Egy örökbefogadás története

És jó esetben azzal a pillanattal fejeződik be, amikor a fölcseperedett jövevény azt mondja egy meghatott pillanatban – vagy csak megcsillanni látszik a szemében: jó, hogy ti vagytok a szüleim!

Ahogy senki nem talál a párnája alatt csecsemőt egy nappal a döntés után: gyereket szeretne, úgy az örökbefogadóknak is megvan a „várandóssági” idejük. Kinek mennyi – az elképzeléseiktől függ. De nem a „mikor” a legfogósabb kérdés az örökbefogadás történetében – bár a gyermekre várókat a kezdeti időszakban szinte csak ez érdekli. Még csak nem is az a viszonylag egyszerű hatósági eljárás nehezíti a helyzetet, amelynek során az illetőt örökbefogadónak javasolják, illetve eltanácsolják.
Hanem az a húsz év, ami az első boldog pillanat után jön. „Ki kell, hogy ábrándítsam: nekünk nincsen semmi problémánk. Nem volt nehéz pillanatunk sem, amióta velünk van Rebeka, immár másfél éve” – állítja Steff Krisztina. Ami a próbálkozás időszakának mérlegét illeti: két és fél év mínusz, negyven kiló plusz. A házaspár 31 éves volt, amikor jelentkezett a Tegyesznél, a Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálatnál, majd Budavári Zita Bölcső Alapítványánál. „Az alkalmassági eljárás nem volt nagyon megterhelő. Túl azon, hogy a pszichológus alaposan beleturkált a magánéletünkbe, inkább azt éreztük, hogy segíteni próbál: megkérdezte például, hogy konkrétan mi a tervünk a gyerekkel, milyen jövőt szeretnénk neki. Majd látva tanácstalanságunkat, hogy hát miért is akarnánk mi már most eldönteni, mit akarunk a gyerekkel, rá is vezetett a helyes válaszra: a gyerek önálló lény, nem arra hivatott, hogy a mi hiányérzetünket csillapítsa a jelenlétével.”

Sebek mindkét oldalon

Székely Zsuzsanna az egyik legtapasztaltabb pszichológus a fővárosi Tegyesznél. Az örökbe fogadni szándékozókkal beszélget. „Tévedés azt hinni, hogy az örökbefogadás csak általános szülői alkalmasságot igényel. Minden örökbe adható gyermek óriási lelki hátránnyal indul az életben. Vagy már kicsi korában, vagy később szembesülnie kell azzal, hogy a vér szerinti szüleinek nem kellett. Ezek a gyerekek kettős identitással élnek, kimondva vagy kimondatlanul valamennyiüket foglalkoztatja, ki és milyen lehetett a vér szerinti szülőjük.
A származásukhoz kapcsolódó traumát föl kell dolgozniuk. Ehhez segítséget kell nyújtaniuk az őket örökbe fogadó szülőknek, tehát a nevelésükhöz speciális készségek szükségesek. Ez akkor nehéz, ha maguk a szülők is földolgozatlan traumával mennek bele az örökbefogadásba: épp a gyermekvállalás kudarcához, a gyermektelenséghez kapcsolódó kudarcélménnyel. Rég rájöttünk arra, hogy a pszichológiai tanácsadáson nem az a feladatunk, hogy elutasítsuk az ilyen szempontból alkalmatlannak talált jelentkezőket, hanem hogy rávezessük őket annak belátására: nem nekik való ez a feladat. Ha ez nem sikerül, akkor nem támogató javaslattal küldjük őket tovább.” A pszichológussal való beszélgetés során kiszűrhetők a durva problémák: az alkohol- vagy drogfüggőség, az indulati kontroll hiánya. De nagyon sokan érkeznek például olyan lelki sérülésekkel, amelyek a többszöri sikertelen lombikprogram kudarcai nyomán keletkeznek. Bár a kapott sebek kétségessé teszik, e jelentkezők alkalmasak-e az örökbefogadásra, ha ezt ők maguk nem látják be, nehéz úgy indokolni, hogy a fellebbviteli fórum majd ne adja meg mégis az alkalmassági határozatot.
„Egy lelkileg sérült örökbe fogadó anya nem tudja kezelni azt a helyzetet, amikor például a kiskamasz gyermek egyszer csak azt mondja – megtörtént eset –, hogy »te csak az ötvenszázalékos anyukám vagy« – meséli a pszichológus. – Kiborul, és sértődötten visszavág: »nem, én a százhúsz százalékos anyukád vagyok, mert én ülök a betegágyadnál, amikor lázas vagy!« Igaza van persze, de a saját jogos fájdalmától és sérelmétől elszakadva észre kell vennie a gyermek igényét is a saját identitására. Meg kell hagynia a gyermek lelkében a helyet a vér szerinti szüleinek, és a lehetőséget, hogy önállóan, befolyás nélkül eldönthesse, mit kezdjen az emlékükkel. Ezekre a helyzetekre föl kell készülniük a szülőknek.”

Folytatás a Nők Lapja Évszakokban!