Te is egyedül neveled a gyereked?

„A FELNŐTT MINDIG ÉN VAGYOK”
Örkényi Éva (34) fodrász, a 9 éves Dávid anyukája

„Én a házasságkötéskor éreztem azt, hogy vége. Annak az életnek, amit addig éltem és szerettem, mindenképpen. A baba születése ezt csak betetőzte, teljesen magamra maradtam. Nagyon fiatalon, külföldön, hasonló helyzetben lévő barátnők nélkül: utólag világos, hogy a szülés utáni depresszió elkerülhetetlen volt. Akkor sem lélegeztem föl, amikor elmúlt, bár Dávid rengeteg örömet hozott. Egyedül voltam vele, a férjem nagyon is elfogadta, hogy az első években a gyereknek az anyjára van szüksége. És az anyának mire van szüksége? Föl sem merült, hogy időnként levegőt szeretnék venni, vagy legalább átadni valamennyit az óriási felelősségből. Aztán rájöttem, hogy eddig is egyedül voltam, és csak zavar, hogy ehhez papíron még társam is van. Rögtön szabadabban lélegeztem, ahogy elváltunk a férjemmel. A legnagyobb félelmem az anyagi biztonság elveszítése volt, hogy nem tudok Dávidnak mindent megadni. Ezért fogtam vállalkozásba, saját szalont nyitottunk egy régi baráttal. Rögtön adódott az újabb félelem: mikor jut időm Dávidra? Érdekes, hogy meg sem fogalmaztam az aggodalmaimat, csak mentem előre, kerestem a megoldást. Oviba, majd később iskolába sem tudtam volna hordani, ha nem veszek föl heti pár órára bébiszittert. Nyáron anyukám segít rengeteget, ideutazik, vagy Dávid megy hozzá vidékre. Viszont heti két délutánom a fiamé, és az olyan programmal telik, amit mindketten élvezünk: játszóházba megyünk, strandra vagy moziba, vagy csak otthon maradunk, ha pont ahhoz van kedvünk. A karácsony például szigorúan kettőnké, annyira, hogy nem hagyom vásárlási őrülettel meg főzési hajrával elrontani, ilyenkor kettesben elvonulunk egy kellemes wellness-szállodába. Bizonyos dolgokról lemondtam: nem leszek apja helyett apja, nem én fogom megtanítani bringázni meg úszni. Helyette beíratom egyesületbe, ott aztán lehet fiúk között. Talán nem véletlen, hogy karatézik – teszi hozzá a felismerésen elmosolyodva Évi. – Azt is igyekszem világossá tenni, hogy imádjuk egymást, ha kell, haverok is vagyunk, de a felnőtt mindig én vagyok. Egy időben nagyon szigorúan le akart beszélni arról a kevés cigarettáról, amit elszívok, és akkor elmagyaráztam neki, hogy a kettőnk biztonságáért én felelek, és legyen nyugodt, nem érhet baj. Mert betegek nem lehetünk, ezért mindent megteszek” – teszi hozzá, miközben megérkezik a napi makrobiotikus menü.

„A MÁSODIKAT MÁR EGYEDÜL VÁLLALTAM”
Egresi Kata (34) titkárnő, a 14 éves Bence, a 6 éves Rozi anyukája és a 16 éves Dominika gondviselője

