Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Fekete István:Kele(részlet)
A rét megmozdult, és élni kezdett a meleggel, a fénnyel kicsalt milliárd életével: a füvek hosszú lábra álltak már, a fűzfákon cirregett a csicsörke, és a megindult nádasban csattogott a nádirigó:- Csek-csek-csek-tek-tek-tek-tiriritiri.
A nádirigó a fészeképítő művészek közé tartozott, sokat adott művészetére, ez okból nagy volt a hangja. Régi fészkét nem találta már, mert télen nádat vágtak az emberek, de nem sokat törődött vele.
- Csek-csek-csek, építünk másikat. Mi az nekünk?- És már ki is nézett öt közel álló nádszálat. Ezeket majd megkötözi, hogy tenyérnyi messze álljanak egymástól, s a körbe álló nádszálak közé odaszövi a fészkét. Akkor aztán jöhet a szél, bőghet a vihar, a zöld nád nem törik, és a legnagyobb orkánban is csak ringatja a fészket.
Igen, Kele most érezte először otthon magát, a Törvény és a gólyák szokása szerint. Eddig ő idegen volt itt, de megérkeztek már a többiek is, és most már nem idegen.
A tavaszi, langyos szél játékosan szaladt végig a patakparton, felkapta éa leejtette a hullámzó rét zsongását. Felkapta és leejtette a bíbicek fehér-fekete csapongását, hintázó kiáltását, és megpihent a nádban, ahol most csend lett egyszerre, mert a nádas felett súlytalanul imbolygott egy rétihéja. Könnyed ténfergése céltalannak látszott és önfeledt sütkérezésnek, ám bagolyfejét ide-oda forgatta, s a sarjadó nád egy libbenése se kerülte ki figyelmét. A héja egyébként nászúton volt, de a szerelem csak a szívét töltötte meg, a begyét nem, ez okból párjával együtt szorgalmasan vadászott, nehogy az éhség karma szívüket is üressé tegye.
A nádas felett azonban meddő volt a séta és teljesen hiábavaló.Fiókák még nincsenek, a fészkek üresek, az anyamadarak pedig sehogyse állnak kötélnek. Repülő madarat a rétihéja megfogni nem tud, de jeles madárfiókgyilkos és szakavatott fészekrabló. A fiókákat megeszi, a tojásokat kiissza, ezért utálják a nádi népek, és elhallgatnak, ahol árnyéka végigszáll a vízen.
Most is.
Kele odanéz, és tudja miről van szó. Látja már a másik héját is, és tudja, miért hagyták ott a nádast, és miért repülnek az aprófűvű, távoli domboldal felé. A nádas még üres, de a domboldalon Cin könnyelműsködik néha, fészket épít, s a fészekhez száraz fű kell. Megjelent már Pi is, az ürge, aki néha két lábra áll, mert kíváncsi.
A domboldalon csak úgy csurog a fény, s megmelegedett a levegő. A héják most itt imbolyognak, de itt szitál a vércse is, és lecsap néha, mint a zuhanó kő, egérre, bogárra. A héjákkal nem törődik. Csavargó népség, úgyis elmennek, de az ő fészke itt van a nyárfán, a dombtetőn, ahol kolomp kondul ilyenkor már, mintha a nyár elé harangozna az álmos kis harang. Néha vakkant a puli, és nézi a juhászt, hogy parancsol-e valamit, de a juhász csak áll, botjára támaszkodva hallgat, mintha látná a láthatatlant, és ebbe a csendbe lágy tavaszi kiáltással dobol bele a búbosbanka.
- Hu-pu-pu, hu-pu-pu...
Ruhája ékes, fején gyönyörű bóbita, de mást nem tud.
- Hu-pu-pu, hu-pu-pu...
Ez a kiáltás mindig közel van, és mindig távol. Egyszerre szól a földön és a levegőben, rászáll a csendre és csenddé lesz, nincs benne semmi, mégis virágos szomorúság marad utána, mert mindenki tudja, hogy ha elhallgat: ledobja szűzi koszorúját a Tavasz, elnehezedik, megbarnul, és tarka, nagy köténye alatt dús anyaságát takargatja a Nyár.
William Henry Davies
A tél szépsége
Ugye, szép a tavasz, mikor
rügy születik s madár dalol?
S ha daluk némul, szép, ugye
nyáron a méh- s virág-zene?
És nem szép, ha elmúlt a nyár,
hogy a levél, lehullva már,
cipőnk orránál kavarog,
vagy sarkunkban ireg-forog?
