2014. Augusztus 12.

Miért lódítanak a kamaszok?

Két újságíró, Po Bronson és Ashley Merryman elhatározták, hogy utánajárnak, mikor és miért nem mondanak igazat a kamaszok. Kíváncsiak voltak, mi kényszeríti rá őket az oly gyakori hazugságra: életkori sajátosság vagy a környezet nyomása?

nlc

Éveken át gyűjtögette Po és Ashley azokat a friss kutatási eredményeket, amelyek valami újat, érdekeset mondanak nekünk a gyerekekről. A füllentéssel kapcsolatban dr. Nancy Darling amerikai pszichológusprofesszor tapasztalatait találták a leghasznosabbnak. Ő egy olyan kutatást szervezett, amelynek keretében középiskolások őszintén beszéltek azokról a dolgokról, amiket a szüleik elől el szoktak hallgatni. Mivel a pszichológusok, de még friss diplomás asszisztenseik is túlságosan idősek voltak ahhoz, hogy a kamaszok igazán megnyíljanak előttük, egyetemi hallgatókból verbuváltak kutatócsoportot.

Füllentések özönében

Miután az egyetemisták alapos képzést kaptak, kirajzottak a városnak azokra a pontjaira, ahol a fiatalok a legszívesebben időztek, és azzal csábították részvételre a kamaszokat, hogy egy ingyen-CD-re jogosító kupont kínáltak cserébe a közreműködésért. A jelentkezőkkel két fiatal ült le beszélgetni egy olyan helyen, ahol mindenki otthonosan érezte magát. Meghívták az alanyokat egy adag sült krumplira és egy kólára. Miután kényelembe helyezték magukat, a diákok kaptak egy harminchat kártyalapból álló paklit, amelynek minden lapján egy-egy olyan téma szerepelt, amivel kapcsolatban a kamaszok hajlamosak hazudni a szüleiknek.
A paklit végignézve a tinédzserek maguk is rácsodálkoztak, mennyire áthatja szüleikkel való kapcsolatukat az őszintétlenség.
Kilencvenhat százalékuk számolt be arról, hogy szokott füllenteni nekik – a harminchat téma közül átlagosan tizenkettőben. Hazudnak arról, mire költik a zsebpénzüket, járnak-e valakivel, milyen ruhákat viselnek házon kívül, milyen filmeket láttak, mennyi drogot és alkoholt fogyasztanak, szoktak-e azokkal a haverjaikkal lógni, akiktől a szüleik eltiltották őket. De az is gyakori, hogy elhallgatják, mivel töltik a délutánjaikat, mielőtt a szüleik hazaérnek, hogy hazakísérte-e őket valaki a buliból, és ültek-e olyan autóban, amit részeg tini vezetett. Az otthoni történésekkel kapcsolatban is szoktak hazudni – például arról, kész van-e a leckéjük, és milyen zenét hallgattak.

Csalódástól védett szülők

“Az alkohol, a drogok és a szex az a három dolog, amit a leginkább rejtegetnek a szüleik elől a tinédzserek” – mondja dr. Darling. Párkapcsolati kérdésekben nem csupán a szexet igyekeztek eltitkolni, hanem az érzéseiket is, mert kifogásolták, hogy a szülők vájkálni akarnak a lelkükben.
A kamaszok egyszerűen nem akarnak a “Mennyire komoly ez a kapcsolat?” és a “Szerelmes vagy belé?” kérdésekre válaszolni. Az eseteknek azonban csak egy részében állnak elő kifejezetten hazugsággal, és ezek a legdurvább dolgok elkendőzését szolgálják. Általában csak bizonyos mozzanatokat hallgatnak el, vagy elkerülik az adott témát, reménykedve, hogy a szülő magától nem kérdez rá. “A kutatás kezdetén arra számítottam: a gyerekek leginkább azért füllentenek, hogy ne kerüljenek bajba – idézi fel a szakértő. – Ehhez képest a leggyakoribb indok így hangzott: azért hazudok, hogy ne romoljon meg a viszonyom a szüleimmel, nem akarok nekik csalódást okozni.”

Engedékenység vagy szigor?

Az életükre vonatkozó információk visszatartásával a kamaszok igyekeznek kihasítani maguknak egy olyan területet, ami csak az övék, és a felnőttek hatókörén kívül esik. A szülőhöz fordulni segítségért a tini szemszögéből annak hallgatólagos elismerését jelenti: ő maga nem elég érett ahhoz, hogy megbirkózzon az adott problémával.
A segítségkérés pszichológiai értelemben a gyerekstátuszba való visszatérést jelenti. A kamasznak tehát létfontosságú, hogy bizonyos dolgokhoz a felnőttnek semmi köze ne legyen. Darling a szülőknek is kiküldött egy kérdőívet. A válaszok alapján megdöbbentő volt, mennyire ügyelnek a felnőttek arra, nehogy nyílt lázadásba taszítsák kamasz gyerekeiket.
“Sok mai szülő úgy véli, azzal lehet a leginkább elérni, hogy a kamaszok megnyíljanak előttük, ha engedékenyebbek, kevésbé szabályozók” – mondja a szakértő. A szülők úgy képzelik, az informáltságot megvehetik azon az áron, hogy felhagynak a szigorúsággal. Ám az derült ki, hogy akik engedékenyek, semmivel sem tudnak többet a gyerekeik életéről, mint a szigorúak.
“Azok a gyerekek, akik a legvadabb dolgokat követik el és a legtöbbször kerülnek bajba, általában épp azok, akiknek a szülei semmilyen szabályt vagy elvárást nem fogalmaznak meg. Az ilyen gyerekek a szabályok hiányát úgy élik meg, hogy a szüleiket nem is érdekli, mi van velük. A tapasztalatok szerint a legtöbb szülő, aki sok szabályt fogalmaz meg gyerekei számára, a betartatásukban már nem jeleskedik. Túl sok munkával járna. Sokkal nehezebb három szabályt betartatni, mint húszat deklarálni.”
Az ilyen szülők gyerekei elkerülik a nyílt lázadást, a szülő háta mögött azonban kijátsszák a szabályokat.

Őszinte kapcsolat?

A kutatás során akadtak olyan anyák és apák is, akik sikeresen testesítik meg a kontrolláló, elnyomó szülőről alkotott sztereotípiákat. Az ő gyerekeik azonban nem lázadtak, engedelmesek voltak – csak épp depressziósak. “Érdekes módon azok a szülők, akik a leginkább elfogadóak a kamasz gyerekeikkel, egyben a legkövetkezetesebbek a szabályok betartatásában is. És ők is beszélgetnek velük a legtöbbet” – állapítja meg a pszichológusprofesszor.
Kevés számú szabályt fektetnek le az élet legfontosabb területein, és azokat is mindig megindokolják a gyerekek számára, utána viszont számon is kérik a betartásukat.
Az élet egyéb területein pedig a gyerek autonómiáját támogatják, és megengedik nekik, hogy maguk döntsenek. A kutatásból kiderült: az ilyen szülők gyerekei hazudnak a legkevesebbet, a többiek által említett tizenkét területtel szemben nekik átlagosan csak öt területen van rejtegetnivalójuk. Dr. Darling szerint nincs olyan stratégia, ami ennél jobban beválik.

Cikkünk a Nők Lapja Psziché legfrissebb számában jelent meg.