Aktuális

Stahl Judit: A birodalom visszavág

Gyereknek rossz volt, fiatalnak bizonytalan, celebnek kevés és sok egyszerre. Ez tényleg a Stahl? Aha, de emellett nemcsak főzni tud, hanem száz vasat tart még a tűzben, színésznek sem utolsó, és nevezzük bátornak, vakmerőnek vagy aminek akarjuk: hajtani nagyon tud.

Ohh, mennyire szoktuk utálni az ilyet, mi? Belevaló, okos, sikeres, gyönyörű nő, fogalom és példakép egyszerre, sportol is, meg gyereket nevel, tud főzni, imád utazni, és – uram teremtőm! – minden délután ledől szundítani. A Stahl-birodalomról szóló legendákkal lassan meg lehetne tölteni egy Zs kategóriás hazai szappanoperát, főszerepben a dörzsölt üzletasszonnyal – már ahogy azt „éles szemű” kritikusai elgondolják. Aztán amikor magát „a Stahlt” kérdezem, este tíz óra van, ilyenkor vacsorázik (hoppá!), és ez a borzasztó elfoglalt médiacsászárnő vagy másfél órát mesél magáról. Ki is derül gyorsan: a Nagy Stahl-titok paravánja mögött meglepő módon nem Jockey Ewing áll, csak egy talpraesett, bátor nő, aki „a szürkeállományából él”, és nem business schoolban végzett, de a józan paraszti ész, a kreativitás és a fáradhatatlanság együttállása minden szerénysége és szorongása ellenére is az egyik legirigyeltebb magyar nővé tette. Ja, és mindig magázódik. A többit majd ő elmeséli.

Eminens diák, rossz magaviselettel

Fotó: Sanoma Archív/press.tv2.hu
Fotó: Sanoma Archív / press.tv2.hu

– Gyerekként versenyúszó voltam, megtanultam teljesíteni és kitartó lenni. Az általánost, a Szemerét imádtam, különleges iskola volt, múzeumokba vittek péntek délutánonként, szerettek, hagytak játszani, értékeltek. Ami a legfurcsább, hogy máig (!) összejáró társaság verődött ott össze. Őrsvezető voltam, a kerületi úttörőtanács elnöke, vezéregyéniség. Jó tanuló, de meglehetősen rossz magaviseletű – mondjuk úgy, az igazságérzetem már akkor igen fejlett volt. Amikor az Apáczaiba bekerültem, két dologra kellett rájönnöm: hogy nem vagyok túl okos, és hogy egyáltalán nem vagyok vékony lány. Én voltam az osztályban a legkövérebb. Az Apáczai már versenyistálló volt, ott nem volt sikk nem tanulni, nagyon kemény négy év volt. Molekuláris biológusnak készültem, de mivel adtak két „ingyen napot” annak, aki művészeti suliba felvételizik, gondoltam, ha másért nem, ezért mindenképpen megéri beadni szerkesztő-műsorvezetőnek a Színire. Amikor felvételiztünk, és a folyosón szembejött a Makk Károly, a társaim el voltak ájulva, én meg kábé azt sem tudtam, ki az. A gimiben remekül megtanították, hogy kell tanulni, de a moziba járást kevésbé. Felvettek.

Puding próbája

Apukám azt mondta, rendben, menjek, ha látok benne fantáziát, na de mi ez a műsorvezetőség, nem kellene-e valami rendes szakma is mellé. Elmentem az Ecseri úti szakmunkásképzőbe – cukrászszakmunkás-bizonyítványt szereztem –, főzni gyerekkorom óta imádtam. Óriási szerencsém volt ott is. Imádtak – és viszont. A Daubnerben voltam gyakorlaton, a tanárom egy mániákus volt, maga főzte a tejszínt, a szakmája megszállottja volt. Én pedig csináltam párhuzamosan a két iskolát. A szüleim sosem tették fel a kérdést, hogy miként jönnek össze ezek a szakmák, iskolák. Ha a saját gyerekemből indulok ki, és megkérdezem, hogy mi szeretnél lenni, azt feleli, hogy minden – és ez a normális. Ha valakinek nem mondják meg, hogy mi minden nem lehet, annak kinyílik a világ. Annál többet adni egy embernek, mint hogy – legalább – a vágyaiban nem korlátozzák, nem lehet. Mindent meg kell próbálni, aztán vagy sikerül, vagy nem.

