Alma-faktor: A család is állhat szakmai kudarcok hátterében?

Akadnak, akik sikert sikerre halmoznak a munká­jukban, tudják, hogyan domborítsák ki erősségeiket, és könnyedén érvényesülnek a pályájukon. Mások céltalanul és valódi elhivatottság nélkül váltogatják állásaikat, és sosem éreznek sze­mernyi elégedettséget sem, holott látszólag semmi okuk nem volna a kesergésre.
Egy német pszichológus, Bertold Ulsamer, aki elméletét almafaktornak nevezte el, arra a következtetésre jutott, hogy szakmai elakadá­saink esetében nem árt utazást tenni a múltba, hiszen nemcsak azt fedezhetjük fel, kinek a sorsát másoljuk tudattalanul, hanem az is kiderülhet, mely felmenőnk szolgálhat inspiráló példakép­ként az új kihívásokhoz.

Nem várt örökség

Szakmai sikerünk olyan faktorok együttállásából jön létre, mint a tehetség, az öröm, a szenvedély vagy a szorgalom. A kitartás azonban önmagában nem elég. Itt van például Bill Gates, akinek már tinédzserként lehetősége volt arra, hogy számítógépet használjon. Érezhető tehát a család hatása: ha a gyermekek szenvedélyesen űzött tevékenységei támogatásra találnak, nagyobb az esély rá, hogy felnőttként kibontakoz­tatják képességeiket. Ám a családi kötődések olykor jobban befolyásolnak minket, mint szeretnénk. Az almafaktor ugyanis több mint egy genetikai bevésődés: a mély összekötöttségnek köszönhetően a gyerek a szüleihez hasonlóan kezd viselkedni anélkül, hogy tudatában lenne ennek.
Ha az anya elégedetten nyilatkozott a munkájáról, nagyobb az esély, hogy a lánya is pozitív hozzáállással fordul a hivatása felé. És ennek a másik véglete is igaz: a szakmailag frusztrált ősök láthatatlan karokkal árnyékolhatják be gyermekük későbbi törekvéseit. Mint ahogy a munkahelyi rossz közérzet hátterében állhat az a tudattalan bűntudat is, amelyet a szakmájukban kevésbé sikeres szülők kudarcai miatt érzünk.

Hogyan érik meg az alma?

Különösen az elsőszülötteknél érvényesülhet a szülői hatás, a kisebb testvér többnyire nagyobb teret kap a kísérletezésre. Még fokozottabb a helyzet, ha a szülők azt várják a gyerektől, hogy az ő helyüket vegye át mondjuk a generációk óta jól működő családi vállalkozásban. Ezzel nincs is gond, ha ez a gyermek erősségeinek megfelelő.
Komplikáltabb a helyzet, ha a szülő a soha be nem teljesedett vágyai megvalósítását várja a gyerektől. Ulsamer említést tesz például egy doktornőről, aki elhatalmasodó szakmai elége­detlensége miatt kereste fel. Hamar kiderült, hogy édesanyja be nem teljesített vágyát éli, anyukájának ugyanis nem volt lehetősége orvoslást tanulni. A doktornő már az egyetem idején komoly tanulási nehézségekkel küzdött, de fogát összeszorítva hajtott tovább, mert nem akart a szüleinek csalódást okozni. A szakmája iránti elkötelezettsége azonban nem volt őszinte, és ez néhány év múltán vissza is ütött.
A következőkben néhány olyan esetet fogunk sorra venni, amelyek arról tesznek majd bizonyságot, hogy az „almafa” árnyékában élünk.

Letört szárnyak

Aki örömét leli a munkájában, mindent elkövet, hogy tevé­kenységét sikerre vigye. Akinek azonban mindig rosszul megy a szekér, nem árt önmagába néznie, mert könnyen lehet, hogy bár az egyik lábával nyomná a gázt, a másikkal fékez.

Példa: Hiába a kitűnő diploma, a kezdeti sikerek és a pozitív jóslatok, karrierünk mégis évek óta stagnál, s ettől korlátozva érezzük magunkat.

Az alma-faktor: Ebben az esetben elképzelhető, hogy a csa­ládunk iránti lojalitásunk gátolja a továbblépésünket. Talán mert árulónak hinnénk magunkat, ha túllépnénk az addigi kereteken, vagyis többre vinnénk, mint a szüleink. Az irántuk érzett hűség kétirányú: egyfelől a mélyben feszülő családi szerződés arra kész­tethet minket, hogy az ő álmukat vigyük sikerre, másfelől a rejtett hűség azonban nem engedi, hogy sikeresebbek legyünk náluk.

Megoldás: Gondoljunk csak a tinédzserkorunkra, amikor egy kritikusan szürke szemüvegen keresztül vizsgáltuk a szüleinket, és merőben mások akartunk lenni, mint ők. Ekkor hangzanak el az efféle mondatok is: „Nem akarok olyan len­ni, mint te!” Ulsamer szerint minél inkább ágálunk az ellen, hogy a szüleinkhez hasonlóak legyünk, annál nagyobb lesz a hasonlóság. Van, aki felfedezi ezt az egyezést, mások előtt rejtve marad. A későbbi, szüleink iránti végtelen lojalitás egy nagyon mély szeretetből ered. Ez egy archaisztikus szeretet, amelynél minden törekvés az „odatartozást” szolgálja, hiszen az immár felnőtt gyermek még mindig úgy gondolja, ha hason­lóan érez és viselkedik, azzal a családhoz tartozását erősíti.
Ulsamer azt javasolja, érezzünk hálát és elismerést a szüleink iránt, még akkor is, ha semmi különlegeset nem vittek véghez, mint ahogy az is fontos, hogy ne gyermeki szemmel, hanem felnőttként vizsgáljuk őket, és igyekezzünk minél többet meg­tudni az ő gyerekkorukról. A megértés felszabadít!

Folytatás a Nők Lapja Évszakok téli számában!