nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

“A lányom az egyetlen, ami miatt sajnálom a vakságot. Őt nagyon megnézném!”

Ha azt halljuk, hogy valaki egyedül nevel egy kétéves gyereket, azt mondjuk, nem lehet könnyű. Ha az illető férfi, elismerően csettintünk. Ha mindezt vakon teszi, akkor… ööö… mi van?!
Kempf Zita
Kempf Zita
Fotózta:Révai Sára
f Ajánlom

Kitti alig múlt kétéves. Amikor azt látjuk, hogy bemegy a szobába, megkeresi a porszívót, előveszi a helyéről az orrszívó csövet, beilleszti a porszívóba, bekapcsolja, az orrához illeszti a szívókát, és egyedül használja a készüléket, nem nagyon hiszünk a szemünknek. Akinek volt már ekkora gyereke, átlátja, hogy ez az ügyesség és tudatosság mennyire különleges. Ha viszont tudjuk, hogy Kitti édesapja nem lát, rögtön megértjük: a kislánynak fontos, hogy sok mindent megtanuljon önállóan, vagy kis segítséggel elvégezni.

Sok apa mond olyasmiket, hogy “az orrát állítólag tőlem örökölte”, Viktor szájából azonban egészen másképp hangzik ez az állítólag. Ő tényleg nem tudhatja biztosan, csak elképzelheti, hogyan is néz ki a kislánya. Annyit tud, hogy igencsak szép gyerek – ezt sokszor hallja.

A kis család lakásában tisztaság és rend uralkodik. Ez nem az a rend, ami máshol előfordul: ennek jelentősége van. Viktor csak akkor találja meg a tárgyakat, ha mindig ugyanoda helyezi őket vissza. Nincsenek csecsebecsék és mütyürök, sem túl sok bútor. Minden átlátható, könnyen megközelíthető. Amikor Viktornak lánya született, azt a fegyelmezettséget és összeszedettséget kellett továbbvinnie, amit világéletében gyakorolt. Ettől még persze nagyságrendileg nagyobb kihívás ez – számunkra nagyjából felfoghatatlan.

Vasárnapi anyuka

Demeter Viktor öt év házasság után vált el (egyébként látó) feleségétől, és úgy egyeztek meg, hogy kislányuk a férfival marad. “Nekem valahogy több türelmem volt hozzá” – mondja. Így Kitti anyukája az, aki a láthatási jogot gyakorolja: a kislány kéthetente egy hétvégét tölt nála.

Viktor és lánya vásárolni indulnak. Kitti hozza a cipőjét, és egyedül felveszi. Utána hozza az apjáét is, és ledobja a lába elé. Viktor felcsatolja magára a hordozót: egyelőre még ez a megszokott, és legbiztonságosabb közlekedési módjuk. Már próbálkoznak a “pórázos” sétálással, de Viktor azért még tart minden olyan helyzettől, amiben Kitti elmozdulhat, elszaladhat mellőle: ez utcai forgalomban túl veszélyes. Emiatt játszótérre sem járnak: “nem lehetek biztos benne, hogy ha elfut tőlem, vissza is jön. Itt a lakásban, a kertben nincs ilyen probléma” – mondja Viktor. Segítenék neki a hordozó felcsatolásában, de hárítja. “Á, hagyd, megy, általában nincs segítségünk.”

16 Fotó megtekintése

Így neveli a vak édesapa a kislányát

Kitti és papája minden reggel együtt indulnak a bölcsődébe. A férfi és volt felesége együtt döntöttek úgy, hogy a válás után Viktornál marad a kislány.
Még több +
Egyelőre a babahordozó a legbiztonságosabb megoldás a közös sétára.
Még több +
Viktor ismerőshöz jár boltba, itt mindenben segítenek neki - még a nápolyit is kibontják.
Még több +
"Nekem ő a világ közepe. Se nő, se szülő nem lehet olyan fontos, mint a lányom."
Még több +
A kétéves Kitti képes még az orrszívást is egyedül elvégezni: muszáj önállóságot tanulnia.
Még több +
A kis kert pótolja a játszóteret, ami még túl veszélyes lenne kettejüknek.
Még több +
"Egy mackón tanultam pelenkázni" - meséli Viktor.
Még több +
"Ha nem akarod nehéznek megélni, akkor nem fogod úgy megélni, még ha nehéz is"
Még több +

