Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Nem vigyáznak az unokákra
Létrehozva: 2012. július 11. 10:11
Csak kiváncsi vagyok, hogy ez gyakori probléma-e, vagy rtikaság.
Az a helyzet, hogy itt a vakáció, és se az én szüleim, se az anyósomék nem vigyáznak a gyerekekre. Egyikük 7 másik 5 éves, elég hosszú a szünet, mi minden szabinkat velük töltjük, táborban is voltak, de így is van 2-3 hét amikor egyszerűen már nincs hova tenni őket. Kézefekvő lenne a megoldás, hogy a nyugdíjjas nagyszülők vigyazzanak rájuk, de nem szívesen vállalják, Már kellemetlen megkérni őket. Eddig összesen 1,5 napot "kaptunk" tőlük nyögvenyelősen. Azért nem értem az egészet, mert egyébként tök türelmesek, amikor együtt vannak, úgy tűnik jól érzik magukat velük.
Gyerekkoromban heteket töltöttem a mamáékkal, mi sem volt ennél természetesebb. Igaz, akkor még korábban nyugdíjba mehettek, anyukám sajnos még a munkahelye miatt nem tud segíteni.
Egyelőre Ők akarják nekem bemutatni a gyereknevelés módszereit, fene nagy tapasztalattal!
Bence egy éves lehetett, mikor kedves Apósom felvilágosított, hogy csapjak a kezére, én ezt visszautasítottam, és közöltem, nem hiszek ebben a fajta nevelési elvben, és nem szeretném alkalmazni, na akkor indult el a lavina!
Mikor megszületett a kisfiam, mindenbe beleszóltak, az elején még többször átjöttek, de soha nem segíteni, csak okoskodni.
Bence nagy súllyal született, majdnem négy és fél kilós baba volt, jól evett, szerencsére volt elég tejem, nem kapott mást, csak anyatejet.
Miért nem mérem le minden etetés után, mert azt úgy kell, lehet, hogy nem eszik eleget, máskor meg túletetem stb.
Hetente mértem, és nagyon szépen gyarapodott, átlagban havi 1kg-t...
Miért etetem éjszaka is, hagyjam a szobájában, csukjam rá az ajtót, majd megszokja, nem baj, ha üvölt órákon keresztül, nehogy már a gyerek irányítson...
Én voltam a rossz anya, mert nem azt csináltam, amit Anyósom.
Aztán következett Apósom újabb problémája, hogy szülés után hat héttel nem nyertem vissza a terhességem előtti alakomat, és nem 55kg-osan feszítettem az ő sportos családjában!A másfél éves gyerekemet úszásoktatásra akarta vinni, mondtam, persze, taluljon meg úszni, de még ráérünk vele ( a bátyámék fiai négy éves koruk után kezdtek el járni) elment Egerszegi Krisztina uszodájába, aki megmosolyogta, jól van Nagypapa, jöjjön vissza pár év múlva!
Az elején nem szóltam mindenért, és mindig tisztelettudóan próbáltam értésükre adni, hogy meg ne sértődjenek, mert Apósom azt a sportot mesterfokon űzi... megkértem engedjék, hogy úgy neveljem a kisfiamat, ahogy én szeretném, meghallgatom a tanácsaikat, de ne akarják minden áron rámerőltetni az ő akaratukat:(((
Anyukám soha nem szólt bele, sőt megdícsért, milyen ügyesen és jól csinálom, és ha látta és hallotta, rászólt apósomra, hogy ez a mi dolgunk, csináljuk úgy, ahogy nekünk jó!
Ez a nagynéni hibája volt részben, mert vannak nagyon szépen berendezett, kultúrált, tiszta, egyszemélyes, mégis tágas otthonok. Nem luxusról beszélek. Itt ül velem szemben a kolléganőm, az anyósát vitték ilyen otthonba és mindenkinek jó így. Sűrűn látogatják, szép, kényelmes helyen van, gondoskodnak róla szakápolók, azt csinál amit akar, oda megy, ahova akar. Egyedül van a szobájában. Mindössze a nyugdíját kérik el érte. A lakását kiadták bérbe a kolléganőmék, az összeget a mama számlájára teszik, úgy rendelkezik felette, ahogy akar.
Ez csak körültekintés kérdése. Ha a nagynénéd elfogadta azt a helyet ahova "berakták", akkor így járt. Mentálisan teljesen ép, ezt írtad. Akkor kérhette volna, hogy nézzenek másik helyet, ami neki is tetszik.
Nálad a pont.
Minden szavaddal egyetértek.
Egyébként tudod mi a szomorú? Nem az, hogy nem értünk egyet. A fórumnak nem is az a célja, hog egyetértsünk. Mivel különböző helyzetű, hábitusú emberek vagyunk, nyilván másként látjuk a dolgokat, s ez így van jól.
Számomra az a lehangoló, hogy hogy tudott így eldurvulni az egész. Elindult egy topic. Van valaki, akinek problémája van, tanácsot kér, keresi a megoldást egy adott élethelyzetre. Már azt sem értem, miért kell leordítani a fejét. Ha nem tudunk neki segíteni, tanácsot adni, végül is az sem baj, de attól bántani se kéne. Nyilván elég neki a maga baja is. De ahogy elindult a topic, egész kulturált volt a hangnem. Aztán jöttek a megmondóemberek, jöttek a hőbörgések, a beszólások, amin nyilván valaki megsértődök, a szavak kiforgatása, aztán átment az egész ilyen adok-kapok belharcba. Mire jó ez?
Miért nem a megoldást keressük? Vagy ha az nincs, akkor lehet mást is olvasgatni. Tényleg néha az az érzésem, hogy némelyeknek csak az a céljuk, hogy feljönnek ide, s ha nem értenek egyet valakivel, jól leüvöltik az agyát. Hadd legyen neki még rosszabb.
Őszintén szólva nekem is lennének problémáim és szívesen kikérném mások tanácsát, véleményét, ötleteit. De már háromszor is meggondolom, merjek-e nyitni egy topicot, mert lehet, hogy nekem esnének, arra meg ugye semmi szükségem.
Nekem ez tényleg hihetetlen. Azon gondolkodom, az ilyen emberek vajon arccal-névvel a való életben is ilyenek (vagy csak így a névtelenségbe burkolózva)? Ha leülnek egy társaságban beszélgetni, ott is ha valakivel nem értenek egyet, akkor nekiesnek? Ahelyett, hogy kulturáltan elmondanák a véleményüket? Esetleg meg is verik azt, aki nem ért velük egyet? Mert némelyek stílusából még ezt is kinézem.
Csak még egy pár példa, kedves asztanaviszta, hogy érzékeltessem, talán nem én vagyok a hülye:)
A férjem két éves korában megitatta alkohollal, a pár hónapos öccsét, mert a felelősségteljes szülőktől azt látta, hogy azt isszák,és ő is belekóstolt
elsőzör is, miért tartották olyan helyen, hogy egy kisgyerek is elérhesse, és miért hagyták annyi ideig felügyelet nékül a két kicsit, hogy ez megtörténhetett...
Másik eset: fürdőkád, két kicsi egyedül a kádban, a kisebbik elmerült a vízben, nem sokon múlott, hogy túlélte...
A sógorom alig volt három éves, mikor elindult a fővárosban az anyukája után egy áruházba, mert kedves apuka úgy vigyázott rá, hogy közben az autóját bütykölte, észre sem vette, hogy a kisfiú eltűnt, szerencsére egy ismerős találkozott vele, és hazakísérte...
Szóval mikor ezeket a történeteket hallgatom elborzadok... én is voltam gyerek, és se a bátyámmal, se velem nem történtek ilyen dolgok. Szerinted miért? Talán szerencsénk volt, nem hinném, a szüleink figyeltek és vigyáztak ránk.
Nem azt mondom, hogy egy kisgyerekkel nem történhet baleset, és nem kell mindent a szülők nyakába varrni, ha elesik, megüti magát, az előfordul, de ha a felnőtt a felelőtlen viselkedése miatt veszélyezteti a gyereke testi épségét, az már komoly gond!!!
Téged idéztelek abban, hogy a nagyszülőknek mit kell tudomásul venniük.
Csak ismételni tudom önmagam: nekem ez nagyon furcsa, sőt visszataszító, hogy a szülők előírásokat, követelményeket fogalmaznak meg a nagyszülők irányába úgy, hogy közben ők vannak rászorulva a nagyszülői segítségre.
Nagyfater egy ****, ez oké.
Viszont, ha a gyerek menne -de csak akkor- hagyd, hogy az ő szabályaik érvényesüljenek. És ezt akár a te szüleire is érthetem.
A te házad a te házad. A máséban már azok a szabályok érvényesek amit ő állít.
Ezzel nem azt akarom írni, hogy mindenféle felügyelet nélkül menjen a halastó szélére a gyerek, mert az abszurd és jól teszed, ha lebacod apósod, ha nem figyelnek rá. És azt se hagyd, hogy kinevesse. Mert ha még egyszer megteszi soha többé nem viszed hozzájuk. Szerintem ezzel be lehetne őket fenyíteni.
Viszont vannak olyan helyzetek, amit otthon nem lehet és nagyinál lehet. És fordítva.
