Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Nem vigyáznak az unokákra
Létrehozva: 2012. július 11. 10:11
Csak kiváncsi vagyok, hogy ez gyakori probléma-e, vagy rtikaság.
Az a helyzet, hogy itt a vakáció, és se az én szüleim, se az anyósomék nem vigyáznak a gyerekekre. Egyikük 7 másik 5 éves, elég hosszú a szünet, mi minden szabinkat velük töltjük, táborban is voltak, de így is van 2-3 hét amikor egyszerűen már nincs hova tenni őket. Kézefekvő lenne a megoldás, hogy a nyugdíjjas nagyszülők vigyazzanak rájuk, de nem szívesen vállalják, Már kellemetlen megkérni őket. Eddig összesen 1,5 napot "kaptunk" tőlük nyögvenyelősen. Azért nem értem az egészet, mert egyébként tök türelmesek, amikor együtt vannak, úgy tűnik jól érzik magukat velük.
Gyerekkoromban heteket töltöttem a mamáékkal, mi sem volt ennél természetesebb. Igaz, akkor még korábban nyugdíjba mehettek, anyukám sajnos még a munkahelye miatt nem tud segíteni.
Számomra nem jó ember az, aki szerint a verés a legjobb módszer egy gyerek nevelésére, meg a megalázás.
Bocsánat, már annyit beszéltünk a témádról, hogy beazonosítottalak a topiknyitónak.
Sorry!
Kedves Sophie!
Nagyon jól és nagyon sokat aludtam (most keltem.. ), köszönöm.
/Nem kávézom, de egy tea jól esne.
/
Alapjában véve én sem gondolom, hogy rossz emberek lennének anyósodék. Elvégre felneveltek már legalább egy olyan embert, akit te életed párjául választottál. Ez azért már valami.
Viszont én a problémát itt látom:
A legnagyobb problémát én abban látom, hogy ők nagyon ragaszkodnak a saját elveikhez, és nem akarják tudomásul venni, hogy ez tőlem nagyon nagyon távol áll, nem tudom elfogadni, és nem vagyok hajlandó követni.
Nekik semmit sem kell tudomásul venni. Neked kell tudomásul venni, hogy ha NEKED nem tetszik, amilyen értékeket ők képviselnek, azt neked kell tudni elfogadni és megtanulni kezelni így vagy úgy. Ne várj tőlük változást, egyrészt nem korrekt ilyet várni mástól (senkitől) másrészt ha neked nem tetszik valami, akkor bizony neked kell változtatni. Ők ilyenek. Te ezt tudomásul veszed?
Az írásod második része maximálisan igaz. De úgy gondolom, te elkerülheted őket, ha nagyon nem tudjátok megérteni egymást. Attól még az unokák simán tarthatják velük a kapcsolatot. Vigye őket a férjed pl. Vagy jöjjenek akkor hozzátok, amikor mindannyian (a férjed is!) otthon vagytok. És oda pedig érvényesítsétek azokat a határokat, amiket anyóséknak (is, és mindenki másnak is) be kell tartani.
Írtam már: A te váradban te vagy a királynő, a férjed meg a király. Ezt mindenkinek meg kell tanulni. Ne félj ettől.
Ami meg a kulcsokból mindig egyet magamnál tartok szindrómát illeti, ez miatt már volt pár vitánk a párommal... de mint már említettem, nem szeret konfrontálódni a szüleivel, ezért vagy rám marad ez a felemelő cselekedet, vagy legyintek egyet, és elfogadom
Szerintem itt van a probléma (nekem). Az ő harcuk miért marad rád? Vagy legyintesz és elfogadod. Persze ez is egy megoldás. Csak szerintem akkor nincs helye a topiknyitásnak. Ha elfogadod, akkor élj vele együtt csendben.
Remélem nem kioktató hangnem jön át, nem az a szándékom. Csak hiába aludtam kockásra a fejem, még mindig nem értem, hogyan tudsz így élni.
Amikor az após rendelkezik zárcseréről és kulcsok elosztásáról, akkor ott hiányzik annak az otthonnak a gazdája.
Ezt én is így gondolom.
Meg még úgy, hogy a kulcs, főleg a ház kulcsa szimbólum. Az én házam az én váram. Ha átadom a kulcsok őrzésének jogát másnak, az már nem az én váram..
