“Mikor lősz tarkón hátulról?” – Levél a férjemhez, akitől rettegek

Amikor udvaroltál, akkor még tiszteltél és szerettél. Megkérted a kezemet és boldogan mondtam igent neked, mert tudtam, te vagy az a férfi, a férjem, aki mellett egy életen át biztonságban érzem majd magam. Boldogan szültem neked egy kisfiút és egy kislányt, akiknek mindkettőnkre szüksége van, és akikre mindketten büszkék vagyunk. De most nem tudom, te hol vagy, nem tudom, mi történik velünk.

Miért vagy rám állandóan dühös? Miért nem hallasz meg engem? Miért nem látod meg a fájdalmamat, a megalázottságomat? Miért bántasz?

Az este is derült égből villámcsapásként ért, hogy nem találtad a szemüveged, mert elfelejtetted, hogy a felső polcra tetted. Természetesen ezért is én voltam a hibás. Engem okoltál érte és agresszívvá váltál. Remegtem, miközben hallgattam, hogy milyen szar anya vagyok és mennyire kibírhatatlan feleség, aki még azt sem tudja, hogy az ura hová rakja a szemüvegét. Azért szidtál, mert poros lett az ujjad, mikor felnyúltál a legfelső polcra.

Semmirekellő, lusta nőnek tituláltál, eltorzult hangon őrjöngtél, még a falba is beleverted az öklöd, mondván, nem ilyen riherongy nőt képzeltél magad mellett. A fejemre olvastad, hogy semmit nem értem el az életben, hogy úszik a lakás, meg a gyerekek is. Mindezt úgy állítod, hogy te egész nap nem vagy itt, és nem látod, mi történik itthon. Fogalmad sincs, mennyi munka és gondoskodás kell ahhoz, hogy a közös életünk működjön.

Tudod, nagyon félek tőled. Rettegek.

Nem merek mondani semmit, mert nem tudhatom, hogy az ártatlan szavaim, a kérdéseim milyen indulatot váltanak ki belőled. Félek, mert azt érzem, bármelyik pillanatban képes vagy megsemmisíteni engem. Tudod, már nemcsak rólam van szó, hanem a gyerekekről is. Én süllyedek el szégyenemben, és bűntudat gyötör, hogy ilyen apát választottam nekik. Képzeld el, azt vettem észre, hogy néha könnyebb érzés, ha magamat okolom a történtekért, mintha téged kárhoztatnálak. Már-már lassan tényleg elhiszem, hogy én vagyok a hibás. Sokszor végiggondolom, hogy valóban létezik-e arra ok a földön, hogy egy házasságban a férfi elküldje a nőt a sunyiba? Vagy hogy képes legyen a nőnek – akit párjának választott, és aki szült neki két gyermeket – azt mondani, hogy “beleverem a fejed a gecibe, ha…”. Tényleg ezt érdemlem?

Furcsa érzés, hogy nem találom önmagam. Olyan kicsit, mintha darabokra törtem volna. Emlékszem, a kicsi lányunk egyszer, amikor még alig tudott beszélni, azt kérdezte kinn a kertben tőled: “Apa, mi lesz, ha egyszer széthullunk apró darabokra?” Erre te azt válaszoltad neki, hogy: “Akkor mi már nem leszünk a földön, kicsim.” Látod, arra nem gondoltál akkor, hogy úgy is lehet apró darabokra hullani, hogy sem egy autó nem gázol át rajtam, sem egy repülővel nem zuhanok le a magasból, csupán a tőled kapott mondatoktól hullok egyre apróbb darabokra.

Már nem sok választ el attól, hogy semminek érezzem magam, aki élő halottként létezik egy kapcsolatban, aki retteg és reszket, ha nyílik az ajtó, és állandóan azt várja, mikor bántják, mikor alázzák meg, és mikor ordítanak vele.

Itt tartunk most. Félek és megalázottnak érzem magam. Egyedül vagyok, remegek, mint aki arra vár, hogy mikor lövik tarkón hátulról…