„Az érettségi környékén tudtam meg, hogy babát várok. Bár szó sem volt tervezésről, a párommal mindketten örültünk. A szüleim sokkal kevésbé voltak lelkesek. Igazi diákszerelem volt a miénk, elsők voltunk egymásnak. Bence születése után két évvel aztán a párom rájött, neki hiányzik az élet, a haverok, a buli. Aztán hamarosan bele is szeretett valakibe. Kérte, hogy engedjem el, de nem bírtam, mert én továbbra is szerettem. Persze elment. Bence hároméves volt.
A szomorúság is lehetett még rosszabb: a kisfiam asztmás lett. A legnehezebb az volt, hogy nem tudtam kivel megosztani az örömöt és a bánatot. Bence kórházba került, az apja felénk se nézett. Ha rendben volt a párkapcsolata, elmaradt, ha szakított, újra jött. A férfimintával nem volt gond, amíg élt az apám. Mióta ő nincs, nagy hangsúlyt fektetek arra, hogy mindig legyenek Bence körül férfiak. Olyan magánovit kerestem, ahol óvóbácsi is dolgozott, sportegyesületekbe íratom. Aggódom, lesz-e majd belőle rendes apuka. Persze az élet ebben is megoldást hozott: Rozit. Őt sem terveztük. Az történt, hogy az apja szakított a barátnőjével, és rengeteget járt hozzánk. Amikor kiderült, hogy »becsúszott« a baba, tudtam, hogy nem akarja majd – hiszen az elején kijelentette, ő többet senkivel nem vállal gyereket. Én viszont képtelen voltam elvetetni. Bence pedig mindig szeretett volna kistestvért. Bevallom, én meg egy kislányt. Az apja annyira haragudott, hogy öthetes volt a baba, amikor először látta. Anyu a mellettünk lévő lakásban lakik, mindenben mellettem áll. Szörnyű volt, hogy a gyerekek apja hónapokra eltűnt, de megszoktam, hogy másokra támaszkodom. Rozi abban nőtt föl, hogy apa sehol sincs, nem hiányzott neki. Szerencsés a természete: ügyesen irányítja maga körül az embereket. A harmadik gyerekem a nővérem lánya, az ő apja is elköltözött. Domi nem volt könnyű természet tinikorában, bukdácsolt az iskolában, egyre többet aludt nálunk. Végül itt ragadt. Segít, amit tud: Rozit gond nélkül rábízom. Az apukájuk egyre gyakrabban jön, élvezi a tizennégy éves fia társaságát, és örül a kis hercegnőnek. Én pedig azt látom, olyan jól működik az egész, hogy nem igazán férne bele senki már.”

„MINDENT MEGBESZÉLÜNK A KISFIAMMAL”
Győrfi Viktória (36) légiutas-kísérő, a 7 éves Márk anyukája

„Mivel én szerettem volna válni, különösebb érzelmi sokk nem ért, amikor egyedül maradtunk. Talán nagyon akartam már családot, talán nem ismertem magamat annyira, mint most, de az biztos, hogy hamar boldogtalan lettem. Összeférhetetlen volt az értékrendünk: a férjem mániásan kuporgatott, és a patália minden elköltött forint miatt kirobbant. Időközben arra is rájöttem, mennyire vágyom a babusgatásra, amiből nem sok jutott. A párom készpénznek vette, hogy ott vagyok, mint valami bútordarab. Amikor Márk egyéves lett, olyan boldogtalannak éreztem magam, hogy attól tartottam, felemészt a szomorúság, ha nem szabadulok ki ebből a kapcsolatból. Az egyedülléttől nem féltem, édesanyám is elvált, aztán felépített két házat is. Mindenben számíthattam rá a válás után. Vele volt a kisfiam, amikor visszamentem dolgozni, pedig ez nálunk, repülősöknél elég bonyolult időbeosztást jelent. Korlátlan láthatásban és közös szülői felügyeletben egyeztünk meg az apjával, de mivel ő is repül, nehéz összehangolni az időpontokat. Van, amikor alig találkoznak, és van, amikor rendszeresen. Márk hol szívesen megy az apjával, hol inkább otthon maradna velem. A kapcsolatuk dinamikája folyton változik. A fiam hétéves korára pontosan ismeri a körömlakkot, a gyantát – és én félek, hogy nincs ez így jól, mert ez csak az egyik oldal. Rossz, hogy nem látja, hogy működik egy szeretetteljes kapcsolat, amikor apa és anya meghitten összebújik, de tudom, ha együtt maradunk, ezt akkor sem ismerte volna meg. Figyelek arra, hogy lásson jól működő kapcsolatokat: sokat találkozik a nagyszülőkkel, nagynénikkel és azok párjaival. Mindent megbeszélünk, ám a fontos helyzetekben kizárólag én döntök.”

Te is egyedül neveled a gyereked? Oszd meg velünk történeted, tanácsaid a psziche@sanomamedia.hu e-mail címen!

A cikk nyomtatásban a Nők Lapja Psziché legfrissebb számában jelent meg.
 
A tartalomból:

• Felrobbanok a dühtől – győzd le a haragot!
  
• A férjem már nem kíván
  
• Elképzeltem, hogy meggyógyulok, és így lett
  
• „Az ördög nem a drogban rejlik” – Beszélgetés Feldmár Andrással
  
• Egy nap a detoxban – Interjú dr. Zacher Gáborral  
• Modern tudós ősi törvényekkel – Interjú Szendi Gáborral 

Ha előfizetnél a magazinra, itt és most megteheted!