Ez jó kérdés:)
Néhányan nem tudják, mire vállalkoznak, csak nekik is kell, mert másoknak is van, és legyen...
Előtte nem láttak példát, bár volt előttük, de soha nem érdeklődtek, és azt hitték ez egy nagyon egyszerű dolog.
És persze nagyon könnyű beleokoskodni a gyereknevelésbe egy kívülállónak úgy, hogy fogalma sincs az egészről:)
Persze, csak 24 órás szolgálat, csodálatos és gyönyörű pillanatokkal, de néha nehézségekkel fűszerezve :)
Visszatérve a topik eredeti témájához...
Bocsánat, kedves Nona, ezért a kitérőért :)
Mivel nekem még kicsi gyerekeim vannak, és éppen a boldog kismamaéveimet töltöm itthon, nem kell megoldanuk a manók nyári felügyeletét.
A bátyámék ikerfiai tíz évesek, ők júliusban és augusztusban is eltöltenek egy egy hetet a Szüleimnél.
Reggeli után Apukámmal nagyokat bringáznak a parton, utána lemennek fürdeni a tóba, ha az idő engedi, aztán ebéd, utána a fiúk olvasnak, vagy megnéznek egy filmet, aztán ismét fürdés este séta...
Egyébkén velük nem szokott gond lenni, jól viselkednek, elég nyugodtak, a bátyámék is következetesen nevelik őket. Mikor kisebbek voltak, néha előfordult egy-egy hiszti, (tehát volt előttem példa, így nem esetem kétségbe, mikor az én kisfiam is előadta a jelenetet) most már nincs ilyen műsor:)))
Ha elfogadsz egy tanácsot, szerintem beszéld meg a szülőkkel, hogy szükségetek van segítségre, ha kéritek, talán megértik, és vállalják a gyerekeket:(
Kedves Stainless Steel!
Sikerült kialaudnod magad?
Visszatérve a kedves Apósomékhoz...
Alapjában véve, nem hiszem, hogy rossz emberek lennének, sőt... inkább csak nagyon különböznek tőlem, sokmindenben. Ahány ház, annyi szokás, szokták mondani, és ez tényleg igaz.
Nem vagyunk egyformák, mindenki máshogy nevel, máshogy szeret,különböző értékrendeket követünk.
Azt se hinném, hogy szándékosan bántani akarnák az unokáikat, vagy rosszat akarnának nekik, a maguk módján szeretik őket, csak máshogy...
A legnagyobb problémát én abban látom, hogy ők nagyon ragaszkodnak a saját elveikhez, és nem akarják tudomásul venni, hogy ez tőlem nagyon nagyon távol áll, nem tudom elfogadni, és nem vagyok hajlandó követni.
Ez a mi harcunk amit sajnos időről időre nekünk kell megvívnunk egymással, de nem fordíthatok hátat nekik, nem mehetek el mellettük, mert nekem elegem van.
Valamilyen szinten ők is részét képezik a családunknak, a férjem szülei, mégha hozzám nem is fűzi őket vérségi kötelék, azért a gyerekeimben valahol ők is tovább élnek...
A kisfiunk és a kislányunk miatt sem tehetem meg azt, hogy megszakítom velük a kapcsolatot, mert szeretném, ha ismernék és szeretnék a Szüleinket...
Viszont természetes, hogy vigyázok rájuk, féltem őket, mert én vagyok felelős értük, és tudom, ha velem vannak biztonságban érezhetik magukat...
Én igyekszem a másik emberben észrevenni a jót, meglátni a szépet, és ez néha sikerül is... (A bátyám szerint ez néha jó tulajdonság, néha inkább velem született rendellenességnek tűnik)
A zárcserét Apósom végezte, és a szerelési munkákban Apukám, vagy a bátyám szokott besegíteni, ennek nagyon egyszerű oka van, a férjem nem egy műszaki ember :)
Ami meg a kulcsokból mindig egyet magamnál tartok szindrómát illeti, ez miatt már volt pár vitánk a párommal... de mint már említettem, nem szeret konfrontálódni a szüleivel, ezért vagy rám marad ez a felemelő cselekedet, vagy legyintek egyet, és elfogadom
Maga az a tény, hogy nekem is van kulcsom a Szüleim mindkét otthonához, még nem jogosít fel arra (és nem is tenném meg) hogy váratlanul beállítsak hozzájuk...
