Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Emésztő bánat...
Létrehozva: 2012. július 26. 10:02
Nagy a fájdalmam, és szeretném magamból kiírni, meg talán kapok hasznos tanácsokat arra, hogy hogyan keveredhetnék ki ebből a nyomorúságból.
Fiatalon beleszerettem egy fiúba, és egy csodálatosan nagy szerelem lett belőle mindkettőnk részéről.
De aztán a fiú családja visszatáncoltatta a fiút, pedig már gyűrűs menyasszonya voltam. Akkor még ellent tudott mondani a család nyomásának, amikor megvette a gyűrűket, de aztán már hajlott mint a nád, és nem felém.
Miután szétment az utunk, többé nem láttam, de azóta sem vagyok képes elfelejteni. Képtelen vagyok új kapcsolatra, nem szültem gyerekeket, míg neki vígan folytatódott az élete. Megnősült, tán kétszer is, és három gyereke született.
Hogy lehet az, hogy valaki, aki annyira szerelmes, mint amilyen az a fiú is volt, csak úgy elhagyja a szerelmét, és semmi gondot nem okoz neki az, hogy milyen fájdalmat hagyott maga után, és szépen éli tovább az életét, mintha mi sem történt volna?
Nekem meg huszonév sem volt elég ahhoz, hogy túljussak az érzelmeimen.
Nem mindegy, mit értünk "jogosan" alatt.
Nem szeretnék indiszkrét lenni, de: elküldött? Ellökött magától? "Lepattintott"? Elutasított számtalanszor? Érezted azt, hogy csak szívat, és nem is kellesz neki? Hogy rád sem hederít, nem foglalkozik veled, nem érdekli a sorsod, mintha nem is léteznél? Na, "Ő"-m ezeket érezte tőlem...
És ez nem egyenértékű azzal, hogy vannak problémák, konfliktusok, amiket megoldani kell, nem pedig eldobni a másikat magunktól, mint egy használt zsebkendőt.
Szeretettel ajánlom Jane Austen: Értelem és érzelem c. művét elolvasásra.
Egyébként meg, tényleg érdemes lenne megkeresni a pasit. Valószínűleg már rég nem az a fiú, akit anno szerettél, és öt perc beszélgetés után kiderülne, hogy nincs már egy közös témátok, hülyén megkopaszodott, és a szeme se áll jól. Te meg 20+ évig egy emlékbe, egy ábrándba voltál szerelmes. Ami egyébként érthető, egy ábrándképet szeretni sokkal biztonságosabb és könnyebb, mint egy hús-vér embert.
Nagyon sokszor eljátszottam a gondolattal, hogy megkeresem. :) De elég ostobának látom a szitut, ahogy ott állok vele szemtől szembe ennyi év elmúltával és egy bizonytalansággal, hogy benne milyen emlékek vannak.
Ráadásul ha neki valóban nem is jelentettem olyan sokat, mint ő nekem, akkor meg még kínosabb lenne számomra.
Az életem más területen rendezett, azt megoldottam.
Aki nem ismeri a valós jellemedet, csak azt tudod itt megvezetni. Aki vette a fáradságot és kiderítette+ismeri-azt nem
Nem tettem. A férjem lett és boldogok vagyunk.
Aki elfordul, az nem a megfelelő ember.
A magad képzelgetései, és a hazugságai, és szarkeverései a féltékenységed, és kisstílűséged miatt.
Ennyi a tied.
ui: réges rég megtudtad volna az igazat, ha egyenes és emberséges lettél volna azzal a személlyel aki egykor a pasid/exed multjában volt.
Egy kívülálló reálisabban látja a dolgokat, míg a benne élő túlmisztifikálja azt. Igen, ha a szülei nyomására képes volt a srác elfordulni, akkor már ott ette meg a fene az egészet.
Ha elveszi a topicindítót, lehet, hogy már ők is rég elváltak volna egymástól.
Kár egy férfi után ennyire omladozni
Inkább ott, hogy "csupán" azért, mert elhagyott (ráadásul úgy, hogy teljesen érthető és logikus, hogy ezt tette, ugyanis adtam rá okot bőven), még nem tudom kijelenteni, hogy nem ő volt a megfelelő.
De, nagyon is az volt, minden szempontból. Csakhogy az élet nem egy romantikus lányregény, amiben a férfi még akkor is ezerrel teper a nőért, ha azt érzi rajta, hogy nem is kell neki, mindig elutasítja, eltaszítja stb. Egy idő után természetes, hogy hagyja a francba. Ezt én szúrtam el. Nagyon. Nem tudatosan. Csak most, amikor már késő, látom ezt át.
Szia!
Sajnálom. Én is a nagy Ő-m veszítetetm el, de más körülmények között. És nagyon rossz nélküle. :( Nincs olyan nap, hogy ne hiányozna.
Hogy mit tudsz tenni?
1. Megkeresni. Erre nem gondoltál? Két házasság... Az elsővel tuti nem működött. Ki tudja, a másikkal milyen... Lehet, újra lehetne kezdeni. Én azt hiszem, ezt tenném. Nem erőszakosan, csak a közelébe kerülni, kicsit barátkozni, megtudni, hogy él, hátha fellobban újra a még parázsló tűz, és szépen kialakulnak a dolgok. Lehet, ő is keresne, de valamiért nem mer.
2. Ha meg valamiért ez nem megy. Keresni valami értelmet az életednek. Valami másmilyen célt. Mit tudom én, megmászni a Mount Everest-et, segíteni másoknak, gyereket szülni, sok pénzt keersni, és sokat utazni.
Amúgy az, hogy hányszor nősült, nem jelent semmit arra nézve, mennyire boldog. Sokan élnek házasságban szerelem nélkül az ismerősi körömben. Valakinek rég kihűlt, és tudja, hogy rosszul választott, boldogtalan, de ott a közös ingatlan meg a közös gyerek. Van, aki már az első egy évben boldogtalan.. És van olyan is, aki boldog: ő elsősorban anya akart lenni, nem bánja, ha nincs az életében szerelem, megtalálta magát a gyerekeiben. Stb.
Hát, ha már így alakult, hogy húsz év, akkor már mindegy, ezen a részén már nem változtathatsz...
Viszont nyilván nem véletlenül nyílt a topik, most már készen állsz rá, hogy továbblépj!
Hogy miért döntött így a volt párod, azt tőle kellett volna inkább megkérdezni, nyilván akkora volt a családi nyomás, ő meg töketlen volt. Lehet, megfenyegették, hogy kitagadják, ilyesmi...
Lehet, hogy jól jönne neked egy pszichológus, mert ha túl is vagy már a nehezén és csak lezárni kell - a nyitóból ez nem teljesen egyértelmű -, de ha most szeretnél párt keresni és újra felépíteni az életedet, ahhoz is jól jöhet a segítség, néhány beszélgetés erejéig legalább...
Én még azt javasolnám, hogy sportolj valamit, vagy menj el valami tánctanfolyamra - ezek lélekben is erősítik az embert, ha hiszed, ha nem!
Sokan vannak, akik negyven felett találják meg a párjukat, szóval van remény!