Vagy egyáltalán, ha be akarja bizonyítani magának, hogy volt normális időszaka
az életének. Nekem ez a nagyszülőknél töltött nyár. Amikor végtelen volt előttem az idő, gondom semmire, délután alvás, ébredéskor illatos kakaó, a nagymama

pedig rendelkezésre állt, gyakorlatilag bármikor. Már csak egyetlen nagyszülőm él, az anyai nagymamám. De ő, hál’ isten, nagyon. Bár próbálja bizonygatni, hogy beteg, rosszul lát, és hogy csapnivaló az emlékezete, de spontán reakciói rácáfolnak minderre. Nemrég egy csokor virágot vittem neki, amiről leesett a szalag. Kígyózott a földre a vékony madzagocska, a nagymama utánakapott,
hamarabb, hogy moccanhattam volna, lehajolt érte. Nyújtott térddel. Számítógép előtt görnyedt testem erre képtelen. De nem csak ezzel tud meglepni. Ha előkerülnek a pöndörödött szélű, fekete-fehér fotók a fiókjából, történeteket mesél lánykorából, női trükköket. Érdemes rá odafigyelni. Megjegyzem: amikor életem legmegrázóbb szerelmi bánatát éltem meg, a nagymamám volt az egyetlen, aki használható tanácsokat adott. Nem tudom, e generáció gyerekeinek milyen emlékei lesznek a nagyszülőkről, hiszen hol vannak már a klasszikus, ráérős nagyanyók? Legfeljebb a mesekönyvek oldalain. A valóságban a munkahelyéről autóval érkezik az igen aktív hatvanas, meglátogatja az unokát, vigyáz is rá, ha nincs éppen tárgyalása/mellékállása/randevúja. Ebben a számunkban körbejárjuk, mitől működik jól egy család, mitől lesz erős a kapocs, ki az összetartó erő - és a nagymamákról készült összeállításunkból sok minden kiderül.

Olvassák el, és ha tehetik, vigyék el a nagymamájuknak is. Kellemes téli napokat kíván: Akovács Éva