Nevenincs1

Utaztam a világ legnagyobb óceánjáróján

Még csak közeledünk Southampton kikötõjébe, de ez az óriási „luxusszálloda” mindent kitakar elõlünk. Izgulok, hiszen részt vehetek a világ legújabb óceánjárójának elsõ útján.

A kikötőépület belülről olyan, mint egy repülőtér és egy óriási luxushotel recepciójának fura keveredése: először átvilágító kapun kell átmenni, a bőröndöket is ellenőrzik, majd a recepciónál következik az útlevél-ellenőrzés és a „becsekkolás”. Hosszú folyosón vezet az út a hajó belsejébe, és néhány lépés után a vasjárda süppedős szőnyeggé változik, varázsütésre kristálycsillárokból árad a fény, és feltárul előttem a hajó hatalmas, átriumos lobbija. Az egyik látványlift villámgyorsan felrepít a hetedik emeletre, ahol a kabinom található. Mintha csak egy luxushotel balkonos szobájába érkeznék, és amint kipakolok, megszólal a sziréna: a kötelező vészhelyzet-gyakorlatra kell felsorakozniuk az utasoknak és a személyzetnek. Mentőmellényben állom végig a gyakorlatot, melynek során megmutatják, baj esetén kinek melyik mentőcsónakba kellene szállnia. (Itt van elég mentőcsónak, nem úgy, mint annak idején a Titanicon…) Aztán megszólal a hajókürt, a partról járókelők integetnek, és a Liberty of the Seas megkezdi pályafutása első útját. Méltóságteljes tempóban hagyjuk el a kikötőt. Ami most kezdődik: az utas számára maga a kánaán – a személyzetnek pedig kőkemény munka.

Minden, amit szem-száj kíván
Négyezer-háromszázhetven utas, ezerháromszázhatvan főnyi személyzet utazhat egyszerre a hajón. Az ültetéses vacsorán, a főétteremben kötelező a férfiaknak az öltöny, nőknek a koktélruha vagy a kosztüm – gálavacsorán pedig az estélyi ruha és a szmoking. Aki tehát efféle hajóútra indul, nem árt, ha gondoskodik elegáns ruhatárról, már amennyiben az ültetéses étkezéseken részt akar venni (ha nem, akkor ebédelhet-vacsorázhat a büféétteremben is). Amint leülök az asztalhoz, magyar szót hallok, és egy mosolygós, fiatal arcot látok: Viktornak hívják a segédpincért, akit az asztalunkhoz osztottak be. Hamarosan megjelenik a magyar főpincér, Péter is. Kiderül, hogy még néhány magyar dolgozik ezen a hajón, többségük a kaszinóban.
Viktor tálcákat hord, italt kínál, desszertrendelést vesz fel, egyfolytában rohan, de megígéri, hogy másnap, miután befejeződik a reggeliztetés, elmeséli, hogyan él a hajón. Én pedig este megpróbálom felfedezni az úszó hotelt, ami nem is olyan egyszerű vállalkozás, hiszen a hajó akkora, mint egy kisebb város. Kezdem a tizenötödik emeleten, ahol egy romantikus kápolna található (főképp a házasulandókra gondolva). Lejjebb izgalmakra számíthatunk: egy szörfszimulátoron élhetjük át a hullámlovaglás élményét, vagy minigolfozhatunk. Van itt sportpálya és sziklamászó fal is, a gyógyfürdő mellett futópálya, medencék jacuzzival – lassan már azt sem tudom, merre járok. Végül a promenádon kötök ki, amelynek két oldalán üzletek, kávézók, bárok és kis éttermek találhatók, majd amikor már egészen zsong a fejem, a kaszinóba érkezem. Aki kevésbé kockázatvállaló, azt már várja az esti jégtáncbemutató (mert jégpálya is van), és a látványos színpadi show. Mire végigjárom a hajót, megszokom a hullámzást – amely kifejezetten álomba ringat, amikor elnyúlok a franciaágyban.