Nagynénémet a menye betette egy otthonba. Az ország másik feléből utaztam el megnézni a körülményeket, mert "kissé" nem volt egyforma kettejüké.. Elmeséljem, hogy élt a nagynéném ott, aki világéletében egy nagyon nett (túlzottan is!) asszony volt és imádta a szépen berendezett lakását...? Talán elég annyi, hogy egy kb 8 nm-es szobában volt 2 ágy, kettejüknek egy kétajtós beépített szekrény és egy kis tv. A másik néni fekvő volt, nem bírta a nyitott ablakot és naponta háromszor pelenkázták át. Ja és egész nap beszélt. Félre. De ha nem lett volna fekvőbeteg, akkor is: el tudod képzelni, hogy egy vadidegennel egy pici szobában kell leélni utolsó éveidet? Mentálisan teljesen épen?
No és ez egy jobbfajta otthon, mert "csak" ketten voltak egy szobában.
Előírom?
Dehogy, csak nem engedem, hogy ha a kedves Papának úgy tartja kedve, mert a kétéves unokája nem úgy rohangál vele az udvaron ahogy ő szeretné, pofonvágja a gyereket!
És szeretném megóvni attól, hogy egy felelőtlen nagyszülő maradandó károsodást okozzon a gyerekemnek mert nem képes felmérni a határokat!!!
Egyébként nem várok el semmit, soha nem kértem tőlük segítséget, nincs rá szükségem!!!
Viszont igyekszem normális kapcsolatot tartani velük a férjem és a gyerekeink érdekében, hogy ismerjék mindkét Nagyit és Nagypapát!!!
A férjemnek az apja keménykedése majdnem az életébe került:(
12 éves volt, mikor már napok óta rosszul érezte magát, nagyon fájt a hasa, hányt, erre Apuka:
Nincs beteg ember, csak gyenge, legyél erős fiam, és győzd le, fuss le a kapuig, és vissza, majd elmúlik.
Mentő vitte a kórházba, majdnem az utolsó pillanatban...
Két éve őt is utolérte a végzete, őt is megműtötték, mikor hazajött a kórházból, megkérdeztem:
- Nem futottál el a kapuig? - persze, egyáltalán nem találta viccesnek:(((
ez bizony nehéz helyzet a részedről. Ők szeretik az unokát és te mégis felelősségteljesebben figyelsz. talán ha nagyobb lesz , amikor már jobban tud magára vigyázzni.
nagyon okos a kisfiad
és nagyon jólelkü lehet mert megbántani sem akarja a nagyszülőket.
Látom közben kb. válaszoltál is a fölvetéseimre.
Hát, ha a gyerek sem érzi jól magát ott, akkor legegyszerűbb ezt szem előtt tartani.
"Nagyiknak és Nagypapáknak is tudomásul kell venni, hogy nem az a nevelési elv követendő".
Mégis hogy képzeled? Előírod mit tehetnek és mit nem?
A nagyszülők vegyék tudomásul a te elveidet?
Neveld te a saját gyerekeidet és ne várj el és ne írj elő semmit a nagyszülőknek.
A fő gond itt van, a szülők ahelyett, hogy megköszönnék a nagyszülői segítséget, még elvárásokat is támasztanak feléjük.
a mai Nagyiknak és Nagypapáknak is tudomásul kell venni, hogy nem az a nevelési elv követendő, ami annó 30-40 éve volt elfogadott
Én ezt másképp gondolom.
Ha jólesik az a segítség, amit nyújtanak a gyerek vigyázással, akkor cserébe fogadd el, hogy náluk mások a játékszabályok. Ha úgy gondolod, hogy a nagyszülő a gyerek lelkét rombolja valamelyik cselekedetével, akkor csak ritkán, rövid időre és ha te is ott vagy, úgy vidd a gyereket. Ha nagyiék hiányolják az unokát, akkor lehet arról beszélgetni, hogy szívesen hoznád gyakrabban, de ......
Persze fontos kérdés, hogy a gyerek szeret-e náluk lenni. Ha az általad leírtak ellenére igen, akkor nem kell drámát csinálni ezekből. Ha nem, akkor meg nyilván ne kényszerítsd a nagyszülőkhöz.
Hadd jegyezzem meg, hogy tesóméknál pl. egy rokongyerek elég sokat tartózkodik, holott eléggé mások a szabályok a két családban. Megtanítják neki, hogy otthon ezt lehet, DE ITT NEM! És a gyerek ezt tudomásul veszi. Ennek ellenére szeret ott lenni, nem egyszer ott is alszik náluk.
Sajnos, kicsit szomorú vagyok, hogy a férjem szüleiből soha nem lesz számomra elfogadható nagyszülő, de igyekszem, hogy azért jó kapcsolat alakuljon ki közöttün, de ez rengeteg erőfeszítést ígényel, és sok kompromisszumot a részemről:(((
Nálunk pont az ellenkező helyzet áll fent, Nagypapa szeretné, ha eltölthetne az unokájával kettesben több időt, szeretné, ha napokat tölthetne vele, nélkülünk:(
Sajnos felelőtlen, és hirtelen természete miatt, nem akarom kitenni a kisfiamat veszélyeknek...
Szerintük semmi baja nem lesz, ha a kertben felügyelet nélkül játszik (náluk) van egy kb két méter mély halastó, nincs elkerítve, és Bence imádja a halakat, már itthon is létrehoztunk egy kicsi tavat hat halacska lakik benne:)
De milyenek a gyerekek, kíváncsiak, és nem képesek felmérni a veszélyt, ha véletlenül mégis beleesik, akkor így járt???
Többször kérdezgetik, a kisfiunktól, mikor jössz a Papához és a Mamához aludni?
Erre Ő: Semikor, az én otthonomban alszok, ahol Anya, Apa és Anna lakik...
- Miért? Anyád eltiltott tőlünk?
- Mert az ágyamban jó aludni, a tiétek kemény! Az egész szobámat hozzam át, be sem fér az autóba, majd átjövök amikor világos van, és nem kell lefeküdni.
Meg Anya kell a meséléshez, és az öleléshez, Papa,Te nem jól olvasol, Apa is rosszul olvas, kihagyja a betűket a könyvől, kimaradta a Franklinből a - Kimasírozott a konyhába...
A gyerekek őszinték:)
Karácsonykor nem mert átmenni hozzájuk, és megkérdezte, Anya, a Papa nem fog megpofozni??? Na, ezek után, hogy engedjem hozzájuk, nyugodt szívvvel???
Soha nem értettem egy fiu miér nem sirhat ???? Mi a bánatért folytsa el az érzéseit ? Mert fiu ? na ezekkel nem értek egyett . ezek a vaskalapos öregek , gyereket csufolni annyira könnyü.
Lányomat megcsipte egy darázs üvöltött rendesen , apám rászól mit kell ezért annyira orditani. nem sokkal később őt is megcsipte egy darázs és volt benne annyi érzés hogy azt mondta a lányomnak bocsánat, már tudom miért orditottál ,legszivesebben én is orditottam volna .
Ez valóban szélsőséges eset...
Azt viszont a mai Nagyiknak és Nagypapáknak is tudomásul kell venni, hogy nem az a nevelési elv követendő, ami annó 30-40 éve volt elfogadott...
Persze ez nem azt jelenti, hogy a gyereknek mindent szabad, kellenek a korlátok, és a határok, amit következetes neveléssel be is lehet tartatni...
Nekem viszont feláll a szőr a hátamon, mert Anyósomnak az a vesszőparipája, hogy egy gyerek fogadjon szót, egy gyerek csináljon azt, amit a szülő parancsol neki, Apósom pedig kontráz, le kell törni az akaratát...
A gyerek nem egy gép, akit irányítani kell, hanem egy önálló lény, akinek saját egyénisége van, amit nem szerencsés elnyomni, inkább segíteni kell kibontakozni...
Nálunk is vannak szabályok, de azon kívül a gyerek szabadon játszhat, ha duplózni van kedve, tegye, ha dínózni vagy kirakózni akar, teljesen mindegy, ő dönt... ez nem azt jelenti, hogy ő irányít.
A játszótéren nem rángatom, hanem hagyom, tegyez azt, amihez kedve van...
Persze vannak dolgok, amikből nem engedek, ilyen az étkezések, asztalnál, leülünk, nálunk nincs rohangálás a házban, le-fel szaladgálás a lépcsőn, nincs bútoron ugrálás. Kint az udvaron lehet szaladni, hintázni, vizezni, még a homokozóban is, de játék után elpakolunk... stb.
És ha néha havonta egy vagy két alkalommal előfordul mégis, hogy hisztizni támad kedve, elterelem a figyelmét, és egy pillanat alatt abbahagyja...
Apósom olyankor hergeli, neveti, lefényképezi, kicsúfolja... ami olaj a tűzre, nem képes kezelni...
Legutóbbi példa, odacsípte az ujját két szék közé, sírt, mert fájt neki, és olyankor teljesen természetes, ha a gyerekek sírnak, még a fiúk is...
De ő: a fiúk nem sírnak, bőgő masina, síró kislány.... anyámasszony katonája, és még le is fényképezi, na ilyenkor borul ez az agyam, mert a gyerek lelkét rombolja vele:( számtalanszor próbáltam neki elmagyarázni, fejezze be, ha a gyerek sír, mert ahhoz van kedve, hagyja békén, ne hergelje, ne csúfolja.
