Segített a reinkarnációs utazás

„Leheveredek a kanapéra, kényelmesen elhelyezkedem. Kövesi Péter NLP terapeuta nyugodt hangon beszél hozzám. Érzem, hogy teljesen ellazulok, könnyű vagyok, elmúlik kezdeti izgatottságom. Majd becsukom a szemem és a terapeuta utasításait követve elképzelem, megjelenítem magamban mindazt, amit mond, és meglepően könnyen sikerül. Ezután kezdetét veszi az utazás.

Kövesi Péter utasítására a képzeletemben megfogok egy ezüstfonalat, amit az „ágyhoz kötöttem”, hogy majd vissza tudjak térni a szobába. Látom a szobát felülről, majd a tetőt, Budapest utcáit, a fényeket, ezután Budapest környékét, Európát és végül a Földet. Majd a terapeuta azt kéri, térjek vissza a magasból, és úgy érzem, mintha belesüppednék a heverőbe. Ekkor már maguktól jönnek a képek, benne vagyok a történetben, nem nekem kell elképzelnem.

Ezután a terapeuta szavait hallva egy sötét parkban találom magam. Az első feladatom az, hogy nézzek le a lábamra, és mondjam el, hogy milyen lábat látok, milyen lábbelit viselek. Nő vagyok. Fekete szandálba van bújtatva a lábam, a ruházatom pedig egy barna szoknya és fehér, fodros blúz. Nálam van egy barna táska is. Fiatal vagyok, huszonvalahány éves lehetek. A park, amin átmegyek, teljesen sötét, egyetlen lámpa sem ég. Rajtam kívül egyetlen teremtett lélek sincs a közelben, de nem érzek félelmet. Aztán meglátok egy kutyát sétáltató férfit, akit nem ismerek.

Hazaérek. Nagyobb házban lakom, felmegyek a második emeletre, a modern lakásomba. Leteszem a táskámat az asztalra, amiben papírok vannak, csupa hivatalos ügy, jogi dolgok. Minden valószínűség szerint ügyvéd lehetek. Aztán ahogy körbenézek, rájövök, hogy teljesen egyedül élek, nincs társ az életemben. Előre menve az időben, úgy látom, hogy teljesen egyedül élem le ezt az életemet – és nem is vagyok kíváncsi a további részletekre.

Ezután Kövesi Péter újabb „parancsait” követem, és egy másik helyre, egy másik világba érkezem. Lenézek a lábamra és ismét női lábat látok, amin egy régi, barna papucs van. 17 éves lehetek, szép, díszes barna ruha van rajtam és barna hajamat kontyban viselem. Valószínűleg a középkorban járunk. Egy nagy udvarban állok, ahogy jobban körülnézek, ez egy kastély udvara, ahol sok ember gyülekezik, mert a szüleim fogadást adnak. A rengeteg arc közül felismerek valakit. Egy lányt, aki a jelen életemben a legjobb barátnőm. És még egy ismerős a mostani életemből! Aki az előző életemben az édesanyám volt, az a mostani életemben is az.

A fogadás után tánc következik. Bemutatnak egy férfinak, akit Andrásnak hívnak, a párbeszédből kiderül, hogy én Laura vagyok. A fiatal férfival ezután sokat találkozunk, végül el is jegyez. De szerelmes lesz egy másik nőbe, és elhagy miatta. Szomorúnak és elkeseredettnek érzem magam. Évek telnek el, mire találkozom egy másik férfival, Lászlóval, akivel szeretjük egymást, gyermekünk is születik, de nem házasodunk össze, amit én nem akarok, mert félek a csalódástól. Beköltözünk egy nagy házba, és miután László hirtelen meghal, visszamegyünk a kastélyba, az édesanyámhoz. Továbbra is társ nélkül élem le az életemet. Ekkor Kövesi Péter megkérdezi, hogy szeretném-e megtudni, hogyan haltam meg ebben az életemben? Nemet mondok, és ő tovább kalauzol.

Kövesi Péter feljegyzi Dalma korábbi életeiről szóló beszámolóját

A második világháborúba érkezem, 1940-ben Németországba járok. Nő vagyok, fekete magas sarkú cipőt és fekete ruhát viselek. A terapeuta megkérdezi, tudom-e, hogy miért vagyok feketében, amire nem tudok válaszolni. (Csak később jövök rá, hogy minden valószínűség szerint a háború miatt.) Munkába sietek, reggel van még, minden kihalt. Beérek egy nagy irodába, három nőt látok, akikről érzem, hogy abban az időben ismerem őket.

Kövesi Péter megkérdezi, a jelen életemben találkoztam-e már velük. A válaszom: nem. Az irodában mindenki jegyzetel, én újságírónő vagy riporter lehetek. Ebben az életemben is van párkapcsolatom, egy gyári munkással élek együtt és van egy fiunk. Aztán látom, ahogy katonák jönnek és lőnek…Hallom Kövesi Péter hangját, hogy menjek előre néhány évet az időben.

Hegyeket látok, ez Svájc, Genfben vagyunk. Szép házban, nyugodtan és kényelmesen élünk, mindenünk megvan. Amikor az élettársam egy betegségben meghal, akkor furcsa dolog történik, kicsordul a könnyem. Megint hallok egy megnyugtató hangot, hogy meg akarom-e tudni, hogyan haltam meg. Most igent mondok. Előre megyek az időben. 80 éves körüli lehetek, teljesen egészséges vagyok. Sétálok az utcán, hirtelen látom, ahogy egy fiatal sofőr kielőz egy másik kocsit, de szemben is jönnek. A két kocsi frontálisan ütközik. Az egyik autó kicsúszik a járdára és elüt engem. Hallom a terapeuta szavait, nem érzek fizikai fájdalmat, és elhagyom a helyszínt.

Megint látom távolról a Földet, a csillagok közt járok, és találkozom a belső vezetőmmel. Egy barna hajú nőt látok, aki fehér szobában ül, fehér ruhát visel, és aki az előző életeim tanulságait levonva azt mondja: az a legfontosabb, hogy ne féljek a csalódásoktól, ne hagyjam, hogy az előző életek kudarcai visszahúzzanak, elbátorítsanak, merjek majd a jelen életben bátran belemenni új párkapcsolatokba, mert ellenkezőleg egyedül maradhatok. Lényeges, hogy először mindig magamra gondoljak, és ez alapján hozzak párkapcsolati döntéseket.