Bár a gyerekük vagyok, és valaha én is abban a házban éltem, (még a régi szobám is megvan) de felnőttem, lett saját életem, és nekik is kialakult egy életformájuk, ami kettőjükről szól, és ezt tiszteletben tartom.
Sok időt töltünk együtt, de úgy, hogy az egyikünk számára sem teher...
Szeretek velük lenni, és a két gyerekem is nagyon élvezi a Nagyszülőkkel töltött pillanatokat...
Sajnos elég későn, 35 évesen szültem a kisfiamat, és 38 éves voltam, amikor a kislányom világra jött...
A Szüleim, már túl vannak a hatvanon, és csak remélni merem, hogy még sokáig részei lesznek az életünknek.
Addig is úgy élem meg, hogy nagy ajándék mindaz, amit valaha is tőlük kaptunk a bátyámmal, hogy boldog gyerekkort biztosítottak a számunkra, egy olyan légkört, amit én is szeretnék a gyerekeimnek nyújtani.
Ami akkor teljesen természetesnek tűnt, most felnőtt fejjel elég nehéz, mert sokat kell tennünk azért, hogy egy CSALÁD jól működjön...
Hálás vagyok azért, amit tőlük kaptunk útravalóul, és szeretném, ha néha könnyíthetnék az életükön. Ha ők jönnek hozzánk, Anyukámnak reggel elkészítem a kedvenc kávéját, tejszínhabbal, ahogy szereti, kiülünk a kertbe, jókat beszélgetünk... és eszembe jut, hogy annakidején ugyanígy ültünk a Nagyikámék kertjében, csak akkor Anyukám vitte a kávét az Ő Édesanyjának... és néha könny szökik a szemembe, mert még most is nagyon hiányoznak...
(A kulcsokról jutott eszembe, a Nagyikámék házához is volt kulcsom, gyerekkorom óta, bár a ház még mindig áll, de sajnos ők már nincsenek közöttünk, a kulcsokat eltettem emlékbe ...)Nem, kedves viharos, a ház a sajátunk, jó pár milliós hitellel terhelve:(
Az sem indok a ki-be járkálásra.
Az is az én lakásom, ahol a lányomék laknak. Na és? attól még az az ő lakásuk, nem én lakom ott.
Jelentheti azt is, hogy a ház az apósé csak átengedte a fiának használatra.
Ahogy a vállalkozás is az övé, ami a megélhetésüket biztosítja.
Persze csak mint lehetőséget írom, nem jelenti azt, hogy ez a valóság csak egy mondat szöget ütött a fejembe.
" De a legnagyobb balhé akkor következett, hogy a kisfiamat nem adtam két évesen bölcsibe, és nem mentem a családi vállalkozásukba dolgozni ..."
Igen, mi is ide jutottunk, hogy képesek vagyunk úgy kommunikálni, hogy a másik nem kell, hogy kételkedjen abban, ha éppen nemet mondok, hanem pontosan tudja, hogy akkor az a valós ok amit mondok.
De ebbe beletartozik az is, ha éppen nincs kedvem menni. Ilyenkor persze lehet engedek a szelíd erőszaknak, meg tán éppen arra is vágyon, de ha még sem, akkor azt is el tudja fogadni.
Minden olyan esetben, amikor valahol elégedetlenség van, ott meg kellene tudni beszélni, hogy kinek mi a gondja, hiszen soha nem a másikkal van bajom, hanem a saját elképzeléseimmel, amit aztán rátestálok mindenféle kifogásra.
Az utolsó mondatod (is) nagyon a helyén van.
Mindig nyitva az otthonunk, kölcsönösen. Mégsem lógunk mindig egymás nyakán. Ők egy család, rólam meg tudják, hogy szeretek egyedül is lenni, és rengeteget dolgozom.