Ha megvígasztalom, sokkal hamarabb elmúlik a fájdalom...
Persze én vagyok a hülye, mert ő két fiút felnevelt!
Temészetesen általánosítottam, hiszen nem ismerem sem a topiknyitót, sem a többi fórumozót. Az itteni olvasgatásaim alapján írtam azt, amit. Ettől még lehetnek kivételek. Anno mi is anyósomnál laktunk, de mégsem volt hajlandó vigyázni az unokájára. Emlékszem, amikor második alkalommal mondta a férjemnek azt, hogy aki gyereket szült, ne akarjon moziba menni, megfenyegettem a férjemet, hogy elválok, ha még egyszer meg merészeli kérni az anyját, hogy vigyázzon a gyerekre. Ha nem akar, nem akar, de nekem ne tegyen szívességet. Aztán külön költöztünk (nagyon messze került, kb. 500 méterre :))) és utána állandóan az unokájára akart vigyázni... :))
De ettől függetlenül úgy érzem, hogy manapság sokan úgy gondolják, hogy a nagyi a szülő másod példánya. Azt várják el tőle, hogy úgy gondolkodjon, úgy érezzen, úgy tegyen, ahogy ők. Ez pedig képtelenség. Talán ha tudomásul vennék, hogy bár fontos, hogy a szekeret egy irányba húzzuk, de mindannyiunknak más a feladata, az ereje, a tudása, akkor sokkal könnyebb lenne.
Anyósnak is ilyen vagy, hogy nem számít mivel zársz egy témát, csak tiéd legyen az utolsó szó?
Mert ez esetben megértem a fiatalokat. Ők már nem engednek annyira beleszólni az életükbe, ahogy azt a szülők szeretnék. És igazuk is van.
Senki nem vitatja, hogy egy Nagyinak és egy Nagypapának nincs joga pihenésre, nyaralásra, és arra, hogy éljék az életüket!
Viszont meg kéne találni az egyensúlyt, hogy azért legyen idejük arra is, hogy az unokákkal töthessenek pár napot, persze nem kényszerből, szeretetből, mert vágynak rá...
Topikindító sem azt várja a Nagyszülőktől, hogy dobják félre eddigi megszokott életüket, és innentől kezdve csak az unokáikra vigyázzanak, egy kis segítséget szeretett volna:(((
Az én Szüleimnek is megvan a saját életük, ráadásul egyelőre nem egy városban élünk, hanem 100 km-re egymástól. És alig várjuk a hétvégéket, hogy végre együtt lehessünk, én, a gyerekeim, és a Nagyiék is:)
Apukám még dolgozik, de az év végén visszavonul, Anyukám azután, hogy a bátyámmal kirepültünk a barátnőjével együtt elkezdett lakberendezéssel foglalkozni (mert sajnos az akkori munkája a 90-es évek elején megszűnt) és hosszú évekig örömét lelete a munkájában.
Aztán megszülettek a bátyám ikerfiai, (Anyukám akkor még csak 52 éves volt) és szomorú volt, hogy nem tölthet elég időt velük:( Négy évvel ezelőtt a Nagyikám megbetegedett, és Anyukám és a nővére hónapokig ápolták, de sajnos már nem épült fel, örökre elveszítettük... a kisfiam akkor született, és a Nagyijának fontosabb volt a kis unoka, mint önmegvaslósítás címén a munkába temetkezni... úgyhogy a családot választotta...
Soha nem kértem, hogy jöjjön és segítsen, soha nem nyavalyogtam, és panaszkodtam, hogy nem bírom egyedül. Viszont amikor tudott és lehetősége volt rá, szívesen jött, vagy mi mentünk hozzájuk...
Remélem még sok sok évig lesz lehetőségem, eltölteni havonta két hétvégét egymással, mert tudom, az élet sajnos nem tart örökké, és nem szeretném visszasírni az elszalasztott lehetőségeket, vagy megbánni, egyszer, ha már nem lesznek...
A Nagyszüleimnek szép, hosszú életük volt, és nem fordult meg a fejemben, vagy csak nagyon ritkán, hogy elveszíthetem őket, mert senki nem él örökké, az emberi kor véges... Drága Nagypapám mondta mindig, ha valakinek születésnapja volt:"Isten éltessen sokáig, az emberi kor legvégső határáig!"
Szerencsések voltak, hogy hosszú életet kaptak ajándékul, és én is szerencsés voltam, hogy ismerhettem őket, és nagyon erős kötelék volt közöttünk:)
Nagyon fájt a hiányuk, és azzal, hogy elveszítettem őket, egy nagy űrt hagytak maguk után... fontosak voltunk egymásnak, gyerekkorom óta természetes volt a közelségük, úgy nőttem fel, hogy mindig éreztem a szeretetüket. Mikor gyerekek voltunk, felejthettlen nyarakat töltöttünk el náluk, és mikor nekik volt szükségük a segítségünkre, boldogan mentem a piacra és intéztem szombaton a bevásárlást helyettük, és segítettem az ebédet megfőzni, kitakarítani... örömmel segítettem, amiben csak tudtam, a Nagypapámat fogorvoshoz kísértem, a Nagyikámat templomba vittem minden szombaton, amikor egyedül maradt...
Nagyon sokfélét írtatok:)
Én még nem vagyok nagymama,bár már lehetnék
45 éves korom elelnére beteg vagyok,ami nagyban nehezíti a munkámat is,csanában dolgozom, de a betegségem miatt csak kisegítőként
kisgyerekeket gondozni komoly munka
ha lesz unokám,biztosan segíteni fogok, abban,amire szükségük lesz,ha kell a háztartásban,babamegőrzésben,de nem erőn felül,ésszerű határok között
mivel a fiatalok is itthon laknak, de külön főznek,vásárolnak,nincs vita az étkezésen,természetesen megkínáljuk őket,ők is minket az ételekből,de mindenki maga oldja meg, a többiek,akik már nem suliba járnak,adnak haza valamennyi pénzt
anyukám nem győzi hívni a gyerekeket magához,ha van idejük mennek is,de őket már nem kell felügyelni,inkább segíteni tudnak,ők kényeztetik a nagyit, de mivel kiskorukban is sokat voltak vele, természetes ez is
nagynéném elég beteg,nehezen mozog,mégis nap mint nap neki kell vigyázni az unokáira,nem picik,de akkor is van velük munka,nem akkor pihen,amikor akar,főzni kell rájuk stb.,panaszkodik is,de nincs változás,mert a lányának fontos a munkahely megtartása és ő is nagyon szereti őket
ha annyira rossz állapotba kerül,hogy gondozni kell,biztosan nem hagyják magára, de neki már most is nyugalomra lenne szüksége
emlékszem a nagyikáimra,mindig ott voltak,ha valahol beteg lett a gyerek,vagy nála voltunk,sokat játszott velünk,kártyázott,énekelgettünk,tanítgatott kézimunkázni,főzni,a másik mamámmal mentünk a mezőre dolgozni,kertbe zöldséget gyümölcsöt szedni,akkor nem tv meg számítógép volt,de neki is volt saját programja,elment nyaralni,találkozott barátnőkkel,lehet valaki segítő nagyszülő és simán a nyugdíjas éveket élvező ember is egyben
ahogy vannak rosszul nevelt gyerekek,vannak nem megfelelően viselkedő idősek is,egy alkoholista,megbízhatatlan naygszülőnek oda se adtam volna agyerekeimet
nem kötelezettség az unokára vigyázni,sokban függ az alapvető kapcsolattól is
Acélka nőci. Nem hendszám
Ennyi. Ahány ember, annyiféle meglátás. Van, akinek ez normális, van, akinek az.
Van, akinek a privát szféra tiszteletben tartása nem egyenlő a magányossággal.
Szerencsére kimennek borsót szedni...még fejteni is segítenek ha motiválva vannak....Igaz a tál gyakran kiborul, és a pocak gyorsabban telik, mint a tál...
Nálunk a gyerekeket (3) egészen pici koruktól elengedtem a nagyszülőkhöz -sajnos messze laknak tőlünk-, idén nyáron már a legkisebb (2 éves) is lelkesen megy, és velük tölti a hetet. Anyósomék már nyugdíjasok, bármikor szívesen látják őket, vagy eljönnek, ha sok a munkánk vagy esetleg pihenni szeretnén egy kicsit (na ez utóbbi a ritkább..) Sajnos én szüleim még dolgoznak, így ők csak ha otthon vannak, akkor tudnak unokázni. Sajnálják is, de mivel 30 km-re laknak anyósoéktól, így ha éppen ott vannak a gyerekek, össze szoktak beszélni, és átjuttatják a gyerekeket.
A többi kisgyerekes ismerőseimnél is azt látom, hogy a legtöbb helyen besegítenek a nagyszülők, ahogy tudnak. Olyan nálunk is van, hogy amikor unokatestvérek is vannak, akkor kérte a mama, hogy mi, felnőttel is menjünk.
Nem tudom csak szerencsések vagyunk-e, vagy azon is múlik, hogy a gyerekek szót fogadnak nekik, én pedig akkor sem szólok bele, hogy mit csinálnak velük, ha a hajam égnek áll, hanem ha van mama/papa, és unokázik, akkor ő a főnök. Néha ezt nehéz megállni, de igyekszem...
Ne haragudj, de azért ez az általánosítás túlzás!