Napi tizenegy óra munka
Másnap kivételes szerencse ér: bemehetek oda, ahová utas sohasem: a konyhába. Százötvennyolc (!) szakács dolgozik itt, a konyhai személyzet száma eléri a háromszázat. Mindenütt csillogó a tisztaság, de ez nem csupán azért lehet így, mert a mostani a Liberty első útja: a higiéniai rendszabályok fokozottak, ugyanis egy zárt térben bármilyen fertőzés iszonyúan veszélyes lehet. A konyhán egyébként három ember reggeltől estig főzi a kávét, főállásban, ketten pedig egész nap homárt pucolnak. Utóbbiak próbálnak mosolyogni, amikor meglátnak – de nehezen megy nekik. Megértem őket…
És még egy hely, ahová utas sosem mehet: a személyzeti kabinba. Viktor, a magyar segédpincér (aki kérte, hogy a vezetéknevét ne írjam ki) már három éve dolgozik hajókon, és most beengedhet a kabinjába, amely kicsi, de praktikus. Ablaka nincs (hiszen a kabin a víz szintje alatt található), itt jobban érezni a hullámzást, de Viktor ehhez már hozzászokott, sőt mindössze egyetlenegyszer volt tengeribeteg. Ő alszik az emeletes ágy alsó szintjén, egy másik srác fölül. Van tévéjük, hűtőjük, két pici szekrény, és egy szűk fürdőszoba. Viktor azt mondja, ma már senkinek sem oldja meg az életét, ha elmegy egy hajóra dolgozni. Ő, segédpincérként, az étteremben a rendeléseket veszi fel, kiegészíti a pincér munkáját: italt kínál, kenyeret szolgál fel, kávét szervíroz, kihozza a konyhából az ételt, elmosatja a csészéket, poharakat, „folyton rohan”. Munkaideje este hattól éjfélig tart (két turnusban vacsoráznak az utasok), és a reggelinél is dolgozik.
– A bérünket leginkább a borravaló képezi, mert a fizetésünk havi ötven dollár. Az utasoknak a hajótársaságok általában megmondják az ajánlott borravaló összegét, amit az utolsó esti vacsoránál tesznek a borítékba… de sokan el sem jönnek a búcsúvacsorára, mert nem akarnak borravalót fizetni – mondja a magyar fiú. Úgy tapasztalta: az angolok csak akkor adnak borravalót, ha elégedettek, az amerikaiak viszont szinte mindig. – Sokszor előfordul, hogy éjjel csak beesem az ágyba, még ahhoz sincs kedvem, hogy bekapcsoljam a tévét. Nagyon kemény ez a meló… Várom, hogy már a Karib-tengerre érjünk, lesz egy-két új kikötő, kíváncsi vagyok Jamaikára. Reggeliztetés után mindig akad pár órám, az alatt kimegyek a helyi strandra, feltöltődöm… De azért nyitva van a szemem, nézelődöm, hátha valahol majd találok más állást, talán otthon…
A magyar pincér azt mondja, az egyetlen komoly indok, amivel három nap szabadságot lehet „kiérdemelni”, ha az ember hasmenést jelent. Egy fertőzés ugyanis könnyen elterjedhet a hajón, ilyenkor az illető három nap pihenőt kap, amikor szinte ki sem mozdul a kabinjából. Ebben az esetben azonban ki kell fizetnie ezt a három nap pihenőt annak a kollégájának, aki helyettesíti őt.
Viktort várja otthon a barátnője, de a szóló pasik gyakran összejönnek valakivel a személyzet tagjai közül. Ez nem tilos – utassal közelebbi kapcsolatba kerülni viszont nagyon veszélyes, hiszen azonnali kirúgás jár érte. Viktor többször látott már ilyet… Azt mondja, nincs honvágya, de a szeretteit nagyon hiányolja. Három év alatt mindössze négyszer járt otthon.
– Az a legjobb érzés, amikor már megvan a hazafelé szóló repülőjegyem… – mosolyog.

Hány éves a kapitány?
A magyar főpincér, Henézi Péter már kilenc éve dolgozik a Royal Caribbean hajótársaságnál, ő is segédpincérként kezdte, majd pincérként folytatta. Ma már a VIP-rendezvényekért is ő felel. Reggel hattól éjjel egyig dolgozik. Megesett, hogy fél év alatt csak négy alkalommal tudott kimenni a hajóról – egy-egy órára. Azt gondolom, biztosan nincs magánélete, de elmeséli, hogy otthon várja őt a felesége és a hároméves kislánya.
– Nem tudom, meddig fogok hajón dolgozni – tárja szét a kezét. – Nagyon szeretem a munkámat…
Közben megjelenik a kapitány, Hernan Zizi a koktélbárban. Kora nem talány: negyvenéves – közvetlen, mosolygós, argentin férfi. Kedvelik őt a hölgyek, azonban a kapitány már nős, angol felesége van, akivel a telet lehetőség szerint meleg helyen töltik… Zizi tizenhat éve dolgozik a Royal Caribbean-nél, másodtisztként kezdte a cégnél a pályafutását. (Korábban teher- és tartályhajókon, tankereken szolgált.) Harmincnégy évesen lett a cégnél kapitány, és ő dolgozta ki a Royal Caribbean-hajók fedélzetén érvényes vészforgatókönyveket, valamint felügyelte a Liberty of the Seas építésének utolsó fázisait. Büszke az új műre, ám azt mondja, hamarosan új feladatra vállalkozik a cégen belül (talán a legeslegújabb hajó kapitánya lesz).
Azonban minket még ő visz vissza a kikötőbe, és ő indul a világ legnagyobb hajójával a Karib-tenger felé. Sajnos, oda már nem tartok a Libertyvel, hiszen erre az útra új – fizetős – utasokkal telik meg az úszó szálloda…

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top