Most tél van, beállt a patak:
sétálgatok a fák alatt:
öles hóban áll mindegyik,
odvukban mókus aluszik,
s bármily kicsiny az ág, a gally,
mindent fehér szirom takar.
Köszöntlek, tél! Te szépíted,
nagy virággá te építed
ezt a fát, ötven fekete
karját fehérrel vonva be,
míg a gallakra millió
kis fehér kesztyűt húz a hó.
Ford: Szabó Lőrinc
Andersen:
Holle anyó
Élt egyszer egy özvegyasszony, annak volt két lánya: az egyik szép és szorgos, a másik csúnya és lusta. Az özvegy sokkal jobban szerette a csúnya lustát, mert az édeslánya volt. Minden munkát a másiknak kellett végeznie, az volt Hamupipőke a házban. Ott ült szegény napestig a kút mellett az úton, és font, egyre font, míg csak a vér ki nem serkent az ujjából.
Egyszer aztán úgy megvágta az ujját a szál, hogy az orsó is csupa vér lett tőle. Le akarta mosni a kútnál, de az orsó kicsusszant a kezéből, és beleesett a vízbe. A lány sírva fakadt, hazaszaladt a mostohájához, s elpanaszolta neki, mi történt. Az meg, ahelyett hogy megszánta volna, kegyetlenül ráripakodott:
- Ha beleejtetted, szedd is ki belőle!
Szegény lány visszament a kúthoz, nem tudta, mitévő legyen; félelmében végül is az orsó után ugrott. Elvesztette az eszméletét, s mikor aztán magához tért, egy szép, napfényes, virágos mezőn találta magát. Elindult, ment, mendegélt; egyszer csak egy kemencéhez ért. A kemence tele volt kenyérrel, s a kenyerek azt kiabálták:
- Húzz ki hamar! Húzz ki hamar, mert megégek! Már régen kisültem!
A lány nekilátott, és szép sorjában mind kiszedte őket a lapáttal. Aztán továbbment; ment, mendegélt, míg egy almafához nem ért. A fa tele volt almával, és azt kiabálta:
- Rázz meg! Rázz meg! Minden almám megérett már!
A lány megrázta a fát, hogy csak úgy hullott a sok alma, mint a zápor. Addig rázta, míg az utolsó szem is le nem hullott róla. Akkor az egészet szépen kupacba rakta, és továbbindult.
Ment, mendegélt, végre egy házikóhoz ért. A házikóból egy anyóka kukucskált ki barátságosan, de olyan hosszú foga volt, hogy a lány megijedt, és el akart szaladni. Az öregasszony azonban utána kiáltott:
- Ne félj tőlem, kedves lányom! Maradj nálam; ha minden munkát rendben elvégzel a háznál, jó sorsod lesz. Csak arra vigyázz, hogy jól megvesd az ágyamat, jól fölrázd a párnámat, hadd szálljon a pihéje; olyankor hó hullik fönt a világban. Én vagyok Holle anyó.
Az öregasszony olyan szépen rábeszélte, hogy a lány végül is összeszedte bátorságát, ráállt a dologra, és beszegődött hozzá. Mindent megtett a kedve szerint, az ágyát is mindig jól fölrázta, csak úgy szálltak a pihék, akár a hópelyhek.
De jó dolga is volt ám az öregnél! Soha egy rossz szót sem hallott, s ehetett, amennyi jólesett neki.
Evett is eleinte jó étvággyal; hanem aztán valahogyan ízét vesztette a falat a szájában. Egyre kedvetlenebb, egyre szomorúbb lett. Eleinte maga sem tudta, mi leli; hanem utóbb, mikor már jó ideje szolgált Holle anyónál, ráeszmélt; hogy hazakívánkozik.
Hiába ment itt ezerszer jobban a dolga, mint otthon, mégiscsak mindig ott járt a gondolata a messzi kis falusi házban. Végül aztán már nem bírta tovább, odaállt szépen Holle anyó elé, és azt mondta neki:
- Elfogta a szívemet a honvágy, nem maradhatok tovább nálad. Tudom, százszor jobb sorsom van itt, mégis azt mondja a szívem: vissza kell mennem az enyéimhez!
- Tetszik nekem, hogy hazavágyol - felelte az öreg -, ebből is látszik, hogy derék, hűséges teremtés vagy. És amiért olyan becsülettel szolgáltál, én magam viszlek fel a fenti világba.
Azzal kézen fogta, és egy nagy kapuhoz vezette.
- Innét most már mehet magad is - mondta -, ez a kapu egyenest a falutok határába nyílik.