Biztosan sok ilyen szülő van, én is látom, de nem mind ilyen.
Mi pl. együtt élünk anyósékkal - egyelőre még nincs más lehetőség, de már keresgélünk -, de még így is sokat panaszkodik anyósom, hogy keveset hagyjuk itt neki az unokát.
A kisfiam három éves, és mi a férjemmel kb. havonta-két havonta egyszer szoktunk elmenni egy-egy koncertre, akkor szokott este a mamával lenni a gyerkőc.
Legtöbbször vásárolni is velünk is, bár oda sem megyünk túl gyakran. Pedig anyósom gyógypedagógus és imádják egymást a kisfiammal. Szóval nem azért nem hagyjuk rá, mert nem lehetne.
Egyébként szerintem ez is túlzás, mert mi meg a mi kis magánéletünkre nem fektetünk így elég hangsúlyt.
Pont azért, mert mi nem a nagyszülőknek szültünk...
Lehet, hogy másként kéne eírnom, amire gondolok?
Amíg a nagyszülőnél van a gyerek, arra az időre vontakozik, hogy mit tud nyújtani a gyereknek a nagyi.
Azért én nem esnék a ló túlsó oldalára egy olyan véleménnyel, hogy minden gyerek tökéletes lenne, ha a nagyszülőről venné a példát.
Elég szomorúnak találom, amikor ilyen véleménnyel van valaki, hogy akkor el is tiltanák az unokát, ha tóla vennének mintát.
Erről azt gondolom, hogy mindenkinek az előnyére válik, ha megismer más szokásokat, más embereket, egy más mintát, mint ami otthon van.
Így hallani olyan véleménykeet, hogy mindenki éli a maga világát, nem törődve másokkal.
Persze, hogy nem törődik másokkal, hiszen már gyerekként elszigetili a szülő, ha csak az lehet, amit ő megenged.
nem bénák. csak divat lett ők nem szólnak rá semmiért . pedig meg kell huzni a határokat a gyereknek, és még igy is feszegetik rendesen.
Most vigyázok egész szünidő alatt az unokámra , de a lányom megmondta neki nem szórakoztató személyzet vagyok és nekem is szót kell fogadnia.
Sütünk együtt, vagy babázunk, de legjobban sütni szeret vagy daráltkekszből édességet gyártani amit már abszolut egyedül is tud .
teljes mértékben igazad van. Én vigyáztam egy ismerős 6 éves fiára kb 2 óraq hosszat . Azt hittem ez az idő örökkévalóság . ugy nevelték hogy nem szólunk rá semmiért. felmászott a könyvespolcra , lesöpört két polcról minden könyvet, aztán fel az asztal tetejére, aztán a fotelra, . na jó akkor menjünk ki az udvarra. Ott pillanatok alatt felmászott a hinta vas állványára , mikor leimádkoztam , akkor beült a hintába de csakis fejjel lefelé lógaszkodva .
kevés hijján megőszültem
Soha többé nem vállaltam
Olvasgattam a topikot s valahogy úgy érzem, a mai fiatal szülők úgy képzelik a gyerekvállalást, hogy lesz egy gyerekük, de az életük egyáltalán nem változik, minden marad a régiben. Ők majd babusgatják a gyereket, ha van hozzá kedvük és idejük, ha meg nincs, illetve úgy gondolják, hogy most kapcsolatot ápolunk, akkor ott a nagyszülő, akinek kutya kötelessége vigyázni a gyerekre.
Én még nem vagyok nagyszülő, bár nagyon szeretnék az lenni. De sokszor elgondolkodom azon, hogy tudnék-e jó nagyi lenni? Tudnék-e, akarnék-e akkor vigyázni a gyerekre, amikor a szülők úógy döntenek? Tudnék-e, akarnék-e ÚGY vigyázni a gyerekre, ahogy a szülők akarják? Manapság a szülők annyira gúzsba kötik a nagyszülőket, hogy nekem bizony nem lenne kedvem a gyerekre vigyázni ennyi kötelesség, elvárás mellett. Ezt csináljon, azt csináljon, ekkor csinálja, akkor csinálja, ezt egyen, azt ne egyen... Valaki írta, hogy ha a gyerek a nagyinál van, akkor a gyerek a nagyi felelőssége. Lehet főbb vonalakban vázolni, hogy mit szeretnének a szülők (pl. ha a gyerek mondjuk tejérzékeny, akkor természetesen jogos elvárás, hogy a gyerek ne kapjon reggelire kakaót, akármennyire is szereti. De ha otthon a szülő nem ad a gyereknek csokit, a nagyi pedig ebéd után ad egy szeletet, akkor ne kapjon hisztériás rohamot ettől, stb...), de engedjék a nagyit szabadon.
És a másik: tudomásul kell venni, hogy a gyereket a szülők akarták, a gyereket a szülők kötelessége felnevelni, a nagyinak nem kötelessége állandóan a gyereket pátyolgatni, hogy a szülőknek könnyebb legyen. A nyári szünetről: egészen kis községek kivételével, ahol egyetlen ovi van csak, az óvódák felváltva vannak zárva, az éppen nyitva lévőbe lehet vinni a gyerekeket. Az iskolák kötelesek a nyárra napközis tábort szervezni, ami annyiba kerül, mint az év közbeni napközi. Tehát meg lehet oldani, ha akarják. Nekem is voltak nagyszüleim, imádtam náluk lenni, de én is, az öcsém is sokat voltunk az ügyeletes oviban, mert egész nyárra nem vállaltak bennünket. Később voltunk otthon kettesben is, már 9-10 évesen vigyáztam a 4-5 éves tesómra. Nem hinném, hogy ettől a nagyszüleim rosszak lettek volna. De igen, idősek voltak, fáradtak voltak, nem az ő dolguk volt minket ellátni egész nyáron.
A gyerekekben az a szép, hogy követik a mintát.
Tehát amilyen a minta, olyan a gyerek.
Ha a nagyi ad neki egy mintát, ha a nagyi ad neki egy biztonságot, és így tovább, akkor a gyerek pontosan tudja, hogy neki hogyan kell működnie, és nem használja a nagyszülőt, hanem együttműködik vele.
De ez nem a gyereken múlik, hogy hogy alakul kettejük kapcsolata.
Kedves Sophia!
Úgy látom igencsak félre lettem értve.
Nem azt mondtam, hogy sosem vigyáznék az unokámra, hanem próbáltam kifejteni, hogy attól még nem szar nagyszülő valaki, ha éppen nem ér rá, vagy nincs kedve, vagy fáj a dereka az elmúlt 30-40 év robotolása eredményeképpen, ne legyen már egy aljas mocsadék, aki akkor éppen nem válalja a gyerekfelügyeletet. És igen! Ha úgy hozza a sors, akkor menjen nyaralni, vagy mittudomén, üljön a tévé előtt, ha úgy tetszik. Aki azt mondja, hogy bármikor képes felelőségteljes elvárásoknak megfelelni, mint nagyi, az hazudik!
Imádom az unokám, napiszinten látom, rosszalkodunk, simliskedünk, stb. de ha programom van, akkor az a szülő feladata, hogy megoldja a felügyeletét. Ha tetszik, ha nem. Engem rohadtul nem kérdezett meg senki, hogy akarok e még egy szarost felnevelni, én tartottam a szüleit is, ennek ellenére vállalták. Akkor oldják meg a problémáikat. A nagyszülőségben pont az a szép, hogy kötetlen, szabad és tényleg csak az a dolgod, hogy szeretetet adj. Nem véletlenül szeretik az emberek jobban a nagyijukat, mint a saját szüleiket. Jobb, ha mindenki beletorődik, hogy a mai nagymamák sokkal jobban megvoltak "hajtva" , ezért lehet, hogy nem fogják körbenyalogatni a döntést, hogy szültetek. A mi időnkben ez nem volt kiváltság, nem voltunk különbek, mint mások, Természetes folyamat volt. A mai nagyik már élnék az életüket. Van aki él is a lehetőséggel, van aki mártír és a szomszédnak panaszkodik. Csak azt tudom még mindig mondani, hogy eleget vernyákoltál anyádnak, ne rakd oda neki még az utódodat is! ( gondolom ezért majd kapok itt a mintáktól)
Nos, attól, hogy úgy véled, hogy igazad van, még a stíluson lehetne javítani valamicskét.
Igyekszem megérteni az embereket, viszont azt is be kell vallanom, hogy nekem is nehezen megy.
Itt van egy olyan téma, ami sok embert érint különböző formában, és ahogy látom, sokunkat meg is érint valamilyen szinten.
A hsz-oknak az adna értelmet, ha magunkba néznénk, és a magunk ilyen olyan korlátait látnánk meg benne, és oldanánk fel mások bántása helyett.
Akik megsértődnek, azoknak kevesebb érzékenységre lenne szükségük, akik pedig magas lóról beszélnek másokkal, azoknak pedig több empátiára.
Szóval van még min dolgoznunk. Valamennyiünknek.
HONNAN veszed azt, hogy nagyszuloknek egy percig is "vigyazniuk kene" es barhogy is gondoskodniuk kene unokakrol?
Azert mert a TE nagyszuleid ezt tettek, az nem ok arra, hogy a Ti kettotok szulei is azt tegyek!!!
