| Döntött a zsűri, megvannak az ország kedvenc apukája pályázatunk döntősei. Kilenc édesapa, kilenc szívhez szóló történet – közülük kerül majd ki a nyertes. Hogy ki lesz az, azt az olvasókra bízzuk. A héten bemutatjuk a jelölteket, ti pedig itt szavazhatjátok meg, ki legyen a győztes. |
“Amikor 5-6 nappal ezelőtt a lányom mesélt a nevezésről, mondtam neki, hogy én nem szeretek szerepelni, mondja vissza! – magyarázza őszintén Kiss Imre, akit kisebbik lánya, Goldina nevezett be titokban a szuperapu-díjra. – Bele is nyugodtam, hogy megtette, aztán tegnap mondja, hogy ma jönnek. Amikor még 5-kor sem voltak itt, kezdtem örülni, hogy nem jönnek. Aztán csak ideértek. Hát nincs mit tenni, így alakult ez a helyzet” – magyarázza mély hangon, azzal a makói ő-s tájszólással, amitől az ember újra beleszeret a magyar nyelvbe.
“Eszembe se jutott visszamondani!” – vág vissza Goldina, aki pár héttel korábban e-mailben ezt írta édesapjáról:
“Az én apukám a legnagyobb hősöm, amióta csak az eszemet tudom. Mindig mellettem állt születésem óta, és most is mindenben segít nekem. Nem tudtam, és a mai napig sem tudnék olyat kérni tőle, amit ne teljesített volna. Kicsi koromban ő volt gyesen velem, ez már 40 évvel ezelőtt volt. Ma is a legnagyobb bizalmasom, sőt én pedagógus révén nem tehettem meg, de az én most 10 éves ikergyermekeimmel is ő maradt otthon. Ez különösen nagy szó, mert a kisfiam autista. Édesanyámmal megtanította őt is bicajozni, és mindenre, hogy önálló életet tudjon élni. Ő nemcsak a világ legeslegjobb apukája, de nagypapája is.”
“Miután a nejem elvégezte a főiskolát, összeházasodtunk. Én 28 éves voltam, ő 24 volt akkor. Az esküvő után egy évvel aztán megszületett az első lányom, Goldina, akivel a nejem fél évig volt otthon. Utána úgy adódott a helyzetünk, hogy én maradtam otthon, ő éjszaka dolgozott, én meg a lányokkal foglalkoztam, fürdettem, etettem, tisztába raktam őket, később vittem, hoztam őket az óvodába, megcsináltam mindent, amit kellett. Pont úgy, mintegy nő, egy anya. De nekem ez nem okozott gondot” – meséli a legnagyobb nyugalommal a most 67 éves Imre, mintha 40 évvel ezelőtt ez a világ legtermészetesebb dolga lett volna. Ahogy mesél, valami különleges, biztonságot adó nyugalom árad belőle, nincs benne kétely, kérdőjel, csak derű és életerő.
Imre szerette az apaságot, annak minden egyes pillanatát. “Amikor a lányaim megkezdték az iskolát, már mindkettő tudott olvasni. Mentünk az úton, és betűztük a rendszámokat, és tanultuk a számokat. Aztán jöttek az utcatáblák, és annyit diáztam nekik, hogy kívülről tudták a mesét” – emlékszik vissza büszkén Imre, akiről kiderült, nemcsak főállású édesapa volt, mellette dolgozott is, a fegyvergyárban volt gépbeállító, hétvégén pedig várta őket feleségével a fokhagymaföld. “Az a nagy csend és nyugalom miatt volt jó.”
A Jóisten tényleg apának szánta Imrét, mert alig röppentek ki a gyerekei otthonról, máris nagypapaszerepben találta magát, két unokájáról kellett gondoskodnia, lányának korán vissza kellett mennie dolgozni.
“Édesapám mindenben segít – mondja Goldina. – Reggel fél 7-kor lepakolom a szüleimnél gyerekeket, a párommal megyünk dolgozni, és amikor jövök fél 5-kor a munkából, akkor összeszedem őket. Addig a Tata gondoskodik róluk: elmegy értük iskolába, viszi őket fuvolázni, úszni, kézilabdázni. Szegény Tata ebben a családban alaposan karban van tartva. Tollasozik, kézilabdázik, passzol, házit ír az unokákkal, de főz is, ha kell.”
“Az én kisfiam autista, de a Tata őt is megtanította olvasni, biciklizni. Mindig mondják az iskolában, hogy ő nem tartozik a súlyosan értelmi fogyatékosok közé, ami csak annak köszönhető, hogy a Tata mindig itt van, és segít.”
“Én nem tudom, hogy ez a betegség honnan jött, de az unokámmal nincsen semmi nagy baj! – vág közbe Imre. – A zenéket például betéve tudja. Ha harminc zenét hallgat, akkor harmincat fúj kívülről. Most éppen Kis Grófót énekel egész nap” – nevet Imre. Látszik, nem hajlandó búslakodni, ha az élet egy-egy akadályt gördít az útjába, előhúz egy kiadós poént, amibe beleremeg az egész család, és mehet is az élet tovább.
“Szabadidőmben most a fociban élem világomat, na nemcsak az Eb miatt. Makónak van egy NB2-es csapata, oda szoktam kijárni. Hát mégse állhatok ki a ház előtt a lugas alá ordibálni? Azt mondanák, az öreg megbolondult, inkább ott ordibálok egy kicsit”– meséli jókedvűen.
Ha nincsenek az unokák, és nem kell a fokhagymával foglalkozni és a makói csapat sem csap össze, akkor Imre a legjobban olvasni szeret: “A hírlap a mániám, még a receptet is elolvasom, pedig az aztán nem érdekel. Végig elolvasom az egész újságot, és mindig a hátsó oldalon kezdem.”
“Anno én is fociztam, nem voltam elhagyott, de a szívem nem volt jó. Pár éve le is kellett állítani két percre. 296 volt a pulzusom, elektromosan nem tudták leállítani, csak valami méreginjekcióval. Nem éreztem semmit, este meg már haza is engedtek. Ha érzem, hogy baj van, beülök a kocsiba, bemegyek a kórházba, este meg már jövök is haza. Nem tudják, mi a bajom, csak annyit tudnak, hogy egy helyett két szívbillentyűm van: mondjuk jobb lenne, ha pénzből lenne több, de hát így is jól van ez. Hogy meddig jutunk és hogyan, az már a jövő!” – kacag fel újra a csupa szív nagypapa, aki talán csak egyetlen dolgot bánt meg az egész életében, azt, amikor eladta a kedvenc Trabantját, hogy egy nagyobb autóra cserélje.
Koltai Róbert betekintést engedett otthonába, és rögtön el is állt tőle a szavunk
Csillagjegyek, akik megérzik a bajt
Ezt hozza a csillagjegyeknek az áprilisi telihold
Kiderült: nem kiesett, hanem kiugrott az ötödikről a 3 éves kisfiú Csepelen – ilyen állapotban van most
Exkluzív: Így él Kanadában Polyák Lilla és Gömöri András Máté
Eltelt 25 év: így nézett ki Zimány Linda, rövid barna hajú tiniként
Csillagjegyek, akiknél nincs második esély