A kapu kitárult, s abban a pillanatban, ahogy a lány átlépett rajta, sűrű aranyeső hullott rá a magasból, és az arany mind ott ragadt a ruháján; fénylett, csillogott az egész lány tetőtől talpig.
- Ez a fizetség a szorgalmadért! - kiáltotta Holle anyó a kapun át, és még a kútba esett orsóját is kidobta utána.
A két kapuszárny dördülve becsukódott, s lám a lány, amint körülnézett, ott találta magát a falujuk határában, nem messze az anyja házától.
Gyorsan útnak eredt, sietett haza boldogan. Ahogy befordult az udvarukra, a kút kávájáról meglátta a kakas és nagyot rikkantott:
Kukurikú! Mi történt?
Aranyos lányunk hazatért!
A lány bement a házba, és mert talpig arany borította, az anyja is meg a testvére is szívesen fogadta. Ő meg elmesélte, mi történt vele. Mikor a mostohája meghallotta, hogyan jutott a nagy gazdagsághoz, nagyon szerette volna, ha a csúnya, lusta lányának is ilyen szerencséje akad. Kiküldte hát fonni a kúthoz, a lány meg bedugta a kezét a tüskebokorba, összeszúratta az ujját a tövisekkel, bevérezte az orsót, bedobta a kútba, és utána ugrott. Ő is a szép mezőn tért magához; azon az ösvényen indult el, amelyiken a másik lány járt. Amint a kemencéhez ért, kiabálni kezdtek a kenyerek:
- Húzz ki hamar! Húzz ki hamar, mert megégek! Már régen kisültem!
De a lusta lány azt felelte:
- Hogyisne! Hogy összepiszkoljam magamat! - azzal továbbment. Csakhamar az almafához ért.
- Rázz meg! Rázz meg! Minden almám megérett már! - kiáltotta az almafa.
- Hogyisne! Hogy a fejemre essék egy alma! - felelte a lány, és továbbment.
Odaért Holle anyó házához, de egy cseppet sem ijedt meg az öregtől, mert már tudta, milyen nagy foga van, és tüstént elszegődött hozzá.
Az első nap erőt vett magán, szorgoskodott, és ha Holle anyó mondott neki valamit, rögtön megtette, mert egyre csak a sok aranyra gondolt, amit majd kapni fog tőle. A második napon azonban már lustálkodott egy kicsit, a harmadikon meg már alig akart fölkelni reggel.
Holle anyó ágyát sem úgy vetette meg, ahogyan kellett volna; nem rázta föl a dunnát, hogy a pihék szétszálljanak belőle. Az öreg végül is ráunt, és kiadta az útját. A lusta lány cseppet sem búsult rajta, hogy a dolog így fordult; most jön majd az aranyeső - gondolta magában.
- Holle anyó őt is a kapuhoz vezette; hanem amikor a lány kilépett rajta, arany helyett egy jókora üst szurok zúdult a nyakába.
- Ez a fizetség a szolgálatodért! - mondta Holle anyó, és becsukta a kaput.
A lusta lány hazament; tetőtől talpig szurkos volt, s amikor a kakas meglátta a kút kávájáról, nagyot rikkantott:
Kukurikú! Mi történt?
Szutykos lányunk hazatért!
A szurok pedig rajta ragadt élete végéig.
"Egyetlen dolog számít, amikor földi életutunk végére érünk:
hogyan szerettünk, jól csináltuk-e - milyen volt a szerelem, amely belőlünk fakadt?"
(Richard Bach: Szárnyaló szerelem - Híd az örökkévalóságon át)
"A rossz ember azért, mert rossz, megkapja a másvilágon a poklot (s ez nem is olyan biztos). Hanem az egészen biztos, hogy a jó ember még ezen a világon kapja meg a poklot, mert jó." (Mikszáth Kálmán)
"Senkitől és semmitől ne félj! Ami a legértékesebb benned, annak senki és
semmi nem árthat"
/Tolsztoj/
"...A gond a szívünk gyökerén tanyázik,
s ott titkos kínokat csírázik,
békétlen hánytorog, zavar nyugtot, gyönyört;
mindegyre új meg új álarcot ölt,
házat mutat s tanyát, kis gyermekeket meg asszonyt,
máskor tűz, víz, tőr, mérgezés;
attól remegsz, mi nem jön, és
mit el sosem veszítsz, azt kell folyton siratnod..."
(Goethe: Faust)
"Az én koromban azt teszem, amit Mark Twain is tett.
Reggel átnézem a napilapokban a gyászjelentéseket.
Ha nem vagyok benne, akkor teszem tovább a dolgom."