N E K T E K, ti ONZO kis butak, kellett volna arra gondolnotok, mar MIELOTT gyereket csinaltatok!!!!
Hanyagok vagytok a gyerekekkel kapsolatban es ell lettetek kenyeztetve.
PFUJ!!!!
Nem kellett efektív ápolnia, ha akart volna otthon maradhatott volna.
Egy héten 4 x 6 órát dolgozott, 2 is dolgozhatott volna, meg ottthonról is dolgozhatott volna.
8 meg 12 év? Bele is dilizett volna, azt a kicsit nem bírta ki...
Hidd el, hogy miután évekig egymás mellett volt az író asztalunk pontosan tudom, hogy mennyire volt beteg az anyukája és "hány" percig ápolta, eléggé beleláttunk mi az életébe, mert tett ő róla, hogy tudjunk róla.
A te 8 évedhez képest az ővé percek voltak.
A kiakadásom tárgy pedig az volt, hogy ő fenhangon mesélet, hogy az anyukája megvárta őt a halálával és nem kellett megszakítani a pihenését. Tudod ez a hozzáállás borzasztó, inkább hallgatott volna, akkor senki nem akadt volna fenn, de én pl. ezért csalódtam benne emberileg.
Megértelek. Nagyi korba értem, unoka még nincs.
-------------
Amikor én voltam kicsike, anyám itthon volt, nagyapám is élt, velünk élt, pesztrálgatott. Aztán anyám is elment dolgozni, a keresztanyámnál voltam sokáig, fejtől-lábtól aludtunk 3 unokatesómmal, aztán egyedül voltam hagyva otthon olyan 5 éves koromtól. Anyám megszabta a határokat, mert nagymamám nem vállalt, neki meg dolgoznia meg kellett. Utána jött az öcsém, anyám megint otthon volt, aztán nyolc éves koromtól én voltam, aki vigyázott MINDIG az öcsémre, enni adott neki, felöltöztette, satöbbi, amikor a szülők nem voltak itthon. Egészen pontosan: ha anyu nem volt itthon, mert apám ilyesmivel sosem foglalkozott (női meló, tartotta).
----------------
Amikor nekem született a fiam, apám kerek-perec megmondta: amíg nem lesz szobatiszta, ne vigyem oda úgy, hogy ott is marad nélkülem. Ezen megütődtem, aztán nem is vittem, amíg bölcsis, ovis volt. Azt a 6 hét szünetet áthidaltuk a férjemmel. Az iskolát nem tudtuk. A gyerek 7 éves korára apám nyugdíjas volt (anyám dolgozott), és elvállalta a kisfiút. Örült neki, együtt gazdálkodtak, eszembe sem jutott megszabni, hogy mit tehet, mit nem a gyerek idejével. Nem hiszem, hogy kreatív nagypapa volt a szó mai értelmében, ugyanakkor mentek ki a Róka-földre (mert a gyerek rókát látott ott, és azóta az a földdarab Róka-föld:), arattak, kapáltak, kaszáltak, kocsmába jártak, cseresznyézni, az öcsém megtanította barkácsolni, nagyanyja kényeztette kedvenc ételeivel. Egészen 14 éves koráig ment nyaranta anyuékhoz, aztán "uncsi" lett neki az egész.
------------------
Volt egy ismerősöm, aki a két unokájával volt elborulva, a nagyobbat hozta-vitte foglalkozásokra, iskolába/ból, altatta a másfél éves kicsit, pelenkázta, satöbbi és mérhetetlenül fáradt volt ettől. És nem mert nemet mondani a lányának, mert ez nekem kötelességem, tartotta a hölgy. Én akkor még nagyon fiatal voltam, éppen csak pár éves volt a fiam, de már akkor disszonánsan hangzott tőle a fülemben a kötelességem nekem ez szófordulat. Nem láttam az életükbe, de akkor is...
-------------------
Most itt állok félévszázadosan és értem, amit háborogsz - ugyanakkor, ha arra gondolok, hogy nekem kell rohangálni egy két-három-négy éves után, megborzongok. Látszólag semmi bajom, ha rám néznél, azt látnád, kicsattanok. Semmi nem utal rá, hogy már egyre nehezebben gyógyulnak máskor bagatell történéseim, pl. most januárban elestem, és még mindig sántikálok, ha többet kell mennem 200 méternél egyfolytában (voltam orvosnál, mielőtt felhozod:) Türelmem van, energiám is, elvileg olyan nagymamának készülök, akinél nem gond egy-két hét (kellően kreatív is vagyok), ha itt az unokám, de bizony ha nem fogom bírni akár idegileg, akár fizikailag, akkor nem fogom bírni, és a fiamnak akkor más megoldást kell majd találnia.
Szép a bundája!
Akkor a lányod lopta el Bocit... :-)))))) hasonlítanak egymásra, ugye?
Igyekszem türelmesnek lenni, de nagyon nehéz.
De most úgy tűnik nekem kell megtanulnom időt és teret hagyni neki, hogy ő nyisson felénk...
Nem...nem... nem
Ő a lányom cicája...
az enyém ilyen
Elloptátok a cicánkat? :-))))
Sokan elolvashatnák a hozzászólásodat, tanulságos. Apukádnak még időre van szüksége, légy türelmes. Pedig hát neki is könnyebb lenne, ha az unokájával többet lenne, könnyebb lenne átvészelni ezt a nehéz időszakot.
Nagyon cuki baba ,szép kislány! Biztos nagyon hiányzik! Ez az egy unokád van? Nem tudsz a közelükbe költözni? Mi nemrég költöztünk az unokánk közelébe, nagyon jó, sűrűn láthatom a kicsit. Nem bántuk meg,hogy elköltöztünk onnan, ahol már 39 évet leéltünk. Holnap jönnek hozzánk, már alig várom, pedig jaj de eleven a kisfiú, egy percet nem tud nyugton ülni, mindig a sarkában kell lenni, nehogy baja essen.
Olvasgattam a topikot, és arra döbbentem rá, sokszor kicsit megkésve tanuljuk meg értékelni azokat a dolgokat, amik magától értetődőnek tűntek addig.
Én is úgy éreztem nagyon sokszor, hogy az anyukám rám/ránk telepszik.Függetlenségre vágytam.
Az unokáját imádta, sokat vigyázott rá, aztán idén januárban, 51 éves korában, hirtelen elment közülünk.A mai napig szinte felfoghatatlan, és szeretném visszapörgetni az idő kerekét.Bárcsak most is "ránk telepedne".
Hagynám boldogan, csak velünk lehessen.
De erre mindig csak utólag jön rá az ember.
Apukám még él, ő nem vigyáz az unokára, nem ajánlkozik, pedig nem lakik messze, nyugdíjas, ideje van, mégis begubózott.
Ritkán, sajnos.
Egy országhatár választ el. Most hét hónapos.
Kedves Éva!
Sajnálom, hogy a fiad így eltávolodott tőled.
Szerintem egy bizonyos életkor felett az a természetes, ha az ember külön költözik a szüleitől, de azért a jó kapcsolat megmarad, amiért mindkét félnek tennie kell.
Mikor főiskolára mentem, nemcsak a szüleim házából, a városból is elköltöztem, az addigi otthonomtól több, mint száz km-re kerültem. Az elején nagyon szokatlan volt, de segített felnőni, és az elején hetente, később két hetente hazajártam.
Azóta eltelt húsz év, már nekem is gyerekeim vannak, de nagyon sokat találkozunk, és azt hiszem erre mindannyiunknak szüksége van.
Remélem, a fiad visszatalál hozzátok, és rájön, attól, hogy felnőtt, még a szülei vagytok...
Szerintem szomorú...
Én sem értem, hogy ha felnőtt lesz valakiből miért alakul úgy, hogy a szülőkkel való kapcsolat néha megszakad, vagy elég felületessé válik.
Mindenki rohan, dolgozik, karriert épít, vagy már pihenni vágyik, és elsiklik a legfontosabb, legszebb, és legértékesebb dolgok felett...
Nem látja felnőni az unokákat, azokat a gyerekeket, akik az ő utódai is... mert az élet elszáll a fejünk felett, és vannak nagyon szép és értékes pillanatok, ilyen résztvenni egy kisgyerek életében, akinek átadhatjuk azokat az értékeket, amik számunkra a legfontosabbak... és ha ennek egy Nagyszülő nem akar részese lenni, azt csak sajnálni tudom...
(Egyébként én is 39 vagyok:)
Persze, hogy nem temetem.
Csak magamon is érzem, hogy hogy változom az évek múlásával.
Hát örülök, hogy valaki -te- érti, miről beszélek. Nekem sem volt igazi az örömem, mert éreztem, hogy ő is eléggé bizonytalan. Tervezett gyerek volt, de kissé hamarabb jött a tervezettnél. És én aggódtam a gyerekem miatt. Mert kissé megijedt. És nem a picire gondoltam a hasában, az unokára, hanem a gyerekemre, akinek meg kellett birkoznia valami újjal. Valami testi-lelki nehézséggel.
Nekem 2 hétbe telt, ameddig személyesen kezembe foghattam a picit. Én egy határral errébb élek, és a lányom nem igényelte, hogy az első napokban ott legyek. Azt mondta, ők, hárman össze kell szokjanak, aztán jöhetünk mi. Megsértődtem? Kicsit igen. De igaza volt. Két hét után egy teljesen összeszokott kis családot találtam.
