nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Ezért része az életünknek a hazugság

Hazudni csúnya dolog – ezt a leckét megtanultuk kiskorunkban, és erre tanítjuk mi is a gyerekeinket. Ám van egy bökkenő: az életben való boldogulás törvénye felülírja a szép illúziót. Pszichológiai vizsgálatok is alátámasztják: a hazugság a társadalom egyik mozgatórugója.
Váradi Krisztina
f Ajánlom

Bármennyire is szeretnénk, hazugság nélkül nem tudunk élni. Önvédelmi reflexeink arra késztetnek, hogy csak addig legyünk őszinték, amíg azzal nem ártunk magunknak és szeretteinknek, nem veszélyeztetjük érdekeinket és kapcsolatainkat. Vagyis hazudni, de legalábbis füllenteni a mindennapok szükségszerű cselekedete. A gyerekeknek például azért lódítunk, hogy távol tartsuk, megvédjük őket olyan behatásoktól, amelyekre még nem készültek fel. De hantázni kényszerülünk akkor is, amikor tudjuk, hogy az igazság kimondásával valakinek kegyetlen fájdalmat okoznánk. Nyilván nem árulhatjuk el a reménytelen álláskeresésbe belefásult, depressziós barátunknak, hogy amilyen szörnyű állapotban van, még mi sem mernénk felelősségteljes feladatot rábízni. Ilyenkor jobban tesszük, ha bátorító füllentéssel vigasztaljuk. Akkor is csak a kedvesünket próbáljuk védeni, amikor a munkahelyét pokollá tévő kollégájával bájosan eldiskurálunk, ahelyett hogy rázúdítanánk a mérgünket, vagyis a színtiszta igazságot.

Miért része az életünknek a hazugság?

 

Hazugságvadászok akcióban

Mivel azonban a hazugság a hétköznapi közfelfogás szerint elítélendő cselekedet, nem érezzük kellemesen magunkat, amikor lódítanunk kell. Mindez megjelenik gesztusainkban, mimikánkban is. A legtöbb embert könnyen leleplezi a testbeszéde de van olyan is, akin csak az erre kiképzett profik veszik észre, ha valótlansággal próbálja palástolni az igazságot.

“Az átlagember egy csevegésben háromszor hazudik tíz perc alatt” – vágja az arcunkba Lightman doktor a Hazudj, ha tudsz! című krimisorozat egyik epizódjában. Az Amerikában hatalmas népszerűségnek örvendő (nálunk is vetített) széria főszereplőjét, a minden füllentést leleplezni képes szupergurut valós személyről mintázták: a világ első számú “hazugságszakértőjéről”, Paul Ekman pszichológusról. A Kaliforniai Orvosi Egyetem professzorát a hazugsággal és az érzelmek kifejezésével kapcsolatos vizsgálatai tették ismertté. Azt sikerült igazolnia, hogy bár a kultúrák eltérőek a világ egyes tájain, az alapvető érzelmek kifejeződése minden embernél megegyező.

Az érzelmek elrejtésére irányuló kutatásai során Ekman pszichiátriai betegekkel készített beszélgetéseket filmezett le, majd kivetítőn visszanézte, és filmkockáról filmkockára végigelemezte a páciensek arckifejezéseit és gesztusait. Ezután kategorizálta az arcmozgásokat, azzal a céllal, hogy a valódi érzelmeket megkülönböztesse a szándékosan elfedettektől. Arra a következtetésre jutott, hogy míg a normál arckifejezések 2-5 másodpercig tartanak, és a többség számára felismerhetőek, addig az általa mikro-arckifejezéseknek nevezett mimikák mindössze negyed-fél másodpercesek, ezért nagyon nehéz tetten érni őket. Tehát ha valaki profi leleplezővé szeretne válni, hosszas tréningezéssel kell kiképeznie magát.

Hamis üzenetek hálójában

“Sok esetben a hamis üzenet
társadalmilag fontosabbá válik, mint maga az igazság.

Persze nem minden hazugságot kell leleplezni. Sőt a mindennapokban vannak szituációk, amikor a füllentés olyan nyilvánvaló, hogy már mi magunk sem érezzük annak. Például amikor a titkárnő, akit magánéleti gondjai miatt álmatlanság, étvágytalanság gyötör, és ez meg is látszik rajta, mosolyogva azt válaszolja a hogyléte felől érdeklődő főnökének, hogy minden rendben. Ez a hamis üzenet ugyanis a főnök-beosztotti viszonyban azt jelzi a vezető számára, hogy titkárnője képes ellátni a rábízott feladatokat.