 Nézd meg a galériában, hogyan él Viktor és Kitti

Loholunk a nyomukban, Viktor elég komoly tempót diktál. Az úttesten való átkelésnél frászt kapunk, ahogy a férfi a merőlegesen előretartott fehér bottal határozottan megindul, hasán a kicsivel, de látszik, neki rutin ez. Az autósok pedig észbe kapnak, lassítanak. “Itt kell legyen egy telefonfülke” – keresi Viktor a támpontot, ahol be szokott fordulni az üzlet felé. Nem várt akadály, egy postásbicikli torlaszolja el az utat, Viktor egyenesen nekimegy: ezekre nem lehet felkészülni… Nem a szupermarketbe jöttünk, hanem egy öt négyzetméteres kisboltba. Kézenfekvő, hiszen itt egyszerűen elsorolja, mire van szüksége, az eladó pedig összekészíti neki. “Hoz majd Sanyi kávét is. Bedobja, vagy bejössz érte?” “Bejövök, persze. A nápolyit kibontanád nekünk? Köszi.”
Jól ismerik itt Viktort, megszokták, hogy őt kicsit másként kell kiszolgálni. Bár az eladó srác azt mondja, vele kevesebb gondja van, mint a legtöbb vásárlóval. Leszámolja a visszajárót, egyesével megnevezi a pénzérméket. “Megbízunk egymásban” – mondja a fiú, aki szintén gyakran jár Viktorhoz: nála masszíroztat. (Viktor ugyanis masszőr, ebből tartja el a kislányát.) Kezet fognak, hazaindulunk.

“Apa, apa, apa!” – ugrálja körül otthon Kitti a papáját, természetesen az első szava is ez volt. Elfogy a nápolyi maradéka, majd egy gyors pelenkacsere jön. Viktor határozott mozdulatokkal csomagol, a kád fölé tartja a kislányt, a pelenka egyszerűen a kádba esik, majd a csapnál lemossa a kicsit. (Ezzel meg is van a válasz arra a ki nem mondott kérdésemre, hogy a férfi vajon hogyan tudja tisztára törölni azt a popsit, ha nem pisiről van szó…)

“Egy mackón tanultam pelenkázni”

– mosolyog Viktor, majd szakszerűen öltöztet – ha nem tudnánk, fel sem tűnne, hogy nem lát. “Csak fényeket és foltokat” – mondja az életében talán leggyakrabban elmondott mondatot, és rögtön a második leggyakoribbat is hozzáteszi: “Születésem óta nem látok, az inkubátorban vakultam meg.”  Viktornak van egy nővére, és volt egy ikertestvére is, őt négynapos korában elveszítették. A családot ma leginkább édesanyja és testvére jelentik számára. Ez – a támogató családi háttér – volt a másik ok, ami miatt Kitti nála maradt, és az, hogy neki volt biztosabb az egzisztenciája. A bírónő megkérdezte, biztos-e benne, hogy el tudja látni a lányát, és amikor igennel válaszolt, jóváhagyta a megegyezésüket.

“Mindig is úgy gondoltam, hogy egyszer apa leszek. Négy év telt el, mire Kitti megszülethetett. Császármetszés volt, anyukám vágta el a köldökzsinórt, és rögtön utána megkaptam őt. Együtt sírtunk, pár órán keresztül le se tettem. Azóta tart a szerelem. Ha sírt, ha valami fájt neki, mindig nálam nyugodott meg. Fürdetni sokáig nem mertem…”

Kitti most frizuráért könyörög: apa kiváló lófarkat tud készíteni. Amikor ez is megvan, megyünk a kertbe: az újpesti, belső udvaros házban egy kis zöldet elkerítettek maguknak. Apa cigizik, Kitti banánt majszol, körülöttünk tavaszodik.

Amikor az akkor huszonkét éves Viktor megismerkedett későbbi feleségével egy internetes társkeresőn, a lány szülei nem voltak valami boldogok. “Nem én voltam a szívük csücske” – fogalmaz a férfi. Aztán amikor jött Kitti, persze örült mindenki mindkét családban, nem aggódtak, hogyan fogják megoldani. Inkább akkor “kapott mindenki sokkot – fogalmaz a férfi –, amikor váltunk, és bejelentettem, hogy Kitti nálam lesz”. “Ha egy levelet sem tudsz elolvasni, hogyan tudnál ellátni egy gyereket?” – kérdezte az apósa. Pedig…

“Kitti csak négynapos volt, mikor az anyukájának vissza kellett mennie a kórházba, ekkor maradtunk életünkben először kettesben” – meséli a férfi. 

“Hazudnék, ha azt mondanám, nem tojtam össze magam félelmemben.”