Hol írtam én olyat, hogy 60 éves kor alatt valaki nem lehet beteg ?
Az jutott eszembe, míg a hozzászólásodat olvastam, hogy pár éve egy Nők Lapjában volt egy nagyon jó cikk, hogy mikor kell elengedni a gyerek kezét. Te megtetted, és jól tetted szerintem, a fiad talán még nem érti, nem érzékeli, hogy mit tettél érte, hiszen megbántva van, de véleményem szerint csak így tudott a saját lábára állni, gondoskodni önmagáról, megállni az életben, és a saját életét élni. Ezt kevés szülő tudja megtenni, pedig ezt kellene mindenkinek, időben elengedni a gyerek kezét, hogy gondoskodjon magáról. Sok külföldi országban divat, hogy 20 éves kor körül elköltözik otthonról a gyerek. Itthon a mai fiatalok nem hogy elköltözni nem akarnak, de sem párkapcsolatot, pláne nősülést, férjhez menést nem terveznek. Tudom sok akadálya van az önálló életnek, sajnos én is tisztában vagyok vele.
Én is elkövettem azt a hibát az egyik fiunkkal, hogy azt hittem az a jó, ha nem szólók a költségek miatt, hátha magától rájön, hogy be kellene adni a közös kasszába, amikor párja lett akkor pedig ahol tudtunk segítettünk, főztem annyit hogy nekik is jusson stb.stb. A vége az lett, hogy azt kaptam a fejemhez, hogy erőszakos vagyok, mert ők nem úgy esznek - pl. nem délben ebédelnek, hanem késő délután , vagy ahogy eszükbe jut - én pedig szerettem volna a délelőtti főzés, majd mosogatások után - mert soha nem segített sem ő, sem a párja mosogatni, elpakolni - délután leülni, beszélgetni velük. És lehetne sok mindent leírni, hogy fordult a jó indulatnak, segítésnek szánt cselekedetünk visszájára. Szépen leszoktam mindenről, úgy beszéltük meg a férjemmel, akkor adunk, akkor csinálunk vmit, ha ők kérik és kész. Most ez van, ha kell vigyázunk az unokára de nem ajánlkozunk semmire. Sokszor fáj a szívem, mert sütnék, főznék, várnám őket tárt karokkal, sok szeretettel, de hát ez most nem kell nekik. Sokat változnak a gyerekek, amikor önálló életet élnek, párjuk lesz. Sok barátunk panaszkodik, hogy a sok szeretetben felnevelt, gyermek mennyire megváltozik egy párkapcsolat kialakítása után a szülei irányában. Ez nagyon érdekes, sok topicot olvasok amiben az anyóst szidják, biztos van benne sok igazság is, de...szerintem amikor hozzámegyünk egy emberhez, összekötjük az életünket, akkor vele az egész családját is megkapjuk, és ezt kellene tudni kezelni a pároknak, nem szétválasztani családokat, haragot szítani egymás között. Mi is nagyon szeretjük a fiunkat és természetesen unokákat is, de kell egy vonalat húzni, mert van saját életünk, programjaink, és igen is jár nekünk az élet most már kicsit naposabb oldala is.
Értem, de nálunk nem volt csillagfényes terasz, ahová kiüljünk, négyig, fél ötig dolgoztam, utána összeszedtem a gyerekeket, cigöltem valük hazafelé a boltból, főztem másnapra. A férjem pedig olyan "érdekes" beosztásban dolgozott, hogy ritkán volt velünk estefelé, csak ha szabadnapos volt. Viszont tudom miről beszélsz, mert láttam nálatok olyan nagy hodály boltot, ahol a pult túloldalán állt két eladó, egymástól vagy 5 méterre, egyik előtt sor állt a kenyérért, másik előtt a tejért. És mögöttük az üres polcokon, itt-ott elhelyezve néhány konzerv...(((
De akárhogy is volt, meg nehéz, sokkal nehezebb, mint a mai fiatalok el tudják képzelni, akkor mi voltunk a fiatalok---és most nem tudom, mit kéne kiemelni, a "fiatal" szót, vagy a múlt időt..)))
Ismét nagyon tetszik a hozzászólásod. Különösen az a része, hogy a nagyszülőnek és unokának a kicsi születésétől fogva ismernie kell egymást és alkalmazkodni. És igen, hallgatni fog a nagyira, mert ismeri, de az a tapasztalatom, hogy az a gyerek, aki hallgat a nagyira, az a szülőjére is hallgat.
Talán a mai nagyszülők azért ódzkodnak annyira az unokáiktól, mert túlságosan is önfejűvé nevelik /nem-nevelik őket a mai szülők. Nekünk nem volt kérdés, hogy szót fogadjunk a nagyinak, de a szüleink szavát sem engedhettük ki a fülünkön.
Tehát ha az ember hosszú távon szeretné, hogy a gyerekét a nagyszülőre is bízhassa, akkor erre is tekintettel fegyelmezettebb gyermeket kell nevelnie. Ami egyébként nem fog ártani a gyereknek. Esetleg még a tanulásban, munkájában is hasznosítani tudja majd az önfegyelmet...
Ami a hatvanasokat illeti, talán nem kellene még feltétlenül "temetni" őket. Nálunk mindegyik szülő 66-67 éves koráig dolgozott, volt, aki 69 évesen köszönt el végleg, igaz, már csak heti 2 napot töltött munkahelyen. Másrészt viszont, mi tényleg késő-negyvenes nagyszülőket kreáltunk a korai (? - nézőpont kérdése) gyerekvállalásunkkal, így ők hetvenes éveikre dédunokákat várnak már...
Türelmesen böngésztem végig félig a topickot, és közben saját helyzetemen gondolkodtam. Szeretem a fiamat.
24 évig együtt is laktunk. Sokáig lusta volt, fizettem 3 évig a diplomáját, aztán meguntam, hogy se diploma, se munka, pedig mind a kettőnek itt lenne az ideje, csak lébec, és sorsára hagytam pár éve egy havi megélhetéssel és egy saját lakással a kezében. Rögtön talált munkát, és finanszírozta onnantól a megélhetését. Talán már van diplomája, talán meg is nősült pár hete, nem tudom, mert amikor legutóbb beszélni akartam vele, közeledni, "nem ért rá". Bizony, megvontam a vállam, hogy én megpróbáltam gyermekem.
Mert velem sem lehet mindent. Amíg együtt éltünk, napi több órás beszélgetések, figyelem, törődés a dolgai iránt adott volt. Szelíd, máskor szigorú szeretet. Irgalmatlanul fárasztó éveket jelentettek nekem a kamaszkorból fiatal fenőtté válása. Emelt rám indulatában széket, ott kellett állnom rezzenéstelenül tőle fél méterre, mert ha gyengeséget tapasztal, akkor lesújt vele. Sosem hitte el nekem, hogy magára fogom hagyni a saját érdekében, mert nekem egy fiatal, életerős bika ne élősködjön. Rajtam sem. De mindezek nem számítanának, ha nem láttam volna, hogyan bánik a nagyanyjaival. Az egyikhez "csak levenni" járt, a másikat szégyenli és bár szereti, de folyton kineveti.
Nem tudom, hogyan lesz, ha lesz unokám. Jó lenne kicsit belőle kapni, de ha nem, hát nem, én egy lépést sem megyek utána. Majd eljön ő, amikor akkora lesz, hogy magától kíváncsi lesz rám. És onnantól, ha megismer és megismerem, ÉS ha méltók leszünk egymásra, gyakran látjuk majd egymást...
Igen, most reggeltem, hogy mindezt leírhassam. Aki rám ismert, hallgasson, aki nem, okuljon... nem dőltem kardomba a jelenlegi helyzettől, élek és úgymond, másik "családot" szerveztem magam köré, ahol becsülnek és jóérzéssel tekintenek rám, kölcsönösen számolunk egymással.
Tudod Eda, még az én lányom is mondott ilyesmit. És, természetesen, én is háborogtam miatta. Merthogy nálunk mégcsak nemis banánért álltunk sorba, hanem kenyérért, és mostuk-vasaltuk a textil pelenkát, amit meg kellett varrni, hogy egyáltalán legyen....stb...
Aztán elgondolkodtam....habár életem rémálma volt a hajnali felkelés....mégis....fél 3-ig dolgoztunk, fél négyre otthon voltunk...apu is! miénk volt a délután... az este...későn fekvő emberek vagyunk...az estéink voltak a nap csúcsa. Nálunk a kölök nem ment ágyba nyolckor...kint ültünk a teraszon, mikor kigyúltak a csillagok, nyáron, télen gesztenyét, tököt sütöttünk, forraltbort, teát ittunk, nyáron sört! jajjj...átjöttek a szomszédok. Igen, fél napokat éltünk együtt.
És ők! Este 7-8, mire hazaérnek...eltelt a nap, kapkodnak, hogy utolérjék magukat. Enni kell, fürdeni kell. valamit mindig kell...kiülni a teraszra, csillagokat nézni?
Érted, mit akarok mondani?
szia)
".......én meg nem sejtett érzelmeket, indulatokat kellett megismernem önmagamban. "
Ha valaki megkérdezte tőlem, hogy "van már unokád?", azt válaszoltam, hogy "Isten őrizzen, nekem nem hiányzik az unoka, végre azt csinálok, amit akarok". És ezt nagyon komolyan gondoltam.
