Fenyvesi László, a Dinnyési Förtő őre, tanítója, szolgálója, szerelmese

Böskénél kezdjük, elkísér?
– El, ha nem zavarok – bólogatok, és érzem, jó beállni a ritmusába. Abba a ritmusba, ami attól a pillanattól vette kezdetét, ahogy Fenyvesi Lászlóval kezet fogtunk, és egymás szemébe néztünk. Nem kérdeztem semmit, mert az a kézfogás sokat mondott. Annyit mindenképpen, hogy erre az emberre rábízhatom magam. Itt az igen, igen, a nem, nem, nincs szük¬ség fölösleges körökre. És idő sincs ilyesmire. Az idő pénz, mondja a buta emberiség, s szót fogad. És ezzel a hamis intelemmel mint ostorral hajtja végig magát a saját életén. El sem gondolkodik azon, vajon igaz-e, amit mondanak neki.

Mert az idő nem pénz. Ha kilépünk a mókuskerékből, és közel megyünk mindahhoz, amiből kiszakadtunk, a természethez, a lélek dolgaihoz – kiderül szépen. Itt, legelők, tocsogók és nádas zsombékok közelében az idő is az, ami. Madárdal, frissen született kisborjú, nyurga szél, hallgatás, Böske tejének habos surrogása, a nyári lúd fiókáinak bizalma, reggelinél egy szőke copfos kislány szája szélén a méz, a lila ökörfarkkóró magánya, a mezei veréb kékből szürkébe hajló, ékszernek beillő parányi tojása, a pipaszárlábú gulipánok óvatos lépte… Két ember összekapaszkodása, hat gyerek imája és tiszta ruhái, Ági türelme és odaadása, vágya a tánc és szabad szöszmötélések után, Csobán, a loboncos puli hűsége, Berkenye gida tejillatú, hálás szuszogása… És hajnaltól napestig az ezer tennivalójuk. Ez az idő. Amit munkának is lehetne hívni. De nem így hívják…
Ekkor már a szérűskertben járunk. A fákon ma¬dárodúk, a fűben óriáslepények.
– Vigyázzon, tankcsapdák – mondja Fenyvesi László. Nagy tempóban lépdel, vissza se néz. Egyik kezében piros vödör, másikban Böske reggelije. Nézem, ahogy átlendül a kerítésen, megveregeti a tehénke oldalát, leül, elhessenti a legyeket a tej forrásvidékéről, és halkan fü¬tyülni kezd.
Hej, Dunáról fúj a szél, szegény embert mindig ér,Dunáról fúj a szél…
Több dallamot is felkap a szél, mire megtelik a vödör és kiürül a tőgy. A habos tejet beviszi a házba, s már indulunk is. A kocsi hátuljában Csobán és Villám, a két kutya meg se mukkan. Tudják, hová tartunk.

Vízbe köpni halálos Vétek
Nem kell sok idő, már szabad mezőben járunk, nemsokára oldalt feltűnik a nádas.
– A médek földje volt ez a vidék, időszámítás előtt 500 táján kerültek ide. Hallott róluk?
– A szót sem ismerem… Akkor ezért médmadárdal az e-mail címe?
– Ezért. A médek a vizek népe volt. A vizek védelmében éltek, maguk nagy tisztelettel bántak a vízzel. Tisztán tartották, óvták, belepiszkolni, például beleköpni, halálos véteknek számított. Ghirschman angol tudós sok adatot talált róluk. Mélyen természeti, gyógyító népek voltak, a medicina szó az ő nevükből ered. Nem temetkeztek földbe. A halottaikat úgynevezett égi temetéssel búcsúztatták. A holttestet mély tisztelet mellett fölvitték egy magaslatra, s ott keselyűk, sasok, hollók, ragadozó madarak gondjaira bízták. Visszaadták a természetnek, ami onnan vétetett, táplálták a madarakat, általuk jutott az égbe, a végtelen minden¬ségbe a test, ami már elengedte éltetőjét, a lelket…
Czeibert Róbert Gyula egyik könyvében számol be ilyen égi temetésről, Tibetben járva volt tanúja a szertartásnak, ott ma is él az égi temetés szokása.
– Ha végiggondolom, megborzongok…
– Én nem tartom barbárságnak. Gondoskodásnak sokkal inkább. Kihalóban lévő madarakat táplál az üres test… Az ember elfelejti, hogy egy hatalmas körforgás része vagyunk… Az ezüstmarháim lábán ott a pióca, szívja a vérüket, mert abból él. A piócát megeszi egy madár, a batla, ami a tocsogót szereti, és pióca az ebédje, vacsorája, de ez a madár szinte kihalt innen. Amióta újra gulya legel a Vezér-szigeten, újra van pióca, a bakcsók között lefészkelt az első batlapár. Ennek három éve. Most huszonhat batlát számoltam meg. A természet ilyen, óriási kedv van benne, rövid idő alatt képes újraéledni. Ezt a nádast az ember el akarta tüntetni. Bután, mindig nyerni akarunk. Utoljára az ötvenes években csapolták le a mocsarat, a nádas kiszáradt. Kubikosok százai dolgoztak, amikor egy nap a vonatból kipattant szikrától – akkor még gőzösök jártak – kigyulladt a nád. Égett, mint a zsír. Az emberek ki tudtak még menekülni. Hála istennek, mert ahogy mesélik, napokig tartott a pokoli pusztítás. A második világháborúban errefelé nagy harcok voltak. A nád tele volt bombákkal, gránátokkal.
Égett, robbant, durrogott itt minden. Fekete csatatér maradt a tűz után. Nem telt el három-négy év, visszajött a víz, kihajtott a nád. Így alakult ki ez a varázslatos zsombékos világ. Ideális hely a vízimadaraknak. Szinte alkalmasabb, élhetőbb, mint előtte volt.
Megállunk. Előttünk a vízi szigetekkel szabdalt nádas. Kékek, szürkék, mély- és világoszöldek. A vízben villódzó árnyékok, felhők tükrös játéka. A két kutya visszanyeri a szabadságát, ahogy vágtatnak szabadon, fülük, farkuk rohan utánuk boldogan…
– Dinnyést, a falut egyébként 1200-ból való források még Médek földjeként (Terra Med) említik, Mátyás haláláig királyi birtok volt. Később egy Dénes nevű uraságról kapta a nevét.A szabadtéri történelemórát most felváltja egy élő mozi, elnézném napestig. Házigazdám állványos távcsövet állít a fűbe, a nádas felé irányítja. Szabad szemmel is látni, nagy élet van arrafelé. Tűz a nap, de melegét elfújja a viharos szél. A madaraktól fújhat, ráfekszenek a levegő szertelen útjára, szárnyuk alá fogják az áramlatokat, mit nekik szél!