Orális lények vagyunk

Tanulságos könyvet írt Forgács Attila, a Corvinus Egyetem Pszichológiai Központjának vezetője, Az evés lélektana címmel (Akadémiai Kiadó, 2004). A szerző abból indul ki, hogy tudathasadásos állapotban van az emberiség. Az is baj, ha nincs mit enni, az is baj, ha van. Mert miközben az emberek jelentős része mindig éhezett, éhezik (sőt, éhen hal), a világ fejlettebb országaiban lakóknak épp a bőség okozza a vesztét.

A modern, jómódban élő ember nem érzi, mikor éhes, mikor lakott jól – szögezi le a szerző. Evési szokásait nem testi szükségletei határozzák meg, hanem lelki és szociális tényezők, feszültségek, rossz szokások, ősi késztetések.

Nem túlzás e ferdítés: az élőt az különbözteti meg az élettelentől, hogy táplálékot vesz magához és szaporodik. A Forgács-könyv nagyon érdekesen vezeti le, hogy az evolúcióban milyen elemi szerepe volt annak, mit evett egy élőlény. A húsevés például alapvető tényezője a majom emberré válásának. Tíz-tizenkétmillió évvel ezelőtt Ramapithecus ősünk szokott rá a húsra. Kénytelen volt, hisz az éghajlat zordabbá válása miatt korábbi élettere elpusztult, ráadásul több energiára volt szüksége a hideg miatt. A nagy fehérjebevitel megváltoztatta a testét, a szokásait (mert vadászni kellett), és növelte agyának méretét. A zsákmány elejtéséhez eszközök, módszerek és agyafúrtság kellett.

Az agy fejlődése pedig olyan eredményekhez vezetett, mint például a tűzgyújtás tudománya. A tűz távol tartotta a vadakat, sütni lehetett rajta, és körül lehetett ülni, egyszóval közösséggé formálta a hordát, akárcsak a növénytermesztés. A kultúra bölcsői azokon a területeken találhatók, ahol ősi gabonaféléket (búza, árpa, rizs, kukorica) termeltek. Azokon a tájakon, ahol nem fedezték fel az eltartható gabonát, késett a civilizáció. Az emberiség alapkonfliktusait is szépen kirajzolta a táplálékszerzés módja. A vadászterületek, a jó legelők, a vizek feletti hatalom okán robbantak ki a háborúk.

– Alapvetően orális, szájközpontú lények vagyunk – mondja szakértőnk. – Mindig találunk okot az evésre. Akkor is, ha cseppet sem vagyunk éhesek vagy szomjasak. E szenvedély részben örökségünk. Az elmúlt húszmillió év 90 százalékában eszegető életmódot folytatott a növényevő ember. A gorillák ma is egész nap rágnak. A növények alacsony tápértéke miatt napi nyolckilónyi táplálékot kell magukhoz venniük. Ez a gyűjtögető-majszoló életmód köszön vissza, amikor folyamatosan rágcsálni szeretnénk.

Természetesen a rossz szokások is fontos szerepet játszanak. Ha gyerekkorunkban mindig tömtek valamit a szánkba, ha sírtunk, akkor nem véletlen, hogy erősen összekapcsolódott bennünk a baj és az ennivaló (vagy cigaretta, vagy alkohol, tehát pontosabb talán azt mondani: „szájbavaló”) fogalma.

Forgács Attila pszichológus, Az evés lélektana című könyv szerzője

Sokan vagyunk, akik a bajban hízunk. Ha nem tudjuk másként legyőzni, hát megesszük a stresszt, a fáradtságot, a haragot. Az evés a problémakezelés legeredendőbb módja.

– A táplálkozási és az önvédelmi képességnek közös agyi területei vannak – magyarázza Forgács Attila. – Ha fájdalmat okoznak nekik, az állatok is nagyobb mennyiségű ételt vesznek magukhoz stresszhelyzetben, és nem tudnak elmenekülni. Agyunk felépítése következtében a stressz enyhíthető orális tevékenységgel (rágcsálás, cumi, cigi) különösen, ha ezt a tapasztalatot korai gyerekkori tanulással is megerősítjük. Az éhes ember feszült.

A jóllakott megnyugszik. Vacsora közben könnyebb feloldani a konfliktust. A közös étkezés békéltet. (Ha valakik „ágytól-asztaltól elváltak”, akkor menthetetlenek!) Vannak olyan pszichoterápiák, amelyek kihasználják az evés érzelmekre gyakorolt hatását. Például három napja nem evő klausztrofóbiásokat étellel megtömött liftbe visznek. A tapasztalat azt mutatja, hogy erősebb az étel utáni vágy a bezártságtól való félelemnél.

Nemcsak a stresszt tudjuk megenni. Az agressziót is. A dühös állat harap. A dühös, civilizált ember is, csak az ételbe. Az elfojtott harag zsírrá alakul rajtunk. Miként a félelem is. Az emberiség nagy része mindig éhezett, egymilliárdan ebben a pillanatban is éheznek. A nélkülözéstől való félsz ott munkál bennünk a teli spájz mellett is. A mesebeli terülj-terülj asztalkám birtoklásának vágya ősi, kitörölhetetlen.

A férfiakra nemcsak régen, napjainkban is jellemző, hogy szeretnének kicsit nagyobbak (izmosabbak) lenni annál, mint amekkorák. Az állatvilágból ered ez a vágy: a hímek küzdelmében megfigyelhető a testméret fitogtatása: gondoljunk csak a felfuvalkodott békára vagy az égnek álló szőrű kutyára. Elhízottság szempontjából ma a magas beosztásban dolgozó férfiak a legérintettebbek.

– Elsősorban önismerettel – tanácsolja Forgács Attila. Csak akkor tarthatjuk meg, illetve nyerhetjük vissza a kontrollt a testünk felett, ha tudjuk, mi sarkall bennünket falánkságra. Ha végiggondoljuk, miért, mi helyett nyúlunk a tál után. Ha tudjuk, hogy a bőség vagy inkább az árudömping ellenünk dolgozik, nem értünk. Az elhízás a hatvanas évek után lett népbetegség. Ekkor lett tévéjük, autójuk az embereknek (nem kellett már gyalogolni), gyorséttermük, hűtőszekrényük, ahol elfér a szupermarketben a bevásárlókocsiba pakolt töméntelen mennyiségű étel. A (gyors)étteremben is egyre nagyobb adagokat sóznak ránk. A fogyókúraipar pedig velünk együtt gyarapszik. Pedig a mérték, a józanság megtalálása a hosszú távú siker kulcsa, nem a diéta. Ha ezt megértetjük, nyert ügyünk van.