Aztán amikor bejelentette a lányom, hogy terhes, hát...tulajdonképpen örültem, de nem volt igazi az örömöm. Aztán amikor tavaly áprilisban megszült, tulajdonképpen örültem. De a picit a kórházban felvitték a gyerek osztályra, nem vehettem ölbe, csak ablakon keresztül nézhettem meg.
De! Amikor hazajöttek a kórházból és ölbe vettem az első unokámat, hát ez az érzés leírhatatlan!!! Szóval a te szavaddal élve: nem sejtett érzelmeket, indulatokat kellett megismernem önmagamban. :-)
A topik elején már írtam, hogy el is költöztünk az otthonunkból egy másik megyébe, hogy közel lehessek az unokámhoz, lányomhoz, vejemhez.
Amikor megkérnek, szívesen segítek bármiben, bármikor rám hagyhatják a 15 hónapos kicsit. Persze amikor hazamennek, érzem, hogy nagyon fáradt vagyok....de nagyon jó unokázni:)
Mondtam a lányoméknak, menjenek el pár napra kikapcsolódni, én meg majd pesztrálok:))
Szomorú lennék, ha már csak az unokák éltetnének így 56 évesen...amellett, hogy imádom őket.
De azért van még nekem saját életem is.
Hát mit mondjak? Nekem soha nem voltak olyan vágyaim, hogy nagymamává váljak. Még akkor sem, mikor a lányom abba a korba érett. Ő mindig tiltakozott az ellen, hogy gyereket szüljön, és bevallom...őszintén, hogy én nem is bántam. Mindig baromira féltettem a terhességtől, szüléstől, az ezzel járó dolgoktól. Ami fura, mert különösebben nem szartam össze magam, amikor a világ ugyancsak messze részein igyekezett önmegvalósítani.
De aztán csak összejött az unoka. És ezzel megváltozott minden. A lányom pont úgy helytállt ebben a helyzetben is, mint ahogy mindig, mindenhol...én meg nem sejtett érzelmeket, indulatokat kellett megismernem önmagamban.
Nem tudom, érthető vagyok-e. Kissé zavarosan írok.
meg kell kérdezni az okot.
Ismerek olyan nagyikat akik az egész nyáron unokáznak, bevallásuk szeirnt nagyon nehéz egy duracellel unokával foglalkozni egész nap mivel megkövetelik a foglalkozást.
A nagyik bolodgok ha szükség van rájuk ez életi őket, persze vannak kivételek nekik biztos meg van az okuk rá, de jobb megbeszélni a dolgot.
"Az a gyerek, akit a szulo szeretettel, odaadon felnevelt, teljesen termeszetesnek veszi, hogy gondoskodik a szuleirol."
Sajnos nem így van és szerintem, ha elgondolkodsz, te is tudnál rá példát...(((
És nem, nem az volt a mondatom mögött, hogy azért nevelünk gyereket, hogy legyen aki majd gondoskodik rólunk öregen! Isten mentsen meg attól, hogy a gyerekeim, vagy az én gyönyörű pici unokáim arra kényszerüljenek, hogy engem ápoljanak és tönkre menjenek bele!!! És neked most fogalmad sem lehet róla, hogy ezt milyen őszintén mondom...(((
Viszont én azon háborgok, hogy a szülő milyenségétől eltekintve, itt volt képük leírni fiatal anyáknak, hogy az a nagyszülő, aki nem hajlandó (bármilyen okból) elfogadni napokra, vagy hetekre kicsi és eleven unokákat, az ne is várja, hogy majdan ápolják. Volt, aki azon háborgott, hogy a gyalázatos nagyszülő pihen a nyári szabadságán, ahelyett hogy unokázna, hát mit képzel az ilyen öreg???? Pedig -szerinte!- a mai nagyszülőknek olyan könnyű élete volt régen. He-he...
Mindenki csak és kizárólag attól olyan a szülővel amilyen, ahogy ő maga érzi ezt.
Nem zárom ki, hogy akit szeretettel neveltek, mégsem tart kapcsolatot a szülővel, és a fordítottját sem.
Van, hogy a szülő várja el, hogy törődjenek vele, van, hogy a gyerek magától várja el, hogy törődjön a szülővel.
Nem konnyu am, azt csak fiatalon gondoljak az anyukak, mert ok is elfaradnak a gyermekek neveleseben.
Ezert nem lenne szabad megszolni a nagyszuloket annak, akinek nem adatott meg az, hogy mindig vigyazzanak a gyerekekre.
Ki tudja elore, hogy milyen lesz a gyerekem es tarsa kaspcsolata, azok szuleivel levo kapcsolata, sajat hazassagi kapcsolat eppen az unoka megszuletese utani idokben.
Egy viszonylag normalis csaladi felallasban sok minden megoldhato.
A gyerekek farasztoak tudnak lenni, okosak, ugyesek es igenyesek a mostani gyerekek is. Lehetoseguk pedig a mienkhez kepest igen jok.
Mi, a nagyszulok, szeretnenk nekik mindent megadni, amit tudunk. A szulok engedelyevel termeszetesen, mert az a legfontosabb, hogy ne jatsszunk a szulok "ellen". Nagyon oda kell al figyelni, mert okos kis eszukkel konnyen atlatnak rajtunk.
Sokszor kell sutyizni a szulokkel, hogy meddig szabad elmennunk szamukra fontos dolgoknal.
Azutan bevethetjuk nagyszuloi tudomanyunkat.
Fajos labbal szaladni utanuk. 
Aztan neha meg az idojaras is betesz nekunk. 
Aaaaaaa, igaz az, hogy minden pillanat egy kulonlegesseg veluk. De mint irtam, ez nekunk igy van, masoknak teljesen maskepp.
Minden esetre nalunk, hogy a lanyom nem dolgozik, azert segitek neki tobbet, mert a ket hercegno bizony nap mint nap, evrol evre meg tudja adni a lanyom faradsaganak alapjat. En meg azt mondom, konnyu annak az anyukanak, aki el tud menni dolgozni egy-egy napot, mert kikapcsolodik a zsongasbol. Minden esetre a gyermeknevelesbol csodalatos teljesitmenyt nyujto lanyomtol nem sajnalok semmi idot a segitsegehez, legyek faradt, vagy kipihent. Megerdemli. Aztan ki is segitene neki a legszivesebben, onzetlenul, igaz szeretettel, ha nem egy anya. Majd meglatod.
"a szülőt nem azért köteles a gyereke ápolni idős és tehetetlen korában, mert unokázott, hanem azért, mert felnevelte a sajátját. Aki pedig ezt nem érti, azt kár volt felnevelni."
Az a gyerek, akit a szulo szeretettel, odaadon felnevelt, teljesen termeszetesnek veszi, hogy gondoskodik a szuleirol.
Hogy a szavaiddal eljek: "azt nem volt kar felnevelni" - valahogy azt erzem emogott a mondatod mogott, hogy azert neveljunk gyereket, hogy legyen, aki gondoskodik rolunk idoskorunkban...
Viszont azt ne felejtsuk el, hogy nem csak ilyen odaado, jo szulok vannak!!!
Az o gyerekuk - jo esetben - anyagilag tamogatja, de apolni nem feltetlenul fogja oket.
Es nem, nem koteles apolni a szulot, csak azert, mert felnevelte ot.
A hangsuly azon van, hogy hogyan nevelte fel... Az fogja eldonteni, hogy apolja-e a sajat otthonaban evekig/barmeddig a szulojet.
Persze sokan megteszik kotelessegtudatbol, mert a lelkiismeretuk azt diktalja, de abban senkinek nincs koszonet.
Nem egy ilyet lattam. Hazassagok is ramehetnek.
Azért még ne temessünk egy 60 évest.
De tény, ha betegség nincs is, de bizony egészen más életminőséget él már, mint akár három évvel azelőtt is.
Szeretetet is csak az tud adni aki kap is,...az áraszt melegséget aki fel is tud töltődni.
Igen, és valahol valakinek el kéne kezdeni szeretni, hogy a dolgok alakuljanak.
Én meg a tiedet nem értem. Mert én, a nagyi, annak idején, amikor a gyerekemet szültem, bizony nem gondolkodtam azon, hogy az a kis rózsaszínő puha micsoda, valaha még nagyanyává tesz.
De tényleg? Neked voltak ilyen gondolataid?
Szoval szerinted 60on alul az ember nem lehet beteg?
Legjobb gyerekkori baratnom 20 evesen halt meg borrakban
Utcankban egy kislany 7 evesen lett beteg es halt meg feherverusegben
jomagam 38 eves koromban lettem rakos,es mutetem utan orultem,ha masnap felebredtem,es hogy 1 honap mulva mar tudtam 10 metert menni..
szoval ne keverd az eletkort es a betegseget es az eletminoseget legyszi!
Nagyon jó ez a topik, főleg, mert rávilágít olyan tényezőkre, amire a saját látószögéből, életkorából, tapasztalatából, vagy tapasztalatlanságából még nem találkozott az ember.
