Mert riválisok nélkül nincsen munkahely. Ez még alapjában véve nem biztos, hogy rossz, hiszen arról ad visszajelzést, hogy versenyeznek veled. A harc pedig erőt ad, a nyert csata még több önbizalmat, még több energiát. Csak tudd jól kezelni a különféle lapokkal játszó kollégáidat.

Miért kell folyton versenyezni?

Igen egyszerű a magyarázat. Több fizetésért, nagyobb hatalomért, magasabb pozícióért, a főnök kegyeiért. Rég baj is volna, ha még a portásnak se támadna kedve megfúrni a helyedet. Épp ezért próbáld a dolgok pozitív oldalát nézni: annyira jó vagyok, hogy rengeteg a riválisom. De ne feledd, egy munkahelyen csak úgy lehet biztos a pozíciód, ha legalább annyi a támogatód, barátod is.
Ha állást váltasz, nem árt felkészülnöd lelkiekben, hogy az új cégnél az elején mindenki ferde szemmel fog nézni rád. El kell telnie egy kis időnek, hogy megismerjék a képességeidet, munkabírásodat a kollégák, és eldöntsék, hogy veszélyt jelentesz-e rájuk. A próbaidő végére általában letisztulnak a viszonyok, és nem kell úgy érezned magad, mintha oroszlánok közé dobtak volna. 

Kire jellemző?

Igencsak megkönnyítené a helyzeted, ha meg lehetne határozni, hogy milyen típusú ember rivalizál a munkatársával. De sajnos az élet nem ilyen egyszerű: a szende szemű kisnyuszi hivatalnok ugyanúgy áskálódhat ellened, mint a nagyszájú kereskedő. Férfi és nő, fiatal és öreg, szakmunkás és sokdiplomás… Éppen ezért ne dönts első pillantásra, várd meg, míg jobban megismered a kollégádat. Sokszor azért mulasztunk egy jónak induló munkahelyi barátságot, mert külső alapján ítéltünk.

Szólj hozzá a fórumhoz! • Munkahelyi rivalizálás »   Kapcsolódó cikkek: • Szerettesd meg magad a munkahelyeden » • A szőkétől az álnok kígyóig » Könyvajánló: • A rendes lányokból miért nem lesz főnök? Ilia Kiadó, 2005 • A könyvről bővebbet itt tudhatsz meg »

Hogyan is történik?

Kétféle típusa van a rivalizálásnak: a jó értelemben vett versengés, ami növeli a hatékonyságot, emeli az adrenalint; a másik viszont ennek pont az ellenkezője. Az áskálódós, furkálós rivalizálás, aminek egyetlen célja van, hogy tönkretegye a másikat.

• Amikor segít…
Vannak szakmák, ahol a munka lételeme a versengés. A kereskedők rosszul is aludnának, ha nem méricskélnék folyton a teljesítményüket, ha a fizetésük nem az eladott termék arányában alakulna. Neked kell tudnod, hogy milyen típus vagy, hogy képes vagy-e állandó nyomás alatt dolgozni. Ha a rivalizálás felturbóz, még több munkára sarkall, akkor neked találták ki azokat a szakmákat, ahol valamit el kell adni. Multiknál szintén nagy divat a versenyeztetés, legyen az marketing, PR, humánpolitika.

A „jó” rivalizáláskor nyílt lapokkal játszanak az ellenfelek. Nem titok, hogy patikamérlegen figyelik a másik teljesítményét, de a közös célok dominálnak. A jó főnök pedig figyeli a beosztottjait, jutalmaz és megvon, de nem hergeli a feleket.

• Amikor tönkretesz…
A másik típusnál hátulról támad a rivális. A maga kicsiségétől, önbizalomhiányától szenvedő kolléga fúrja a másikat. Például téged. Szemtől szembe mézesmázos, egyébként viszont mindent eszközt bevet, hogy ellehetetlenítsen. Rosszindulatú pletykát terjeszt, ellened hangolja az egész irodát, bemárt a főnöknél, és mintha semmi más dolga nem volna, mint hogy lesse a gyenge pontjaidat.

Ne hagyd magad!

Ha feladod a harcot, a riválisod nyert. Ahelyett hogy megfutamodnál, támadj inkább a saját eszközeiddel. Ha a kollégád titokban áskálódik ellened, ne rejtsd véka alá a véleményedet. Legjobb, ha megpróbálod tisztázni a helyzetet. Hívd meg egy kávára ellenfeledet, és mesélj arról, hogy neked milyen fontos a jó kapcsolat a kollégákkal. Esetleg kedvesen kérdezgesd, hogy neki mi a véleménye rólad. Kevesen képesek ezek után ugyanúgy támadni, mint azelőtt.
Ha a békítő kávé nem segít, keményebben kell fellépned. Tisztáznod kell a helyzetet a főnököddel, a kollégáiddal. Úgy csavard a szót, hogy világos legyen: ebben az esetben a rivalizálás már a munka rovására megy.

Megéri? Egyszerre kezdtünk a cégnél. Pont egy napon, ugyanolyan pozícióban, ugyanannyi bérért. Két lehetőség állt előttünk: vagy jó barátnők, vagy riválisok leszünk. Az utóbbi mellett voksoltunk. Eszközeink mások voltak, de a cél egy: kitúrni, kifúrni, megsemmisíteni. Finoman kezdtük, először csak kedveskedve tettünk egy-egy megjegyzést a másik gyenge pontjaira. Jaj, de jól áll ez a pár pluszkiló… Milyen édes ez a fülbevaló, bizsu, ugye?... Ahogy teltek a hetek, úgy váltottunk egyre keményebb hangnemre. Harcoltunk a dohányzóban, a büfében, az ebédlőben és persze az íróasztal mellett. Csak azért hajtottunk, hogy megszerezzük a jó feladatokat, és a rosszakat a másikra toljuk át. A főnöknél sem fukarkodtunk a szavakkal, ha a másikat kellett bemártani. A végén már oda fajult a helyzet, hogy reggelente nem is köszöntünk egymásnak, és egész nap azon járt a fejünk, hogy ma vajon mivel törjünk borsot a másik orra alá. Hidegzuhanyként ért, amikor a főnök egyszerre hívatott be minket az irodájába. Két felmondólevelet dugott az orrunk alá. Nem csavarta sokáig a szót, egyszerűen azt mondta: elégedetlen velünk. Mindenki tudta a valódi okot. Kérdezd szakértőnket! Kérdéseiddel fordulj Keresztes Attila önismereti tanácsadónkhoz! Lapozz bele blogjába! Kérdéseidet közvetlenül is felteheted neki a kérdezz-felelek rovatban! • Keresztes Attila önismereti tanácsadó »