Olyat, ami ráadásul ezerszeres bizonyossággal hasznára vált annak, aki megfogadta. Rajongtunk ezért érte. A házból sok fiatal járt hozzá, otthon rajzolt, jól lehetett közben vele beszélgetni. Emlékszem a döbbenetre is, amikor világossá vált számomra, hogy a saját gyerekeivel egyáltalában nem ért szót. Tanácsot adni nekik meg egyenesen képtelenség.

Magam is megismertem ezt a fura ellentmondást, hogy mennyivel bátrabban mondok véleményt idegennek, s hogy elbizonytalanodom olykor, ha szeretteim dolgairól vélekedem.
Amikor erre rájöttem, azóta nem hagy nyugodni, vajon miért engedjük távolra éppen azokat, akik a legközelebb állnak hozzánk.


Egy levél

Ezt a levelet, amelyet tegnap hozott a posta, kisebb-nagyobb változtatásokkal, vagyunk néhányan, akik a magunkénak érezhetjük. Írója kérte, hadd maradjon névtelen. Majd meglátják, így helyes, ebben a történetben nem a nevek, és nem a helyszín az, amelyre emlékezni fog az ember.


Kedves Újságírónő!

"A magányról szeretnék beszélgetni. A családon belüli magányról, a bezárkózásról, az elszigetelődésről. Édesanya vagyok, életem harmadában járok. Aki miatt írok: az édesapám. Nemrég veszítettük el. Végleg. Oka van, hogy miért írom ezt: végleg. Szeretném megmagyarázni.
Apukám zárkózott ember volt, nehezen barátkozott, és nem mutatta ki az érzéseit. Ezt tudtuk róla. Amit nem tudtunk, s ami csak most derült ki, jóval a halála után, hogy mennyire szenvedett a magánytól.
Majd négyszáz oldalas emlékiratot hagyott hátra. Évek óta dolgozott rajta, úgy, hogy nekünk fogalmunk sem volt róla. Tudatosan hallgatott, azt akarta, majd csak a halála után vegyük kézbe. Nekünk szánta. Remélte, hogy végigolvassuk, és megpróbáljuk őt megérteni.

Az írás egy gondosan és sajátosan szerkesztett életrajzi regényhez hasonlítható. Letehetetlen. Borzalmasan és fájdalmasan őszinte. Sírva olvastam. Legszívesebben kiabáltam volna. "Ezt miért nem mondtad soha?! Miért nem meséltél erről soha nekem?!"

Gyerekként élte túl a háborút, még kisfiú volt, amikor elveszítette az édesanyját. A testvéreitől külön, egy rossz mostohával élt a kisfiú-apukám. Édesapja rövid ideig még látta az ő kisfiát. Aztán egy iszonyú csapás, pár év után elveszítette élete értelmét, ezt a kisfiút. Ő volt a bátyám, aki ötéves korában leukémiában halt meg. Apu majdnem belepusztult a halálába. Mégsem beszélt soha a fájdalmáról. Magában kínlódott, őrlődött, soha nem tudott beszélni, még írni sem a történtekről.
Utánam néhány évre megszületett a húgom. Anyukánk – apu írását olvasva – szinte csak nekünk élt. Mi lányok is hozzá, anyuhoz álltunk közelebb. Rólam azt írta, nem hibáztat, hogy nem tudtam oldani a magányérzetét. Nem tudott hozzám közelebb kerülni, úgy vélte, ez az ő hibája.

Miért nem vettünk észre semmit?! Úgy emlékszem, tényleg anyuval beszéltem meg mindent, de azt hittem, ez a természetes. Úgy éreztem, apu elhúzódik a beszélgetésektől. Miért volt ez így?! Ki rejtőzött? Ki nem figyelt eléggé?

Amikor a gyerekeim megszülettek, valahogy közelebb kerültünk egymáshoz. A kisebbik unokája rajongásig szerette az ő Papáját. Így nevezte. De ezekről az évekről már nem írt a naplójában.

Hallgattunk akkor is, amikor tudomást szereztünk a betegségéről. Nem beszéltünk róla, mert leintett, és nem mertem faggatni. Annyira bátran és erősen viselte, mintha semmi baj se lenne. Csak a fájdalmait láttuk néha. Amikor már gyengült, nehezen viselt el bárkit. Megígértem neki, hogy csendben maradok, csak ott lehessek mellette. Nem akartam elhinni, hogy nincs ránk szüksége. Anyukám ápolta, a végsőkig vele volt.


Nincs válasz

Borzalmasan hiányzik. A bizonytalanság riaszt, hogy kinek a hibája, hogy nem beszéltünk ezekről a legfontosabb dolgokról. Lehet, hogy azt hitte, nem szeretjük? Vagy nem érdekel minket? Nem hihetett ilyet, istenem!


Üzenet

Írjanak erről, kérem, kedves Erzsébet! Használja a levelemet! Mondja el helyettem, hogy a férfiak legyenek erősek! De néha legyenek gyöngék! És mondják el, ami fáj! Üzenem a családoknak, a nőknek és a gyerekeknek, hogy ne higgyenek a zárkózott apáknak, a magába fordult férfiaknak, az elcsöndesedő szeretteiknek. Mert a csöndjükben ott zakatol, lüktet, fáj – a másik hiánya. Addig szeressék, óvják egymást, addig beszélgessenek semminek tűnő nagy dolgokról, amíg lehet. Mert utána csak a fájdalom marad. És a hiány.
Vajon miért? Vajon miért engedjük távolra éppen azokat, akik a legközelebb állnak hozzánk?" style="margin: 10px;"

Eddig a levél

Néhány percbe telt, hogy leadás előtt összerendezve végigolvastam. Évekre, egy életre ad gondolkodni- és tennivalót.

Köszönöm az ismeretlen levélírónak, hogy megírta!