Anyukám és nővérem jöttek segíteni, de a legtöbb dolgot nem adtam ki a kezemből. Tápszert adagolni akkor még nem tudtam, de én etettem. Később azt mondtam magamnak, ha akkor életben maradt a gyerek, akkor nem lesz probléma.

Viktor azt mondja, semmi nincs, amit nem lehet megoldani, mindenre megvan a “vaktechnika”. A legnehezebb talán az, amikor kúpot kell beadni a rúgkapáló gyereknek, vagy amikor milliliterre pontosan kell gyógyszert adagolni. “Ilyenkor vesz az ember egy pont akkora, mondjuk két millis fecskendőt, és érzi, ha teljesen teleszívta. Így nem lehet elrontani. Amikor meg valamiből tizenöt csepp kell, ott nagyon fülelsz…” – magyarázza.

Viktornak mostanság az etetéssel gyűlik meg a baja. Gyakorló szülők jól tudják, hányféleképpen képes ez a műfaj megnehezíteni a lelkes anyák, apák életét. Viktor is próbálná szép evésre szoktatni a lányát, csakhogy ő nem látja, ha ebéd közben a falatok a földön landolnak. “Szépen körbemászom a terepet minden egyes kaja után – meséli. – Hát, bizony, anyucinak és apucinak lenni egy személyben nem mindig egyszerű!”

Arra gondolok, hogy a gondozás azon részei könnyebbek lehetnek, amikor megvan a kontaktus köztük, de amikor Kitti eltávolodik, és Viktor nem látja, mit csinál éppen, vajon hogyan óvja meg a veszélyektől? Nem esett még le sehonnan? – kérdezem. “Dehogynem. A nagyival, a papával és az anyjával is előfordult. Velem soha.”

Vakok “luxusa”: taxival a bölcsibe

Ebben a lakásban minden “beszél”, a számítógép, a telefon, de még a lázmérő is. A férfi telefonja képes pénzfelismerésre, navigációra: sok kütyüre van szükség. Komoly kihívás még az időjárás, eleve már csak kitalálni is, hogy adott reggelen épp milyen idő van, hogyan kéne felöltöztetni a kislányt. Viktor négykor kel, hogy mindennel nyugodtan elkészüljön, mire indulni kell: hétkor már mennek a néhány utcára lévő bölcsibe. Olykor egy ezresért, taxival. Ha ugyanis jeges-havas az út, kockázatos lenne gyalogolni a magára kötött gyerekkel. Ha pedig nagyon esik, szintén lehetetlen elindulni: Viktor nem tudja egyszerre a botot és az esernyőt is kezelni, a kapucni pedig a számára létfontosságú hallásában akadályozza. “Hát, nem olcsó a vakélet” – mondja, de ez csak félig-meddig vicces. “Én úgy vagyok mindennel, hogy ha nem akarod nehéznek megélni, akkor nem fogod úgy megélni, még ha nehéz is” – teszi hozzá.

Kitti nagyon ravasz. Miközben beszélgetünk, kifigyeli, mikor marad az asztalon a mobilom, már le is csap rá, és szalad vele a kert távolabbi sarkába. “Megértem őt – mondja Viktor –, neki is feszegetnie kell a határait, és én szeretném, ha olyan tempóban fejlődne, mint bármelyik gyerek.” Ma már előfordul, hogy Viktor pár percre egyedül hagyja Kittit. Ha úgy vesszük, szinte mindegy, hiszen “ő az a ritka gyerek, aki az apja jelenlétében is bármit megcsinálhat – nevet a férfi – úgyhogy inkább arra törekszem, hogy ne a szigor, hanem a bizalom tartsa vissza a rosszalkodástól”.

Ettől még persze félti a gyerekét, az első időszakban még jobban féltette. Anyukájával kölcsönösen nyugtatgatták egymást. Érdekes belegondolni, hogy Viktor most körülbelül ugyanazt éli át, mint egykor édesanyja az ő nevelésekor – csak épp “fordítva”. “Anya azt mondta, képzeljem el, mit érzett, amikor azt látta, hogy rohanok vakon, és rosszul veszem be a kanyart. Tudta, hogy neki fogok menni a szekrény sarkának, de már nem tudott mit tenni. Hát, olykor valami ilyesmi érzés ez is. Mondtam neki, az a baj, hogy elcseszte: úgy nevelt fel, hogy mindent oldjak meg vakon. Hát most ezt teszem!”

Kittinek még nem igazán vannak fogalmai minderre, mégis,

mintha érezné, hogy az ő apukája más.