És belegondoltam én is abba, ha 60 nehány évesen egy virgonc, nyüzsgős, hangoskodó unokám lesz ( hisz nem rendelhetjük meg a személyiségét), aki reggel 6-kor már csivitel, nyüzsög, szalad, hangos, és 22-kor még fel van húzva, mint egy duracell nyuszi.....hogy én azt bírnám-e ? Energiával, türelemmel ? Munka mellett, mert ha az egészségem engedi, dolgozni fogok, no meg hisz dolgoznom is kell, mert 65 év a nyugdíj korhatár.
És a munka is sokkal nehezebben fog menni, mert érzem, hogy 5-10-15 éve mennyivel könnyebben ment !
50 éves kor felett meg az emberek egyre inkább elkopnak, és betegek.
Az látszik nekem is megoldásnak, hogy az unoka születésétől kezdve kell a folyamatos kapcsolat, és az unoka így kicsi korától megtanulja, hogy a nagyinál mi a szokás, milyen a nagyi, és ha a nagyi születésétől rendszeresen együtt van az unokával ( ahogy ideje, energiája, stb. engedi), akkor kialakul az a szeretetteljes légkör, hogy az unoka 5 évesen hallgat a nagyira.
Szerintem.
És be kell látni, hogy 60 körül már az ember sokkal bizonytalanabb mindenben, épp a betegségei miatt. Már nem érzi azt, hogy övé a világ, és ide az oroszlánt nekem, hanem örül, ha a wc-re kijut időbe, és nem esik ki semmi a kezéből, és lát reggel.
Amíg az ember fiatal, az idő végtelen. Amikor az ember idős lesz, látja már, hogy nagyon véges.
A legilletékesebbtől(tehát nem itt!) ,a nagyszülőktől. "
Na latod, ez az amit teljesen feleslegesnek tartok.
Nem vallalja, nincs mit kerdezni tovabb. Miert kellene megindokolni? Hogy a kettojuk kapcsolata meg esetleg jobban elromoljon?
Kell keresni masik megoldast. Egy mas alkalommal majd lehet rola beszelni, ha mindketto akarja a temat feleleveniteni.
Mert a miert nem vigyaz ra esetleg taszitobba tenne a kapcsolatot.
Nagyon jól gondolod, szépen fogalmaztál! Igen, megváltozott a világ. Te jó nagymami lehetsz!
"de az a tapasztalatom, hogy akkor még akartak; csak az utóbbi években lett oyan fene nagy divat, hogy mindenki önmegvalósít, bármi áron)."
Volt aki akart, volt aki nem. Akkor sem volt idillikus minden családi kapcsolat, hiába írta itt valaki, hogy akkoriban nem is léteztek ilyen undok nagyik. Jelentem, léteztek! Az ötvenes években születtem, soha, de soha nem kaptam nagyanyámtól egy plüssmacit sem. Egy tábla csokoládét sem. És egyetlen percet sem vigyázott rám, mert ki nem állhatta a gyerekeket. Engem sem. Pedig egyetlen unokája voltam.
Igaz, ami igaz, én sem igazán állhattam őt. Az is igaz, hogy akkor sem igényelte a jelenlétemet, amikor bajban volt. Kemény asszony volt, megoldotta...
Ez nagyon egyszerű.
Aki így gondolkodik, annak az számít, hogy mit mondanak róla mások.
Mert ugye aki így nyilvánul meg, nem az, aki rossz viszonyban van a szülőkkel.
Latod mi a kulonbseg, te mondod azt a ferjed szuleire, hogy orom kellene nekik, hogy legyen es nem erted meg oket abban, hogy nekik nem az az orom, amit te elkepzelsz.
Minden negativ erzelmu gondolat nelkul kellene elfogadnod a dontesuket , meg kell oket is ertsed valahol.
Akkor nem fog neked ennyire fajni.
Tudod, hogy jo kis topikot kezdtel?
Itt a nyar, itt van egy problema es sok-sok hozzaszolas kulonbozo nezetekbol.
Ki-ki valogathat.
Ahogy olvasom,van itt már minden.
Jó lenne ha megértenénk mindannyian,hogy minden ember egy külön világ.
Nem olyan amilyent mi szeretnénk Hiszen mi magunk se működünk mindíg szeretetreméltóan.
Igen ,megváltozott a világ.
DE hiszen ez a dolga,hogy változzon!
Azok a gyerekek akik mi voltunk,már a saját gyerekeinkre sem hasonlitanak(nem külsőleg gondolom).
A mi gyerekkorunkban más volt a "normális",az én gyerekeimnek is más volt a jó,..és az unokáimnak is teljesen más ami szórakoztató,szeretnivaló.
Az én gyerekkoromban hallgatóztunk,mit beszélnek a felnőttek, még az asztalonál is csak akkor szólhattunk,ha megengedték
.Az én gyerekeim már mondhatták ami eszükbe jutott,igaz megkellett várni amig pont van a felnőttek beszédén,vagy amig kérdeztük őket.
Az unokáim már elsőbbséget élveznek mindenben.
Megszokták,hogy az a fontos,a legfontosabb, amit ők akarnak,vagy mondani szeretnének,bárhogy is kérem,hogy tartsunk sorrendet.
Nem megy ,csak mondják a magukét.
A minap nevettünk az egyik unokámmal,mert mondtam neki,most értettem meg miért vág a szavamba mindíg....én is elfelejtem már amit mondani akartam,ha nem mondhatom azonnal!
Jót nevettünk.
Azt gondolom,hogy azok a fiatal anyák akik most elvárják a nagyiktól a segítséget,lesznek majd nagyszülők,és adja Isten hogy olyan nagyszülők legyenek,mint amilyent majd akkor elvárnak tőlük,az akkori fiatal anyák!
Teljes szívemből kívánom.
Azonkivül azt is kívánom,hogy azok a fiatal anyák akik méltatlankodnak,hogy nem vállalják a nagyszülők a csemetéiket,beszéljék meg,kérdezzék meg az okát.
A legilletékesebbtől(tehát nem itt!) ,a nagyszülőktől.
Hiszem,hogy az az unoka aki hozzászokott,hogy sürün látja a nagyszülőjét,szoros a kapcsolat ott megoldódik a nyaralás.
Ahol nem így van,ott meg kell keresni az okot,és ha megvan,meg kell éreteni,és el kell fogadni.
Nincs más út.Nem lehet erőltetni,mert az senkinek sem jó.
A kedvetlen nagyszülői felügyelet a hisztivel odavitt,vagy édességgel csalogatott unoka nyaralása a kutyának való.
Még valamit.
A nagyszülő már felnevelte a maga gyerekét,dolgozott ,idegeskedett eleget,már elfáradt.
Kifelé megy az életből és nem biztos,hogy van ideje,pénze,egy olyan unokára akinek az akarata mindennél előbbrevaló és akivel nincs jó kapcsolata.
Bizalmon alapuló kapcsolata,ami kölcsönös.
Alkalmazkodni kell,és respektálni az idős embert,mert higgye el minden fiatal anyuka,nem jó öregnek lenni ha nem tud az ember adni már.
Szeretett is csak az tud adni aki kap is,...az áraszt melegséget aki fel is tud töltődni.
Én így gondolom.
Nem olvastam a hozzaszolasokat, csak nagyon keveset, nem lattam, hogy irtad. Bocs.
A lenyeg az, hogy van hova vinned a gyerekeket.
Tudod miert jo ez a topik? Legalabb latod as velemenyeket es tobb helyrol is hallottad, hogy bizony nem minden nagyszulo erzi feladatanak, hogy unokazzon. Meg egy hetet sem, ha rosszul esik neked, ha nem.
Soha ne szamits ra, hogy a nyari szunetet nem egyutt fogjak tolteni es akkor soha nem fogsz csalodni bennuk. Plane ugy, hogy meg csak meg sem igertek, hogy felvigyazok lesznek.
Tenyleg, soha nem mukodik jol az a kapcsolat, amikor a nagyszulokre raeroltetik a vigyazast.
Nem rad irom, mert nem hiszem, hogy te raeroltetned oket, neked csak jol esne, ha egy gondot levennenek a valladrol. Ezt erzem.
De miutan az embereknek nincs egyforma lehetoseguk, ezert vannak kulonbozo problemaik.
Lehet, hogy te masban vagy szerencses.
A fizetes nelkuli szabadsag, ha tehetnek az anyukak, akkor az lenne a legjobb lehetoseg, mert anyanak lenni is faraszto dolog, jarna minden anyukanak 2 honap nyari szunet. De ez is csak szerintem, a gyakorlatban sajnos lehetetlen sok csaladnal.
A faradsag az oka, hogy nagyszuloktol tobbet varnanak el, mint amit teljesitenek.
Abban igazat kell adnom sokszor szuloknek, hogy bizony van olyan nagyszulo, aki tobbre is kepes lenne. De. Ez pedig az, hogy de nem akar. Viszont ezzel kell szamolni, ehhez pedig neki joga van. A sajat idejet arra tolteni, amire akarja.
Fel a fejjel, meg veletlen se keseredj el soha emiatt!
"talán annyi maradt ki, amit még sokszor leírtam, hogy szívből sajnálom, hogy nem örömmel vállalják ezt a dolgot, pedig jóban vagyunk és a fiúkkal sok élményt, szórakoztató dolgot is megélhetnének"
Persze, százszor leírtad.
Én meg azt mondom, ne sajnáld! Felnőtt emberek, ők döntik el, mi nekik az élmény, vagy a szórakoztató. Nem te.