Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Emésztő bánat...
Nagy a fájdalmam, és szeretném magamból kiírni, meg talán kapok hasznos tanácsokat arra, hogy hogyan keveredhetnék ki ebből a nyomorúságból.
Fiatalon beleszerettem egy fiúba, és egy csodálatosan nagy szerelem lett belőle mindkettőnk részéről.
De aztán a fiú családja visszatáncoltatta a fiút, pedig már gyűrűs menyasszonya voltam. Akkor még ellent tudott mondani a család nyomásának, amikor megvette a gyűrűket, de aztán már hajlott mint a nád, és nem felém.
Miután szétment az utunk, többé nem láttam, de azóta sem vagyok képes elfelejteni. Képtelen vagyok új kapcsolatra, nem szültem gyerekeket, míg neki vígan folytatódott az élete. Megnősült, tán kétszer is, és három gyereke született.
Hogy lehet az, hogy valaki, aki annyira szerelmes, mint amilyen az a fiú is volt, csak úgy elhagyja a szerelmét, és semmi gondot nem okoz neki az, hogy milyen fájdalmat hagyott maga után, és szépen éli tovább az életét, mintha mi sem történt volna?
Nekem meg huszonév sem volt elég ahhoz, hogy túljussak az érzelmeimen.
Tényleg így van, ugyanígy fogalmaztam meg én is.
Lett volna aki még ezzel együtt is akart volna, hogy más van szívemben, de hiába erőltettem, sehogy sem ment, hogy más tartson a karjaiban, mint a szeretett férfi.
Jó annak, aki képes több szerelmet is elfogadni az életében.
Csak a saját nevemben tudok nyilatkozni: azt, hogy én mit érzek valaki iránt, nem (csak) az határozza meg, hogy ő mit érez irántam, hogyan viszonyul hozzám. (Valószínűleg ez is "kóros"...)
Olvastam már itt a fórumon is, hogy van, aki eleve csak úgy tud beleszeretni a másikba, ha azt látja, hogy az majd' megveszik érte. Ha ez nincs így vagy már nincs így, akkor ő is semleges marad vagy azzá válik.
Nos, értem akár meg is veszhet az illető, ettől nekem még simán közömbös maradhat. Ugyanakkor lehet, hogy valaki más már nincs mellettem, és boldog egy másik nővel (mondjunk esetünkben ezt maximálisan én szúrtam el), de ettől még nem tudom kevésbé szeretni. Nem válik semmissé, ami addig volt, amit addig éreztem iránta...
Egyedül fogok maradni, mert nem is akarok senkit magam mellett tudni ennyi idő után.
Persze nem szeretnék belekattanni, csak valahogy tompítani az emlékeket.
Én azt nem értem, hogy miért gondolják egyesek valakiről, hogy ő a nagy Ő, amikor az nincs mellettük.
Nyilván könnyebb ráfogni valamire, vagy valakire azt, hogy miért ment el tőlünk, mint bevallani, hogy tévedtünk, amikor azt gondoltuk, hogy Ő az. Pedig így tovább lehetne lépni.
Hat valami baj csak van ha ezt az allapotot meg mindig emeszto banatnak hivod nem?
A pszichologus segitene megtalalni hogy hogyan tudsz megszabadulni ettol az erzestol, mert maskulonben meg masik 30 ev mulva is ra fogsz gondolni allandoan.
Igen, valószínűleg ennyi a titok nyitja: nem vagyunk ilyen típusok.
Vannak, akiknek több igazi is lehet az életükben, valószínűleg ez az "egészséges". És van egy másik tábor, amibe mi is beletartozunk, akiknek csak egy. Ha azzal az eggyel nem úgy alakulnak a dolgok, akkor kész, vége... :(
Nem vagyok valami kelendő, és nagyon-nagyon, elmondhatatlanul rossz egyedül, de most már ha jönne is valaki más, nem tudnék vele mit kezdeni én sem. Lehetne belőle egy kedves ismerős, egy jó barát, de ennél több nem. Mert nem "Ő"... Mit is kereshetne hát mellettem?!
Az, hogy huszonév nem volt elég ahhoz, hogy ezt feldolgozd, nem egészséges.
Nem tudom hány éves vagy, de ha továbbra is egyedül maradsz, mégjobban belekattansz ebbe.
Sajnos így történt ezzel a fiúval is. Persze, hogy nem tudom megérteni, mikor meg voltam róla győződve, hogy csakis vele leszek képes leélni az életem, és ezt ő sem éreztette velem másként.
Belőlem is hiányzik az a képesség, hogy megrázom magam, mintha mi sem történt volna, és megyek tovább a másik fiúhoz, vagy férfihez.
Jó lenne, ha erre képes lennék, de nem így van. Soha nem is értettem azokat a nőket, akik így éltek, és mindegy volt nekik, csak legyen valakijük.
El fogom olvasni a topikot. Köszönöm szépen az ajánlást.
Nekem akkor nem úgy tűnt, hogy nem lett volna értem oda. De én nem is ezt mondtam, hanem azt, hogy nagy volt a szerelem minkettőnk részéről.
Lehet persze, hogy kár ezen rágódnom, de ettől még ezzel együtt élek.
Milyen szakember kéne ehhez?
Hat ez eleg tragikus a te reszedre. De a fiunak ugy tunik sikerult tultenni magat es normalisan elte tovabb az eletet. Az is lehet hogy az uj kapcsolatai mellett regen elfelejtette ezt a huszoneves tortenetet.
Kar hogy te emiatt elszalasztottad az elet lehetosegeit magad mellett.
Az meg hogy meg mindig nem tudtad feldolgozni arra utal hogy tenyleg szakember segitsegere van szukseged hozza.
Biztosan így lett volna jó, de ettől még nem így történt.
Mi az, hogy ide semiramis kell?
Megértelek, valószínűleg én is hasonló sorsra fogok jutni. :(
Erre nincs más magyarázat, csak az, hogy a férfiak nagyon másképp működnek, mint a nők: ők többnyire egy szempillantás alatt túllépnek a "legnagyobb szerelmen" is, és élnek tovább vígan.
Egy nő erre nem feltétlenül képes... Főleg ha úgy érzi, "az igazit" veszítette el. Akkor nincs olyan, hogy állj fel, lépj tovább, éld az életed. Mert nem lehet. Hogyan is élhetne az ember az igazi nélkül, megalkudva valaki melett, akit legjobb esetben is csak mint egy jó barátot vagy testvért tud szeretni? Igazán boldogan aligha.
Nézz bele ebbe a topikba, itt is voltak jó néhányan, akik leírták, hogy az életük ugyan eltelt valaki mással, de... és a de után jön a lényeg.
Sajnálom... :(
Inkább személyesen kellene elballagni szakemberhez (semi is ezt fogja mondani, gyanítom). Ez mindannyiónkon túlmutat. Tapasztalatok meg okoskodások semmit sem érnek.
*Az okoskodást nem semire értem, hanem akinek inge, majd tudja.
Kicsit talán későn kéred a tanácsot és segítséget, és rossz helyen.
A jelek szerint, a fiú annyira nem volt oda érted, ha szülői befolyás miatt szakított, így kár még ma is ezen rágódnod.
Nem gondolod?
Kérd szakember segítségét.
Huhh, semiramis kell ide:-)))
Azért nagyon nem normális, huszonév után is ezen rágódni.
Neked nem lett családod?
Nem a fiún kellett volna enned magad, hanem gyorsan felállni és saját életet élni.