“Meg kell tanulnia, mi az, amiben száz százalékig rám kell hallgatnia, és mi az, amiben neki kell segítenie – mondja Viktor. – Tizennyolc hónapos volt, amikor maga után húzott a fürdőtől az étkezőig, ott megráncigált, hogy le kell hajolnom, rátette a kezemet a földön a parizerre, ami leesett.” Mikor a kislányt a bölcsiben először vitték az udvarra (ami ismeretlen terep volt Viktornak), Kitti felpattant, és az apja elé futott, mikor az érte jött. Kézen fogta, végigvezette át a babakocsitárolón, egészen az öltözőkig, óvatosan kikerültetve vele mindent.

“Az az igazság, hogy nekem ő a világ közepe. Se nő, se szülő nem lehet olyan fontos, mint a lányom. Ott tartok, hogy nem bírok egy napnál többet elviselni nélküle, egyszerűen kell, hogy ott szuszogjon a másik szobában. Nem is tudom, hogy fogom kibírni, amikor majd táborba megy… Volt már olyan próbálkozásom, hogy elmentem külön programra, randevúra, de az az igazság, hogy utána bűntudatom volt. Így meg nem érdemes… Nemrég kérdezték tőlem, bánok-e valamit az életben. Amikor Kitti megszületett, sokáig nagyon cuki hangok jöttek belőle. És mindenki, aki látta őt, odavolt, hogy milyen édes arcokat vág. Én ezekből mind kimaradtam. És őt nagyon megnézném. De akár úgy is, hogy csak egy percet láthassak egyben mondjuk harminc évéről. Ha lehetne, ezt kérném. Ezen kívül más miatt soha nem sajnáltam a vakságot. Mármint buliztam, éltem, talpraesett, kíváncsi ember voltam így is. A látványon túl annyi mindent lehet szeretni! A hangokat, az ízeket… Nem lehetett volna jobb, tökéletesebb életem.”

Csak magukra számíthatnak

Mielőtt meglátogattam kettejüket, azt hittem, a férfinek kiterjedt “segítő hálózata” van. Például sorstársak, civil szervezetek, és persze a védőnő, az önkormányzat… hiszen ahol többes ikrek születnek, ott is gyakorta előfordul, hogy a család plusz segítségeket kap a bevásárlásban, mosatásban, gyerekgondozásban. Viktor azonban csak a családjára számíthat, és mindent maga fedez. Például amikor estig dolgozik, kénytelen bébiszittert fizetni, aki elhozza Kittit a bölcsődéből, és vele marad, amíg Viktor haza nem ér. Ez egy jelentős részét el is viszi a keresetének. “Normálisan megélünk, de azért ez távol áll attól, amit egy férfiember, egy apuka el szeretne érni. Hogy a gyerekének majd legyen egy lakása, tudjon tanulni, legyen egy jövőképe…”

Azt mondja, ha állami szerv biztosítana számára mondjuk néhány órában segítséget, azt elfogadná, de önkénteseket, civil segítőket nem akar ezzel terhelni. “Egy hozzám hasonló egyszerű embert nem tudnék kihasználni” – mondja, mikor ilyesmit javasolok. Sőt, ő maga alapított egy egyesületet azzal a gondolattal, hogy ő mint fogyatékkal élő nem segítséget vár el másoktól, hanem megmutatná, hogy hogyan tud tenni a társadalomért. Sokszor például kedvezményesen vagy éppen ingyen masszíroz rászorulókat. Ha egy cég vagy támogató felkarolná ezt a gondolatot, azt mondja, még többet tudnának tenni.

Apa, és az ő álmai

Viktor szereti a masszőrködést, de sokáig játszott a gondolattal, hogy továbbtanulna: nagyon érdekli a pszichológia. Azt mondja, nyithatna olyan masszázsszalont, ahol az emberek testével és lelkével is foglalkoznak. Egy pluszképesítéssel akkor is biztosítva lenne a jövőjük, ha tönkremennének az ízületei, vagy bármi más gond adódna. Sajnos azonban jelenleg épphogy a munkavállalást meg tudja oldani így, gyermekét egyedül nevelő apaként, az egyetemre bejárás, tanulás lehetetlennek tűnik. “Annak idején mérlegelnem kellett, hogy a továbbtanulás vagy Kitti. És Kitti győzött. Talán majd egyszer, ha nagyobb lesz – gondolkodik el. – Sokkal nagyobb…”

Jó volt Viktoréknál lenni. Elkísérni őket, beszélgetni, látni őket együtt. Azóta, ha valaki arról panaszkodik nekem, hogy nehéz a napja egyedül a gyerekkel, azt mondom, próbálja meg csukott szemmel.

Megosztás Facebookon