Meg is mondtam a lányomnak, többször is, mindig mondja, ha azt akarja, hogy menjek, vagy valamit segíteni kell, ne várja., hogy kitaláljam a gondolatait:-)) Én meg cserébe néha megkérdezem, kell-e segítség. Egyikünk se sértődjön meg, ha a másik nem ér rá, nincs kedve, akármi. És ez így is van. Azzal együtt, hogy ha csak egyszer látom egy héten az unokát, erős hiányérzetem van. De heti egyszer biztosan találkozunk.
Jól elkanyarodtunk az eredeti témától, na de az már úgy tűnik meg is oldódott. Legalábbis a gyakorlatban.
Közben érkezett válasz is a felvetésedre.
Amikor valamivel nem értek egyet, az még nem jelenti azt, hogy az a valami nincs rendben.
Egy kulcs jelenléte még nem jelenti azt, hogy akkor jövök-megyek be egy otthonba, amikor a kedvem tartja.
A dolgokat mindig abban a formában kell nézni, ahová elhelyezi valaki.
Amikor az após rendelkezik zárcseréről és kulcsok elosztásáról, akkor ott hiányzik annak az otthonnak a gazdája.
Ahol pedig önként adják át a kulcsot valakinek, akkor ott gyanítom, hogy inkább az ésszerűség van jelen, és nem az, hogy arra buzdítanak, hogy gyere bármikor, számodra mindig nyitva az otthonom.
És valóban. Ilyen esetben mindig nyitva az otthon az előtt, aki érkezik.
Nem, ez tény. De jó, ha van másnak is kulcsa.
Egyébként én sem megyek be a szülői házba a saját kulcsommal, inkább felhívom, ha nincs otthon elmondom, hogy miért akarok bemenni.
Ez miért fura? Nekem is van kulcsom a szüleim házához, a tesóm házához is. Ugyanúgy nekik is. Senki nem él vissza vele, de néha jól jön, hogy más is be tud jutni a házba.
Csak egy példa: Pár éve, amikor a középső gyerekem született, éjszaka riasztottam a férjem a kórházból, hogy jöjjön, de gyorsan. Ő pedig rohant. Már ott jutott eszébe, hogy minden létező ébresztési módot (rádió, tévé, hifi) beállított reggel hatra, hogy el ne aludjon. De persze semmit nem kapcsolt ki. Jól jött, hogy apukám be tudott menni és kikapcsolt minden, nem zengett a ház délután négyig teljes hangerővel három-négy eszközön keresztül.
Másik példa: Tesóm a múlt héten telefonált rám, hogy dolgozik, mennének a munkások, ugorjak már át és engedjem be őket.
Mit, hogy van kulcsunk?
Hát mondjuk nehéz lenne úgy hazavinni az unokát az oviból, hogy nincs kulcsom a lakásukhoz:-)) Bár tulajdonképpen sétálhattunk volna télen is este 8-ig, amíg az anyja haza nem jött a melóból minden hétfőn (merthogy olyankor én mentem a kislányért)
A kulcs a legkevesebb. A gond akkor van, ha azt úgy használják, mintha az ő otthonuk lenne, amit a kulcs nyit.
Nekem is van kulcsom, igaz én kaptam és nem kértem, de soha nem megyek úgy, hogy előtte ne beszéltük volna meg, így gyarkolatilag nem is használom a kulcsot.
Nemrég cserélt Apósom zárat, és ő osztotta el a kulcsokat.
Bocs, de taknyos kölyköknek tekint benneteket. Téged is meg a fiát (férjed) is.
Minek nekik kulcs? Akármennyi, akárhova?? Még a kertibudihoz SE!!
Hát nincs várad. Azt is ő(k) birtokolják. Mi az isten van veletek, de tényleg?! A te szüleidnek is van kulcsa a házatokhoz?
A tiéd még megmaradt, de az enyém is ködbe veszett.
Ő véleményezett bennünket az egyik nick hsz-a alapján, ebből emeltem ki egy sort, arra válaszoltam, és azt is törölték.
Ti kértétek rá?
Nekem nagyon furcsa ez az egész, és biztosan nem viselném el.
De te úgy tűnik, bírod:-)
Ez döbbenet
Soha nem értettem, hogy tud valaki megütni, vagy bántani valakit, de hogy egy vétlen gyereket... felfoghatatlan
Még egy állatot sem tudnék bántani, nemhogy a saját gyerekemet, akinek én jelentem az első éveiben a mindent, rajtam keresztül ismerkedik a világgal, hogyan és miért bántanám?
