Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Érzelmi kavalkád?!
Létrehozva: 2008. Április 16. 17:53
Sok téma forog a fórumon, és ezzel együtt sok vita. Hol szelídebb, hol durvább.
Érdekelne, hogy vajon az embert mi mozgatja, amikor az érzelmeit érinti egy-egy hsz-ás?
Gondolok arra, hogy a sajnálat sajnálatot , a szomorúság szomorúságot, a düh dühöt, a jókedv jókedvet hoz magával.
Viszont mi van akkor, ha valaki nem azonosul azzal az érzelemmel, amit a hsz-ló ki akar váltani egy másik hsz-ból?
Miért sértődik meg az, aki nem kap visszaigazolást az igazára?
Miért duzzog mégjobban, aki nem kap sajnálatot?
Miért dühös mégjobban az, akinek nem hagyják meg az utolsó szó jogát?
Köszönöm.
Nagyszerű érzés, hogy van, ahol sikerül összehangolódnunk.
A többi sem annyira bonyolult. De lehet, hogy tényleg csak nekem nem az.
Majd csiszolok rajta, ha szükség lesz rá valahol valamikor.
Értem. Eddig úgy jött le, hogy szerinted az az egy igazság létezik, amit te annak tartasz. De az jó, ha mégsem így van.
A többi rész túl csavaros, ezt te biztos érted.
Éppen ez a lényeg.
Az írónő gondolata nem az anyja gondolata. Arról nem ír, hogy megkérdezte volna az anyját. Ő maga határozta meg, hogy szerinte mit jelent.
Ez benne a csavar. Ez az ő gondolata, amit kivetített az édesanyjára.
Hetven éves korától miért nem könyörgött nyolvan éves koráig? Miért csak az utlsó hónapban tette ezt meg?
Mert ugye hetven évesen elmondta, hogy még nincs itt az ideje a távozásnak.
Ja igen, így is lehet olvasni, de mivel az írónő nem így értelmezte, szerintem nem erre gondolhatott az anyja sem, ezért ezt a lehetőséget elvetettem. :)
Másra gondoltam.
"Nyolcvanéves korában egyszer csak izgatottan imádkozni kezdett — gyermekkorától vallásos volt —, hogy tartsa meg őt az édes Jézus az ő gyermekei között."
Nekem ez arról szól, hogy amikor érezte, hogy menni fog, akkor azért könyörgött, hogy a szeretteiben őrizze őt meg Jézus.
Nagy Ilona: Könyörgés a pacsirtáért
Egy kis könyvecske hasonló írásokkal. Könnyű olvasnivaló a buszon. :) A neten nem találtam meg.
Ha jól sejtem, a félelemre gondolsz. Igen, ez a másik véglet, de aki szereti az életet, az félni fog, nem akarja majd elveszíteni. Bizonyossággal szerintem semmi nem szolgálhat az odaátról, emiatt marad a félelem. Erről konkrét tapasztalatot majd remélhetőleg csak később szerezhetek, úgyhogy addig inkább nem nyilatkoznék.
Már az ezt megelőző hsz-ban is, de itt különösen arra figyeltem fel, hogy telljesen mindegy, hogy milyen szöveget írok le, valahogy nem megy át az a lényeg, amit szeretnék átadni.
Van a beszélgetésben egy pont, ahol ha nem közelítenek a látásmódok, vélemények, vagy éppen maga az elfogadás van híján, ott megreked maga a beszégetés.
Persze ezzel sincs semmi baj, hiszen ebben az esetben előfordulhat, hogy a beszélgető partnerek felismernek valamit az általuk mondottakból.
Nem érted? Én sem. Mármint azt, hogy mit nem értesz
De elmondom, hogy szerintem miért nem érted. Azért, mert amit te írsz, az nem egy és ugyanaz, mint amit én írok. Tehát nincs közös pontjuk.
Senkitől nem várom el, hogy tudja, amit én tudok. Azt pedig végkép nem várom el magamtól, hogy tudjam, hogy a másik mit tud, így azt sem várom el, hogy a másik ezt nekem feltárja.
Viszont nagyon szeretem hallani, ha egy másik arról beszél, hogy ő hogyan él meg dolgokat?
Szeretem hallanai, ha valakinek az életébe beletartozik az a fajta a kivácsiság, hogy tényleg, mi végre vagyok is egy keringő részese e kerengő bolygón?
Az, hogy valami kiakasztana, azt nem szoktam írni, mert az csak és kizárólag rám tartozik, az én feladatom, hogy megnézzem mi miért akaszt ki? Ha egyáltalán kiakaszt valami.
Így ez a te véleményed a te látásmódodból fakadóan, ami nélkülözi azt a tényt, amire csak én tudnék választ adni.
Tudod lehet abban valami, hogy amit te leírsz, azt a másik nem tudja.
De csak azért, hátha egyszer befejezed ennek a szlogennek a hangoztatását leírom újra. Ezt a kijelentést már évekkel ezelőtt leírtam.
Sőt! Nem csak leírtam, de követem is.
Érdekes. Nekem Feldmár éppen a realitást testesíti meg. Nem agyal, nem filozófálgat, hanem csak úgy nyersen, tálalja az emésztésre váró témát.