Kepes-jelbeszéd

A főiskolán nem szerkesztő-műsorvezetőként, hanem végül rendezőként végeztem, mert az osztályt áttették egy másik tanszakra. Tehát harmadik-negyediktől már filmeket kellett rendezni. Mi? Hogy én? Rettenetesen kétségbeestem, hát én nem vagyok egy Fellini, erre képtelen vagyok… Aztán csináltam egy vizsgafilmet, amivel Cinecitta-ösztöndíjat nyertem, és emlékszem: mérhetetlenül megijedtem az egésztől, hogy miként lehet nekem ebben a szakmában sikerem, hiszen nem is vagyok tehetséges. A főiskolán a szerkesztés-műsorvezetés tantárgyat a Kepes tanította, senki mást nem érdekelt ez az osztályban, egyedül én jártam az óráira. Fantasztikus tanár, bár roppant szigorú. Mondjuk el is volt kenődve egy kicsit, amikor feltette a kérdést, hogy akkor mégis kit érdekelne a műsorvezetés, mire egy rossz tartású, rossz beszédű, szemüveges bölcsészleányka keze lendült egyedül a magasba – ez lettem volna én. Baromi sokat tanultam tőle, beszélni például. Mindig azt mondtam neki, ne essen kétségbe, ha nem leszek hibátlan, talpraesett lány vagyok, majd jelbeszéddel megértetem magam.

Ingatlan, független

Bekerültem gyakornoknak a Magyar Televízióhoz, a kettes csatornához. Igazi lóti-futi meló volt, de hát kit érdekelt, amikor a legnagyobbak keze alatt lehetett dolgozni. Később megpályáztam egy gyerekműsor rendezését, amit meg is nyertem, de szép sorban minden megszűnt: a műsorok, az újszerű csatornastruktúra is. Teljesen beparáztam. A legkevésbé sem tetszett, hogy ilyen kiszolgáltatott vagyok, mondtam is anyukámnak, tudod, mit? Nekem ezt hobbiból kéne csinálni: legyen egy rendes, stabil állásom, aztán ha van kedvem, televíziózok, ha nem, nem. Nem fogok én más lelki csipkéje miatt utcára kerülni meg munkanélküli lenni. Innen jött az ingatlanozás és egy ügynökség. Lassan, de beindult, és évek múlva már azt mondhattam, jó, most már megengedhetem magamnak, hogy visszakanyarodjak a tévéhez, és kockáztassak. Pedig mikor eljöttem a tévéből, mindenki azt mondta, hogy nem vagyok normális, a Jakupcsek, akivel együtt voltunk gyakornokok, egyszerűen nem akarta elhinni, hogy önként kisétálok a „tutiból”, de én nem bántam meg.

A híradó vajon mi?

Fotó: Story-Best Archívum
Fotó: Story–Best Archívum

Visszamentem szerkesztőnek, aztán műsorvezető lettem. De persze az a műsor is megszűnt. Irány vissza megint ingatlanozni – szerencsére azt addig sem mondtam fel. És akkor hívtak fel, hogy indulna egy TV2, nem lenne-e kedvem kipróbálni magam híradós műsorvezetőként. Súgógépről olvasni? Kunszt az? Jó, miért ne, próbáljuk ki ezt is. Kérdezték, mi a véleményem a híradóról. Mondtam, hogy a híradó az, ahol az ember meghallgatja, mi történt aznap, meg az időjárás-jelentést. Nem volt túl szakszerű megközelítés, belátom. És még így is kiválasztottak. Eredetileg nem is a Pálffy lett volna a párom, hanem a Pachmann, de az amerikai tulajdonos azt mondta, idősebb férfi kell. Hozzáteszem, amikor arról beszéltek, hogy Tények meg Jó estét, Magyarország, fogalmam sem volt, mire mondok igent.

Viszontlátásra!