Az említett titkárnőhöz hasonlóan mindannyian igyekszünk pozitív képet sugározni magunkról. Erving Goffman kanadai szociológus személyiségünk látható, megnyilvánulásainkban tükröződő részét érzékletes hasonlattal homlokzatnak nevezi. Azt pedig, hogy a társas kapcsolatainkban arra próbálunk törekedni, hogy megőrizzük a rólunk kialakított pozitív képet, és jó benyomást keltsünk, homlokzatóvásnak hívja. Illendőségből persze nekünk is tiszteletben kell tartanunk mások “homlokzatát”, ezért sok esetben a hamis üzenet társadalmilag fontosabbá válik, mint maga az igazság.  

Valóban a többség döntene?

Mivel az ember társas lény, és szervezett társadalmakban élünk, nem vonhatjuk ki magunkat mások véleménye, különösen a többség hatása alól – gyakran így van ez akkor is, ha az igazságérzetünk másként kívánná. Ezt bizonyítja Solomon Asch pszichológus vizsgálatának eredménye is, aki arra próbált választ találni, hogy a tömeg miként befolyásolja az egyén
gondolkodását és cselekedeteit. A Stanford Egyetemen végzett, híressé vált kísérletében egy csoport tagjainak nagyon egyszerű feladatot kellett végrehajtaniuk: néhány vonal közül ki kellett választaniuk az egyforma hosszúságúakat. Igen ám, de egy kivétellel beépített emberek voltak a résztvevők, ők pedig mindig a rossz megoldásra szavaztak. A vizsgálat megdöbbentő eredményt hozott: az a résztvevő, aki nem tudott a turpisságról, hajlandó volt behódolni a többiek véleményének, és a nyilvánvalóan helytelen megoldást választani, pusztán a többség “kedvéért”.

Önigazolással felmentve

Tetteinkre persze mindig megpróbálunk önigazolást keresni, mentséget pedig bármikor találunk, még azon az áron is, ha ezzel magunkat csapjuk be. Ezt igazolja Leon Festinger amerikai szociálpszichológus kísérlete is, melynek során arra kértek egyetemi hallgatókat, hogy végezzenek el sok unalmas és monoton feladatot, majd mondják azt az ugyanerre várakozó
többi diáknak, hogy élvezték, amit csináltak. A diákok egyik csoportja húsz dollárt kapott ezért a hazugságért, míg a másik csak egy dollárt. Végül a vizsgálat vezetői arra kérték a “hazug” diákokat, hogy őszintén mondják meg, milyen benyomásuk volt a feladatról.

Akik húsz dollárért cserébe füllentettek, azok unalmasnak értékelték, hiszen tényleg az volt, és kellő mennyiségű külső igazolást (pénzt) kaptak a lódításért. És hogy mit válaszoltak, akik csak egy dollárt kaptak a hazugságért? Ők azt mondták, érdekes volt. Tehát akik úgy füllentettek, hogy azért nem járt jelentősebb ellenszolgáltatás, maguk is elhitték, hogy igazat mondtak. Mit bizonyít ez? Azt, hogy mivel nehéz beismerni magunknak, hogy potom pénzért megvehetők vagyunk, hajlamosak vagyunk átértelmezni a történteket, ebben az esetben érdekesnek találni a nyilvánvalóan dögunalmas szituációt. A hazugsággal kapcsolatos kutatások eredményei segítenek megismerni a füllentés valódi természetét. Azáltal pedig, hogy jobban megértjük saját magunk és mások viselkedését, tudatosabban élhetünk, és könnyebben boldogulhatunk.

Cikkünk a Nők Lapja Psziché legfrissebb számában jelent meg.

Leckék a boldogsághoz - Szendi Gábor írásaA tartalomból:

  • Nem kell mindig őszintének lenni? – Beszélgetés Csányi Vilmossal és Csernus Imrével
  • A hazugság pszichológiája
  • A gyerek, aki bennünk él
  • Az első önálló lépések – Máté Gábor írása
  • Bizarr gyönyörök rabjai
  • A gyerek elsózva jó?! – Rácz Zsuzsa írása

 Ha szeretnél előfizetni a magazinra, itt megteheted!

Olvass tovább

{PostTitle}

Megosztás Facebookon