Nálam ez már másként működik.
Persze, eleinte nekem is arra ment el az energián, hogy kitomboljam magam. Aztán szép lassan eljutottam addig, hogy szinte csendben dühöngök, na jó, kivétel az autóvezetés közben kifejezett "véleményem" :D,.
Ha megmaradok annál, hogy amikor dühös vagyok, akkor tombolok, akkor nem érteném még magam. A tombolás csak annyi, mintha jól kifújnám magamból a levegőt. De érzelmi szinten mire jutok ezzel? Mit oldok fel magamban, ha a tombolás újra és újra jelen van az életemben nem csituló elánnal?
Nos, ez az írás csak ennyi, vagy van környezete is, ahová be lehet illeszteni?
Kétszer olvastam el. Az első olvasásban nem értettem, és inkább találtam összevisszaságnak. Aztán a másodszori olvasásra megértettem belőle valami egészen mást, mint amit az írás sugallt elsőre.
Az ima nem az életért szólt.
Mindenkinek lelke rajta, hogy mit miért tesz vagy nem tesz.
Nekem nem kell úgy reagálnom, ahogy esetleg a másik szándéka szerint helyes lett volna. Még így is belementem a dobpörgésbe. Igaz, imádom a dob hangját. Lehet rajta révülni.
Sokan vannak, akik még ennyit sem fejeznek ki. Szóval nem érdemes arról beszélni, hogy ez most vélemény vagy nem vélemény.
Annyi mindenképpen igaz, hogy aki amit belinkel, azzal nagy valószínűséggel egyet is ért. Én legalábbis így vagyok vele. Ha násként, akkor azt jelzem.
A beszélgetési kultúránk ott tart, hogy amikor valami nem tetszik, akkor azt képzeljük, ha pocskondiázzuk, akkor máris megváltoztattunk valamit, és máris nagyon okos irányba tereltük az ostobaságot.
Nem értem miért kéne bárkinek is elfogadnia azt, amit te tudsz, illetve megmagyaráznia azt, amit ő maga tudni vél.
Az is érdekes, hogy miért akaszt ki, ha leírom, hogy mindenkinek megvan a maga igaza. Mert ez így igaz.
Nincs jelentősége.
Talán inkább csak egy kiváncsiság, hogy vaj' mire jó a változtatás, aminek nem feltétlen eredménye a változás.
A nick lehet örök, vagy örök változó, a lényeg a nick mögött búvik meg.
Nekem Feldmár elvont. Számomra túl sokat beszél, keveset mond, de akinek ez tetszik, az olvassa, hallgassa, ha jól esik. Volt idő, mikor nekem is tetszett az efféle írás, de már sokkal letisztultabb írások/gondolatok fognak meg.
A düh nem az az állapot, aminek a közepén képes az ember elmélázni, hogy ez vajon mitől, s honnan ered. :) Én legalábbis nem. Akkor bizony "rombolok", így oldom.
Rombolás = jó cifra káromkodás, földhöz vágom a párnát, rá is taposok, leanyázom. Vagy belerúgok egy nagy kőbe. Hm, ilyesmi.. Na aztán ha ez az eszelős energia távozott, akkor jön a lenyugvás és mélázás.
De az, hogy egy fortyogó üstöt megpróbálni mosolyogva csitítgatni, mintha mi sem történt volna.. hát az az üst, meg ami benne van, az meg fog égetni. Valakit.
Nekem egy élmény Feldmárt hallonom, vagy olvasnom.
A mindenben benne van a semmi, mondják a "nagyok".
Már bocsánat! Mi vagy te? kakukkos óra? Mindig mindig ugyanaz játszódik le?
Én mondok valamit, te meg jössz és figyelmeztetsz, hogy ugyan, ugyan...
De kicsi szívem, nem gondolod, hogy fáziskésésben vagy?
Folyamatosan magamról beszélek, ami ugye eleve kizárja azt, hogy neked vagy bárki másnak velem együtt kellene gondolkodnia.
Sőt, már rég nem is szólítok fel senkit arra, hogy érdemes úgy gondolkodnia, hogy az az előnyére válljon.
És nem, nem másként tudja, hanem nem tudja. Amit másként tud, az másként is van.
Vagyis ha én elmondok valamit, és azt degradálja, akkor nem tudja azt, amiről én beszélek. Ha tudná, akkor érveket hozna fel, de leginkább csak saját véleményét, ami tapasztaláson alapszik. Mert még azt sem tartom elfogadható érvnek, ha valakinek légből kapott más válasza van.
Igen, ez az, ha elnyomom magamban az indulataimat, az olyanná válik mint a vulkán. mennél jobban és mennél tovább elfojtom, annál veszedelmesebbé válik, mivel nem természete a a föld alatti munkálkodás. Egyszer ki fog törni, és akkor nem fog megkímélni semmit és senkit.
Persze ez sem azt jelenti, hogy amikor tele vagyok indulattal, akkor nekiállok rombolni! Csak annyit jelent, hogy megfigyelem az indulataimat, hogy miből fakad, és akkor vagyok képes ezen változtatni, ha megismerem, ezáltal megértem a kiváltó okot.