A legjobban az vonzott, hogy fel kell építeni, ki kell találni az egész műfajt – izgalmas, lázas időszak volt. Tudom, hogy szerettek, jól is esik, de be kellett látnom, hogy nem vagyok alkalmas az ilyen típusú, „motorikus” munkára éveken át. Sokaknak vonzó ez: híresnek lenni, képernyőn lenni, festik-öltöztetik az embert, de én egészen világosan éreztem, hogy nincs erre szükségem. Vagyis hogy nem erre van szükségem. Nem szólt mellette még az sem, hogy nagyon sok pénzt kerestünk – márpedig felháborítóan sokat, mondjuk ahhoz képest, amit az apám matematikusként, egyetemi tanárként hazavitt. Engem ne lehessen megvenni, azaz nehogy már az életem a pénznek rendeljem alá. De a legnagyobb problémám az volt, hogy nekünk nem volt szabad emellett semmi mást csinálni. Kreatív ember vagyok, aktív, ezer ötletem van, nehezen viseltem – nekem ez halál –, hogy a híradózás mellett egyik sem valósulhatott meg. Váltottam.

Baromi nagy öröm

Fotó: Sanoma Archív/Karizs Tamás
Fotó: Sanoma Archív/Karizs Tamás

Hogy mi volt utána? Semmi. Mintha kiléptem volna a hatodikról. Tudtam, hogy főzni akarok, hogy főzni fogok, mást nem. A saját pénzemből leforgattam egy demóadást – amire azt mondták, jó, mehet, kezdjem el gyártani. Újabb fekete folt: de hát én nem vagyok gyártásvezető, producer… Szóval a nulláról kellett kezdeni, tanulni, megtapasztalni mindent. És megcsináltuk. Ennek talán az a legfontosabb összetevője, hogy azt csináltam, amit tényleg szerettem, ami örömet okoz, és ma is azt csinálom. Szóval ha van valami nagy titok ebben – egyébként nincs –, akkor az az, hogy csak olyan dolgot csinálok, amit ingyen is csinálnék. Amikor a Stahl magazinnak nekikezdtem, végighallgattam szinte mindenkitől, hogy egy barom vagyok, vesztes meccs lesz, minek erre a piacra dolgozni, amikor haldoklik minden. De nagyon akartam. Az már csak hab a tortán, hogy bejött, olvassák 60 ezren. Mert nem is ezért csináltam, hanem azért, mert nem bírtam volna nem megcsinálni. Bármilyen hihetetlen, nekem ez tényleg örömöt okoz. Ugyanakkor volt több tervünk, amibe meg belebuktunk. És? Nem történt semmi. Érdekelt valami, kipróbáltam, maximum nem bizonyult anyagilag is sikeresnek.

Seftelés Stahl módra

Sosem azt a kérdést tettem fel, hogy amibe belevágok, az sikeres lesz-e, hanem hogy engem szórakoztat-e. Kezdem elfogadni lassan a rám aggatott címkét, miszerint üzletasszony volnék, hiszen tényleg hosszú ideje egy meglehetősen nagy céget irányítok elég sok emberrel, de hogy miért kell ezt ilyen véresen komolyan venni? Gyerekkoromban apukám járt festményaukciókra, gyakran vitt engem is, és amikor az oviban rajzolgattam, fát-virágot vagy lovacskát, akkor sosem értettem, miért ne adnánk el. Legalább próbáljuk meg. Kértem a papámat, hogy a Lehel piac melletti kis könyvesboltba vigyük már be ezeket a rajzokat, hátha valaki megveszi. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy tőlem kisgyerekként sem állt távol, hogy sefteljek, na de itt manapság sem a makrogazdasági mutatók naprakész ismeretére kell gondolni, hanem a józan paraszti észre. Ebből főzök, ha úgy tetszik. Sztárnak se vagyok jó, ez hamar bebizonyosodott, nem tudom és nem is akarom hozni, amit a hazai média megkövetel egy celebtől, nem megyek el mindenhová, ahová meghívnak, bulikra, partikra, mifenékre. Hasonlóképp teljességgel felesleges engem tengerentúli, dollármilliomos, dörzsölt üzletasszonyokhoz, médiamágnásokhoz hasonlítani – ez itt Magyarország, célszerű mindent ezzel mérni.