Dühös vagyok rá, ugyan miért, nem hiszem, hogy tudna olyant tenni bármelyik gyerekem, ami annyira kiborítana, egyébként sem vagyok egy dührohamokkal indulatot levezető nőszemély,
a verés nevelési célzattal való alkalmazásában pedig szintén nem hiszek:)
Ma fasírozottat és borsófőzeléket főztem ebédre, Bence segített panírozni, igaz, hogy ilyenkor kicsit kimegy a prézli az asztalra, sőt, lehet, hogy a földre is kerül, nagy ügy, majd feltakarítom, talán két perccel tart tovább. A borsóból pedig ettek a dinók is, igaz, a konyhában, a kisasztalnál.
Anna járókáját is kihúztam a konyhába, nagyokat kacagott, már feláll, és körbejárja, kapaszkodva az egészet, Bencével énekeltünk is neki, mert szeretett volna kijönni, de amíg főzök sajnos nincs mászás, a konyhában pláne, aztán beültettem az etetőszékbe, ott megint eljátszott egy darabig, és már el is készült az ebéd...
Jajj, dehogy!
Csak egy városban, de jó pár utca, és néhány km is elválaszt :)
Igen, elismertem, bizonyára igazad van, az ember általában elfogult a saját Szüleivel, és gyerekeivel szemben, talán azért, mert őket feltétel nélkül szereti:)
Az előbbieket azért, mert az életedet nekik köszönheted, az utóbbiaknak pedig te adsz életet.
Elfogadod őket olyannak amilyenek, persze látod a hibáikat is, de elfogadod, és azzal együtt szereted őket, csak mivel elfogult vagy velük szemben, talán ezek a hibák aprónak tűnnek:(
Örülök, hogy azért sikerül megoldani valahogy a problémát. Biztos nem egyszerű, állandó szervezés lehet az élet a lurkók miatt. Nekem ilyen gondjaim nincsenek, mert nincs gyerekem.
De ha lenne, azt hiszem, nekem is nehéz lenne megoldani. Az anyósom ugyan gyerekbolond, de 25 km-re lakik. Hosszabb időre el lehet vinni oda a gyereket, de olyanra nyilván nem lehetne megkérni, hogy ugorjon el érte az oviba, suliba, míg én hazaérek a melóból. Anyámék meg.... Anyám már elég idős lenne egy kisgyerekhez. Apám már régen meghalt, de ha élne, talán még rosszabb lenne a helyzet. A faterom ugyanis gyerek- és nőgyűlölő volt , de legfőképp embergyűlölő. Ha lenne gyerekem, tuti, hogy nem bíznám rá, egyrészt mert irtó felelőtlenek voltak már velünk is. (a bátyámat simán otthon hagyták már 6 hónapos korában. Nem azért, mert dolgoztak, hanem mert táncolni mentek. A fater meg azt mondta, ha nem tud vigyázni magára, az az ő baja lesz - ilyen volt a felfogása. De olyan is volt, hogy simán végignézte, ahogy a bátyám a keresztszülőknél átöleli a forró kályhát. Azt mondta, majd ha megégeti magát, megtanulja, hogy nem szabad. Hát én biztos nem bírnám ezt elnézni, ez már szadizmus szerintem). A másik meg az, hogy ha rossz lenne a gyerek, agyonverné. Ugyanis ő csak ez az egy nevelési módszert fogadta el: a verést. Ja kiegészítve az alázással, a lelki terrorral, piszkálással, gúnyolódással. Őszerinte egy gyerekkel nem szabad emberi módon bánni, mert akkor mihaszna lesz. A felfogásához tartozott még, hogy pl. egy gyereknek soha nem lehet igaza, mrt "csak" gyerek. Meg hogy egy gyerek eleve hülyébb, mint egy felnőtt. Ebben megint nem vagyok biztos. Nah, kösz, ebből biztos nem kérnék, ha gyerekem lenne.
Valaki írta itt, hogy ő nem követi a szülei nevelési elveit. Hát, én se követném, az tuti. Persze, hogy vannak rossz, nehezen fegyelmezhető, nagyon eleven, sőt hiperaktív gyerekek is. De attól még nem kell őket agyonütni.
