Általánosságban a munka egy nagyon racionális üzemmódot, rendszert igényel mindenkitől.
Az érzelmi túlsúly mégis inkább a férfiakra jellemző, egy afféle kényszer ez, elbújni a tennivalók és a feladatmegoldások közé, melyek aztán könnyen be is szippantják őket.
Való igaz, jobban passzol az ő agyi működésükhöz az ilyen viselkedés. Belülről motiválja őket a megoldandó feladat, leköti a gondolataikat, figyelmüket. Valamit cselekedni, ami mérhető, megvívni a csatákat a külvilágban.

Hulljon le a lepel, és érezzünk!

Ellenben a nő mit csinál? Vigyáz a „falkájára”. A falka ez esetben legyen a közösség, a társas kapcsolatok, az érzelmi érintkezések felülete. A nő eredeti „funkciója” az, hogy nagyon finom füllel meghallja az elakadást, hiányt, a kiáltó szavakat, mindenkor figyeljen a falkájára. Érezze, mikor kell jelen lennie, ez ad hoc jellegű, rugalmasabb gondolkodást kíván. Más ez, mint a férfiaké, és ez így van jól, mert alapból így vagyunk kódolva. Ezzel a racionális munkaüzemmóddal szemben áll az, amikor érzelmi viszonyban, kapcsolatban éljük meg az életünket. Lásd karácsony: az ilyen ünnepek alkalmával, amikor minden lecsendesül köröttünk, kiderül, hogy mit tudunk kezdeni egymással. Lelepleződünk. Lecsupaszodunk. Csak önmagunkat és a másikat látni a tükörben, strukturált üzemmódok és határidők nélkül, intimitásban. Sokaknak ijesztő az örömteli pillanatok megélése, a közelség, az érzések, a kapcsolatok valós megélése, adott esetben egy-egy konfliktus átbeszélése.
A legtöbb férfi számára nehéz.

Munka? Mánia!

Munkamániáról akkor beszélünk, amikor nemcsak egyszerűen sok a tennivaló, hanem amikor az az érzésünk, hogy az illető keresi is azokat az órákat, amelyekben mérhető eredményeket tudna felmutatni. Kínos számukra a közelség, vagyis az intimitás, esetleg egy gyerekkori történet okán, amikor egy ilyen vagy hasonló tapasztalat feszültséggel teli, kínos volt.
A nők szoktak felmondani kapcsolatot azért, mert sokadik éve nem tudnak közelséget teremteni a férjjel, mert ő állandóan visszahúzódik a csigaházába, a tárgyszerű világába (számítógép, papírmunka, ház körüli teendők stb.), amely tisztább, egyértelműbb számára, így feszültségmentesebb is. A munkamániás nőknél gond, hogy másfajta jutalmakat várnak, másfajta „pontozási rendszert” szoktak meg, mint adott esetben gyereknevelés alatt, ezért sietnek vissza a munkahelyükre. Azt már személyisége válogatja, hogy ki éli meg áldozatként az anyaságot. Aki nagyon hozzászokott a külső piros pontokhoz, az lehet, hogy szenved. Sokan viszont könnyen megszokják ezt az életritmust. Ha a nőnek rendben van a hormonháztartása, akkor ezt a gondoskodó életet is kívánni fogja. A nem szoptató nők általában gyorsabban mennek vissza dolgozni, mert kimaradnak egy mély kötődésből, nem akarják működtetni az intimitás hormonjait, mert a kinti világ szerepében járatosabbak, ott érzik jobban magukat.

A nő dupla szerepben

A nő szerepe a falkán belüli áttekintés, összehangolás, tisztítás, a koordináció. 1950-től, vagyis körülbelül hatvan éve a nők már úgy nevelődnek, hogy tapasztalatokat szereznek, méltó versenytársakká érnek a férfiak mellett. Ami nehézséget és borulást okoz, az az, hogy a munka világa viszont megköveteli az első helyet, és család is ezt kívánja. A falka gondozását nem fogja új szereplő végezni attól, mert az anya dolgozik, vagyis mert dupla szerepe lett a nőknek. Akkor kell ott lenni, amikor szükség van az anyára, de a munkahely ezt sokszor nem engedi.
Lojalitás a céghez és a családhoz is. Ez a munkaszerkezet, amely a férfiakra volt kitalálva, egy utópikus család esetén válhatna gondtalanná, akkor, ha lenne egy harmadik szülő…
Annyira megszoktuk, hogy külső tényezők alapján vagyunk mérve, hogy amikor a nő egyszer csak anyaként belekerül az intimitásba, mondjuk 1–8 évre gyerekszülés esetén, akkor elveszti a talajt a lába alól. Nincs hozzászokva a helyzethez, feszeng. Nem szabad engedni, hogy az életük négy fal közé szoruljon; rugalmasabbak, jobb kedélyűek azok a gyerekek, akiket anyjuk a kenguruban sokfelé magával visz.

Érdekel a téma? Többet is megtudhatsz róla élőben, ITT!

Ön dönt, mit veszít

A munkakényszer az egy külső kényszer. Amikor nincs elég pénz, megszorul valaki, ilyenkor fél, hogy kiteszik, hogy lemarad, hogy tönkremegy. Természetesen kell a félretett pénz, a biztonságérzet, de a legnagyobb önismeret ilyenkor ahhoz kell, hogy egy idő után, amikor már nem muszáj ez a tempó, akkor le tudjunk állni. Kérdés ugyanakkor, hogy ki mit nevez megélhetésnek? Valaki azt mondja, hogy kétszázezer forint kell havonta, valaki másfél millió alatt nem jön ki. Amivel persze nincs baj, de amikor az első jelek megjelennek és kezd szétesni a család, jönnek a konfliktusok, viselkedési zavarok a gyerekkel, egyáltalán nincs vagy nem jó a szexuális élet stb., ilyenkor kell eldönteni, hogy mi lesz fontosabb hosszú távon? Hogy megvegyük a plazmatévét, vagy hogy ne essen szét a család? Ma minden negyedik gyerek nő fel vér szerinti apjával, anyjával.  

Képzeljük el, hogy mondjuk nyolcvanéves korunk felett ott fekszünk az ágyban, és közel a vég. Képzeljük el, hogy le kell írnunk, melyek azok a dolgok, élmények, kapcsolatok, amelyekben mi voltunk fontosak, nekünk való volt, értékes volt, szép volt, értelme volt, melyeket magunkért, családunkért tettünk.
Aztán döntsük el, hogy mikor akarunk elkezdeni eszerint élni? Miért nem ma?