Hanna mia!

Fotó: Sanoma Archív/Csibi Szilvia
Fotó: Sanoma Archív / Csibi Szilvia

Amikor megszületett a lányom, másfél évig nem dolgoztam. Ó, hát egyáltalán nem volt áldozat, szóval nem emésztett fel a tenni vágyás, és egy percig sem éreztem, hogy lemaradnék bármiről. Tegyük is hozzá, ennél nagyobb, szebb alkotás a világon nincs. És minden másnál jobban igénybe vett és lekötött akkor is, most is. 36 évesen szültem, és nekem ez az egész maga a csoda volt. Amikor meg már éreztem, hogy elég volt egy kicsit az otthon ülésből, az nagyon szerencsésen egybeesett azzal, hogy a Hannának sem voltam már én elég. Elkezdett egy bölcsődeféleségbe járni délelőttönként, és akkor én is tudtam dolgozni. Képernyőre pedig egyáltalán nem akartam vinni. Ő forszírozta, hogy látja, hogy más gyerekekkel főzök, akkor neki miért nem lehet. Tök nyugodtan elmagyaráztam neki, okos kislány, hogy értse meg, hogy ha jön főzni velem, akkor innentől kezdve olyan emberek is ismerni és „üdvözölni” fogják, akiket ő egyáltalán nem ismer, és nem biztos, hogy ennek mindig örülni fog, illetve, hogy akkor neki innentől kezdve nagyon jó és udvarias és tisztelettudó kislánynak kell lenni, mindig. Átrágtuk a kérdést, és azt mondta, hogy akkor is szeretne velem főzni.

A recept? Délutáni szunya

A napirendem nem átlagos, tisztában vagyok vele. Reggel felkelek, mozgok – futok, tornázom –, ez azért fontos, mert csak úgy bírok a számítógép előtt huzamosabb ideig ülni, ha előtte kimozogtam magam. Elindítom a gyereket oviba, szeptembertől már isibe, aztán dolgozom, dolgozom, dolgozom, ebédelek, és aztán lefekszem aludni. De minden délután. Oltári nagy luxus, tudom én. Ez még a Tények és a Jó estét, Magyarország idejéből maradt meg. Nem bírtam ennél jobbat kitalálni arra, hogy este 10-kor miként tudnék szellemileg és fizikailag is a topon lenni. Szóval fél óra alvás, aztán újra indul a nap. Estig vacsorakészítés, ügyintézés, férjem, Hanna, miegymás, és miután mindenki lefeküdt, és elcsendesült a ház, akkor tudok újra leülni, és nyugodtan dolgozni. És ahhoz, hogy minden éjjel 1-2-ig koncentrált tudjak maradni, szükségem is van arra, hogy délután pihenjek egy kicsit, luxus ide vagy oda.

Eszem a zúzádat

Szeretek utazni, és sokat is utazom. Nemrég jöttem haza New Yorkból – két hétig szinte csak ettem. Nagyon tudatosan megtervezem ilyenkor, mit nézek meg, hol eszem, hogy osszam be jól az időmet. Szokták rólam gondolni, hogy csak a különlegességek hoznak lázba, pedig dehogy. Most hétvégén például azt kértem anyukámtól, hogy csináljon nekem egy rendes zúzapörköltet, de úgy, ahogy ő szokta: a füstölt szalonna zsírját olvassza ki, azon párolja a hagymát, és onnan indítsa a pörköltet, rendes tarhonyával, ahogy kell. Imádok enni. Nem eszem sokat, de azt nagyon jóízűen, élvezettel. Mozogni azonban muszáj – nem vagyok modellalkat –, ebben a korban már nem olyan az ember anyagcseréje, mint hajdanán, szóval kell az a napi 6-8 kilométer futás. Máshogy nem működöm. Meg amúgy is szükségem van arra, hogy kontrolláljam magam, óriási meló, hogy ne hagyjam magam folyton az ötleteimtől vezérelni – néha annyi van, hogy megőrjítem magamat is velük –, úgyhogy nonstop gyomlálni kell őket. De igyekszem.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top