Pláne ha mondjuk lányunoka lenne, uhhh... Bele sem gondolok. A faterom talán életében kétszer ejtette ki a száján a nevemet. " a leány" - engem csak így hívott. A bátyám prsze Lacika volt.
Nemrég cserélt Apósom zárat, és ő osztotta el a kulcsokat.
A garázs kapunyitójánál már szóltam, oké, abból csak három van, egy a férjemnél, egy nálam, de kell egy tartalék, mert ha lemerül az elem, nehogy már ne tudjak bemenni.
Egyébként is vacakol a nyitó... fél éve megy a vita, hogy neki kell, és különben sem tudja, hogy hol van, lehet, hogy nincs is már meg, de lényeg, hogy neki mindenből legyen!
Elképzeltem:))))
Eldugom valahová... és feljön a gyerekek szobájába, vagy akár a hálóba, az ágynemükért, (mert több napra jönnek mindig, és itt alszanak ) és meglátja, megkérdezi:
-Mi ez a kupac?
-Ja, az csak a vasalnivaló, eldugtam, hogy ne szúrja a szemedet, a förumon tanácsolták, ha jöttök, tegyem el...:))))
Egyébként Anyukám nagyon jópofa, és vicces is, mikor legutóbb itt voltak megmutattam, miket írkálok a topikokba, ... tetszett neki.
Apukám a fő kritikus a családban, ő biztosan nem veregetné meg a vállamat...
A ti házatokhoz neki minek van kulcsa ?
És mi az, hogy felzabálja a kajátokat ?
Örülök, hogy egy kívülálló is így látja:)
A kedvenc Sógornőm mondta egyszer, hogy Apósom egy klinikai eset, tanulmányt lehetne írni róla, csak párszor találkoztak, és az a kép, amit akkor tapasztalt, és az, amit én mesélek róla, elég furcsa kontrasztot mutat
Mert olyan jól előadja magát, mindenhol, mindenkinek, állandóan arról áradozik, hogy neki milyen összetartó a családja, és aki nem lát a dolgok mélyére, nem tudja, mi folyik a háttérben, talán eszébe se jutna még feltételezni sem, hogy hogy képes viselkedni.
A múltkor Anyukámnak is előadta, hogy képzelje el, nem engedem, hogy az unokája ott aludjon, és ez milyen dolog.
Csak Anyukámnak nem kell bemutatni, ő látott és hallott pár dolgot, és ismeri, szerintem már nem tudna meglepetést okozni.
Az is csúcs volt, mikor az én Családom nálunk vendégeskedett, és váratlanul beállítottak, és leültek ebédelni... igaz, hogy mi már befejeztük, de Anyukámnak leesett az álla, ekkora pofátlanságot ő még nem látott.
Azt mondta, csak azért nem szólt semmit, mert nem az ő háza.
Tudták, hogy ott vannak, és tényleg nem hívtuk őket, de ő nálunk otthon érzi magát, (kulcsa is van a házhoz) tehát szerinte akkor közlekedik, amikor akar.
Tényleg jó a kapcsolatom a Szüleimmel, de mindig előre megbeszéljük, ha megyünk, nincs olyan, hogy váratlanul beállítunk valakihez, főleg, ha tudjuk, hogy vendégek vannak. A bátyámék is gyakran átjönnek, de még meg nem fordult volna a fejembe, hogy átugorjak hozzájuk, váratlanul és hívatlanul:(
Az is előfordult, hogy nálunk ebédeltek, telefonált neki a sógorom, ő meg teli szájjal, gyertek ti is ide kisfiam, itt eszünk éppen a Zsófikáéknál, finomat főzött, így kell ezt gyerekek, legyen együtt a család...és jöttek is, és ettek is...
Szóval az ilyen akciók után csak döbbenten álltam, és azt hittem, ez valami rossz vicc, de sajnos nem:)))
Még mindig érzem az elfogultságot a szüleid irányába.
Egyébként anyós/após is lehet kedves vagy kedvesen piszkálódó.
De tudom mire írtad, amit írtál. (Hú, nagyon fáradt vagyok épelméjűen fogalmazni, remélem azért érted.)