy csókolom, hanem azt, hogy szia”. És akkor szia, és játék. Ha kérdezik, van-e gyerekem, azt szoktam mondani: igen, hatvan. Pedig egyelőre csak egy macskám van, a SOTE udvarán találtam. Nem, nem vagyok magányos, ez a történet nem erről szól. Valami másról. Minden jött szépen egymás után és egymásból. Idén másodszor vittünk átültetett és átültetésre váró gyerekeket táborozni a Club Aligába. Ezt például a Transzplantációs Alapítvány szervezi, itt kuratóriumi tag is vagyok. Az elnök asszonyunk ért az üzletemberek nyelvén, ő szervez, ő intéz, én a gyerekek nyelvét beszélem. Havonta egyszer moziba visszük őket, jönnek hozzájuk a Piros Orr bohócai, van úszásoktatás, síverseny is.

A síverseny. A Nicolas Kupa. Nicolas Green amerikai kisfiú volt, a szüleivel Olaszországban töltötte a vakációt egy lakóbuszban. Az úton banditák támadtak rájuk, lőtték az autójukat, aztán elmenekültek. Úgy tűnt, megúszta a család, csak később vették észre, hogy az ágyában fekvő kisfiút halálos fejlövés érte. A szülők ragaszkodtak hozzá, hogy agyhalott gyermekük szerveit operálják ki a kórházban, és adják olyanoknak, akiknek élete ezáltal menthető meg.

A teljes cikk a 51. heti, december 21-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.