Nem szeretnék teli bőröndökkel elmenni

Jászai Mari az úttesten gyalogolt a színházba, nehogy holmi péksegéd fellökhesse. Csortos Gyula fogattal járt, Latabár Kálmánt luxusautó vitte, Haumann Péter pedig biciklin érkezik a Katona József Színházba. Leláncolja a kerékpárt a lépcső korlátjához, lekapja a bukósisakot, kicsit elrendezi a ruháját, és sietve jön is a társalgóba.
„Sokat gyalogolok mostanában, rendszeresen eljárok úszni, hogy edzésben legyek, sőt már beiratkoztam egy repülőtanfolyamra is! Mindenre fel vagyok készülve, bármit hozhat a jövő!” – mondja azzal a keserű vidámsággal, ahogyan csak ő tudja. Bölcs bohóc, átszellemült csepűrágó, frivol guru, színészfejedelem. Szeretni való ember. Arca egy kétszáz éves rezignált matuzsálemé, tekintete egy nyolcéves vásott kölyöké. Szuverenitását megőrizve átlibben divatokon, korszakokon, válságokon, és közben mindig mindenen otthagyja személyiségének bélyegét.

Haumann Péter: Otthon, szabad időmben egyre többször kapom magam azon, hogy régi albumokat lapozgatok. Imádom nézni a megsárgult-megbarnult fényképeket. Aztán néha felkeresem a helyeket, ahol ezek a fotók készültek. Legtöbbször már nincsenek meg azok az utcák, épületek, boltok, mégis örömöt szerez, ha felfedezek egy rácsot, egy oszlopot, egy macskakövet, ami ugyanúgy van ott, mint egy évszázaddal ezelőtt. Mintha ezzel egy kicsit meg tudnám ragadni az időt, kicsit elgáncsolni az elmúlást.

Szegő András: Miért kötődsz ennyire a múlthoz?

H. P.: Nem tudom… Szinte egész életemen végighúzódik valami megkésettségérzés. Sok mindennel voltam, vagyok úgy, hogy mire elérem, addigra már késő, nem az igazi. Mégis, olykor mániákusan ragaszkodom régi eszméim¬hez, vágyaimhoz. Talán ezért is fontosak annyira a régi tárgyak, ezért szeretek olvasni régi könyveket, nézni régi fényképeket. Meg ez kétirányú dolog, a múlt is kötődik hozzám. Rendre betolul az életembe. Különösen ahogy öregszem, mindenféle fura késztetést érzek, hogy valami összegzés kéne, mert aztán kifutok az időből…

Sz. A.: Tele vagy energiával! Semmi okod, hogy leltárt csinálj! Különösen hogy kicsit mindig öreg is voltál. Huszonévesen is…

H. P.: Eléje mentem: az első valamirevaló szerepemben, tizenhét évesen, a Lampionok ünnepe című darabban hetvenéves vak apát alakítottam, aki tolószékbe kényszerül, szamurájok leszármazottja, tehát japán, és az atombomba áldozata.
Ennyi minden jött össze egyszeriben. Az már öreg szerep volt. Nem úgy félek az öregedéstől, mint valami leépülési folyamattól, kínos helyzetektől. Eljutottam ahhoz a megállapításhoz, ami jól állt Bartóknak, hogy „nem szeretnék teli bőröndökkel elmenni”. Lehet, hogy az én számból nem hangzik olyan jól, de én is úgy érzem, hogy annyi, de annyi játszanivalóm volna! Meg annyi teendőm az életben, amit fontosnak tartok! Itt van az unokám! Tiszta lap még ez a gyerek. Ki fogja majd összevissza firkálni??! Nagyon féltem.
Sokszor voltam közelében a nagy bajnak. És ilyenkor vagy nem fogtam föl, hogy milyen baj fenyeget, vagy a kíváncsiság legyőzte az elemi ösztönt, hogy félni. Szóval nem félek a haláltól, mert nem tűnik annyira rémisztőnek. Az öregedéstől viszont félek. Hogy kopni fog a nyitottságom, a szenvedélyem az élet minden csodájának felfedezése iránt.

Sz. A.: Szerinted mikor jön el az a pillanat, amikor már inkább befelé fordulunk?

H. P.: Évekkel ezelőtt egyszer a tengerparton nyaraltunk a családdal. Egyik délután álltam a parton, és jött egy csodálatos jacht. A fedélzeten rendíthetetlen egykedvű¬séggel a tulajdonos, körülötte csodálatos barna lányok, intim, pajkos tengeri együttlét utáni lazaságban. Volt valami álomszerűség az egészben. Aztán szóltak a gyere¬kek, hogy menjünk be valami bodegába, mert megszom¬jaztak. Ott megismerkedtünk két fiúval. Kiderült, hogy amerikaiak, és egy páros biciklin utazzák be Európát. Végigbarangolták Magyarországot is, olyan helyekre is eljutottak, amelyekről én nem is tudtam. Kedvesek voltak, vidámak, nyitottak, fogékonyak minden rezdülésre. Akkor felvetődött bennem, vajon melyikük helyében lennék szívesebben. Az adóniszi külsejű jachtos aranyifjúéban vagy a bringás srácéban? Na?

Sz. A.: Hűha… Nehéz kérdés. Mert, valljuk be, a napozó csajokkal se lehetett olyan rossz…

H. P.: Persze. Ha lehetne, naná, hogy én is a jachtot vá¬lasztanám, szívem mélyén azonban a két srácot irigylem. Ők pedáloznak, izzadnak, áznak, sülnek, lihegnek, ám mindezzel együtt többet láthatnak, többet érzékelhetnek a világból, az életből, mint az a magával eltelt, peckesen sütkérező playboy. Ők valami igazabb, teljesebb létbe szagolhatnak bele…
Olyanba, amelyhez később, más körülmények között, nem lesz se mersze, se ereje, se ideje az embernek…

Sz. A.: Akiben ennyi a kalandvágy, aki ennyire kíváncsi a világra, az élet teljességére, az miért lesz színész?

H. P.: Talán mert mindig szerettem volna tartozni va¬lahova. Részese lenni valaminek. Ugyanakkor nehezen fogadtak be a velem egyívású gyerekek, bármennyire is igyekeztem megfelelni. Aztán az iskolában egyszer előadtuk a Timur és csapatát. Én játszottam a rossz fiúk vezérét, és sikerem lett. Ez hatalmas ösztönzést adott! Találtam egy területet, ahol érvényesülhettem, ahol felfigyeltek rám… Egyáltalán, figyeltek! Kiskorom óta szinte mániákusan törekedtem erre. 3-4 éves lehettem, és odahaza a konyhában esténként mindenféle kalan¬dos történeteket meséltem, főleg tengeri utazásaimról.
Hogy honnan szedhettem őket? Fogalmam sincs, de mámorító érzés volt, amikor a szüleim őszinte érdeklődéssel figyeltek rám. Sok évvel később egyszer Algyőre, a magyar olajipar akkori fővárosába hívtak, hogy adjam elő a kultúrházban Szókratész védőbeszédét. Éppen arra a napra volt kitűzve az előadás, amikor kigyulladt ott az olajkút. Sejtettem, hogy inkább egy ménkű nagy felhőszakadást várnának az ottaniak, mint engem, de nem mondták le az előadást, így lementem. Jelentkeztem a kultúrosnál, és láttam, hogy nagyon zavarban van. Szabadkozott, hogy a tűz miatt nincsenek olyan sokan… Ne nyugtalankodjék, mondtam neki, ha foghíjas a nézőtér, örömmel játszom én pár száz embernek is.