Interjú Hegyi Barbarával

Víg György: Nincs mese, össze kell hasonlítanom a tíz évvel ezelőtti fotóidat a mostani arcoddal. Az eredmény ijesztő: gyakorlatilag ma is készülhettek volna azok a képek.

Hegyi Barbara: Gyere gyakrabban!

V. Gy.: Miközben te még szebb lettél, a világban történt egy s más. Tíz évvel ezelőtt egész más volt az életed. Más volt például a férjed…

H. B.: Igen. Akkoriban született a lányom. Ingáztam Pécs és Budapest között. Már nem ingázom. Ez kardinális eltérés. Akkor erősen hittem a papa-mama-gyerek családmodellben – ez az illúzióm megszűnt. Lett helyette másik. Nem is illúzió, hanem hit abban, hogy ez a mostani működhet, működik, és működni is fog. Új remények, új kalandok.

V. Gy.: Sokan képtelenek új illúziókat találni.

H. B.: Mit jelent az illúzió? A vágy és az elképzelések elegye. Valamiféle reális alapra festett kép, ami arról szól, te hogy szereted magad körül a világot. Megváltozhatsz te magad, megváltozhatnak a körülmények, amitől leszámolsz az illúzióddal, de alapvetően jó, hogy az élet ad egy új sanszot. Nekem azt, hogy megtaláltuk egymást Zoránnal. Ha olyan alkat vagy, mindenképp keresel új lehetőséget arra, hogy tovább tudj élni. Különben nagyon nehéz lenne. Ráadásul az állandó nyavalygás nem tesz jót. Egyszerűen kevés időnk van itt a Földön arra, hogy ilyesmikre pazaroljuk.

V. Gy.: Aki sokat panaszkodik, keveset él?

H. B.: Igen, és közben semmi se lesz jobb. Mostanában gyakran kérdezik tőlem, mitől vagyok ilyen kiegyensúlyozott. Ez is marhaság. Szó sincs arról, hogy körülöttem minden tökéletes, gömbölyű lenne. De ha valami bajom van, akkor azzal igyekszem nem terhelni másokat, megoldom magam. A legszűkebb környezetem persze megkapja a magáét, de másokra nem tartozik. Meg kell oldani. Ez az állandó irigység, „dögöljön meg a szomszéd tehene is” mentalitás nagyon eluralt minket. Nem tudom, talán nemzeti sajátosság.

V. Gy.: Sírva vigad a magyar, Himnusz…

H. B.: Igen, de ennek a társaságnak arra is volt képessége, hogy röhögjön a bajban. A humorérzék létfontosságú képesség. Annak idején a kórházban a vajúdás előtt megkérdeztem: elnézést, doktornő, még nem szültem soha, de nem lehetne, hogy közben maradjon valami a humorérzékemből? Ha az megvan, akkor az emberi méltóságod sem veszhet el. Nem kerülsz méltatlan vagy megalázó helyzetbe, mert együtt tudsz röhögni a többiekkel azon, hogy milyen hülye vagy.

V. Gy.: Mi maradt állandó ez alatt a tíz év alatt?

H. B.: A kert, a ház, a gyerek. Mondjuk, ez utóbbi úgy álandó, hogy szerencsére szépen növekszik.

V. Gy.: Jó kapcsolatban van az édesapjával?

H. B.: Persze. Vannak egymásnak.

V. Gy.: Zoránnal?

H. B.: Vele él mindennap. Zorán nagyon megbízható, érzékeny, gondoskodó ember, ezt egy gyerek pontosan érzi.

V. Gy.: Hányan laktok itt?

H. B.: Csak a család. Mi, a dadámék, a nagynénémék, az anyukám.

V. Gy.: Az ilyesmi elég ritka manapság.

H. B.: Bizony. Kivételes kegynek érzem, hogy a gyerekem ugyanott nő fel, ahol én, ugyanazokra a fákra mászik fel, amelyekre én mászkáltam az ő korában. Ezért hálás vagyok.

V. Gy.: Sose akartál kitörni, megvalósítani magad?

H. B.: Nem gondolom, hogy nem valósítottam meg magam. Mi okozna nagyobb örömet annál, hogy ott élhetek, ahol mindig is éltem? Ebben a kertben egy picit benne vagyok a természetben. Itt sünik vannak, mókus, madarak. Ha vihar tombol, zúgnak a fák, látod a növények fejlődését. Hiányozna, ha nem így élnék. Persze közben a dada, az anyám ma is úgy bánik velem, mintha még mindig a füvön ugrálóköteleznék. Beszólnak, én meg felhívom a figyelmüket arra az életkoromat jelző kis kétjegyű számra, amelyben az első már rég nem egyes, se nem kettes. Persze hogy nem mindig jó örök gyereknek maradni, de azért inkább jó, mint rossz.

V. Gy.: Sokan mindent megtesznek, hogy elszabaduljanak a családjuktól.

H. B.: Mit kapnak helyette?

V. Gy.: Húszévesen se akartál elmenni?

H. B.: Nem. Azt hiszem, nem. Sosem volt rossz érzésem azzal kapcsolatban, hogy itt élek. Abba
belehalnék, ha el kéne mennem a kerítés előtt úgy, hogy már nem mi laknánk itt.

V. Gy.: Jó sokan éltek egymás mellett. Nem hiányzik egy pici magány?

H. B.: Meg lehet oldani. Én például korán kelek. Ilyenkor van egy óra, ami csak az enyém. Jókat bambulok a kávé mellett a csöndes konyhában.

V. Gy.: Gyerekkoromban mindig rám szóltak, ha bambultam.

H. B.: Nagyon fontos a bambulás. Akkor magadban vagy, lelazult állapotban, saját gondolataid között, és általában jó gondolatok jönnek.

Folytatás a Nők Lapja Évszakok őszi számában!