(Patrick Moore)
,,Egyetlen módja van csak, hogy egymással boldogulni tudjunk: szeressük egymást! Ha házasságunkat úgy akarjuk alakítani, hogy abban boldogok legyünk, erre csak egy mód van: ha szeretjük egymást. Meg úgysem érthetjük egymást, mert alapvetően különbözőek vagyunk. Ne is vegyük fel a harcot. A férfi nézze csodálattal asszonyát, az pedig bámulattal nézzen vissza rá. A két nem között nincs semmi más módja egymás megértésének, mint mindegyiket hagyni olyannak, amilyen, örülni egymásnak, és -szeretni egymást! Minden házaspár szobájában nagybetűkkel álljon a jelszó: SZERETNI!"
(dr. Fritz Kahn)
,,Egyetlen módja van csak, hogy egymással boldogulni tudjunk: szeressük egymást! Ha házasságunkat úgy akarjuk alakítani, hogy abban boldogok legyünk, erre csak egy mód van: ha szeretjük egymást. Meg úgysem érthetjük egymást, mert alapvetően különbözőek vagyunk. Ne is vegyük fel a harcot. A férfi nézze csodálattal asszonyát, az pedig bámulattal nézzen vissza rá. A két nem között nincs semmi más módja egymás megértésének, mint mindegyiket hagyni olyannak, amilyen, örülni egymásnak, és -szeretni egymást! Minden házaspár szobájában nagybetűkkel álljon a jelszó: SZERETNI!"
(dr. Fritz Kahn)
Túrmezei Erzsébet: Gyertya
Kis karácsonyfagyertya. Szép fehér.
Felül törött. Talán semmit se ér.
A belén észrevenni már, hogy égett.
S én mégse dobom el mint semmiséget.
Nézem, elémbe állítom,
Majd a kezembe' forgatom.
A cirádáit, ferdeségét,
törött voltát, sok betegségét
mind tudom már, mind ismerem.
Igénytelen, értéktelen.
Szépsége, ékessége, ára
nincs semmi. Mégse dobom el.
Félreteszem karácsonyfára.
Majd a lángjába néz szemem,
s nem lesz nekem
igénytelen, értéktelen.
Sok betegsége, ferdesége,
törött volta nem semmiség-e,
ha ott lobog az ágon,
s vezérlőm, világom,
útmutató fény Betlehem felé?
Tekintetem sugarát issza,
lelkem száll századokon vissza:
a nagy csodát csodálja újra
és megremeg belé.
Magában semmi. Félredobnám.
De ha zöld fenyőről ragyog rám,
a szívem fölviszi az égig,
az eget meg lehozza hozzám.
Kezembe' forgatom, nézegetem,
s valami egyre azt súgja nekem,
hogy ez a kis gyertya az életem.
Görbe, törött, beteg.
Valami, amit senki nem keres,
mert észrevenni nem is érdemes.
Végigélni se volna érdemes,
ha nem lenne karácsony…
ha ki nem gyúlhatnék sokadmagával
karácsonyesti csodálatos fákon…
ha Betlehem felé utat mutatva,
nem ragyoghatna, nem világolhatna,
végigélni se volna érdemes.
De van karácsony, s én úgy szeretem
kis gyertyaéletem.
Ameddig karácsonyra vártam,
értelmét, célját soká nem találtam.
Míg egy szép angyalénekes,
halk estén Betlehembe értem,
s fel nem ujjongtam: „Most már értem,
Most már tudom, miért is élek
ezen a nagy sötét világon:
hogy világítson kicsi gyertyalángom
előre, Betlehem felé
és megváltatlan, Megváltóra váró,
sok emberszív dobbanjon meg belé.”
Kis karácsonyfagyertya. Szép fehér.
Felül törött. Talán semmit se ér.
De ha zöld fenyőről ragyog rád,
a szíved felviszi az égig,
az eget meg lehozza hozzád.
H.M.R.: A karácsonyi ajtó
Emlékszem, rég volt. A bezárt ajtót
hosszú estéken remegve lestem.
Vártam nyílását azon a sok-sok
felejthetetlen
szép, gyermekkori karácsonyesten.
Kipirult arccal, dobogó szívvel,
úgy vártam, mikor fordul a zárja,
mikor tárul fel, mikor ragyog fel
a titkok fája.
Ó, hogy csábított minden kis ága!
Rég volt … azóta évek repültek,
és messziről int már az öregség,
s azt veszem észre, felnőtt, vén gyerek,
– ez már nem emlék, –
a karácsonyi ajtót lesem még!
Ó, de már többet tudok azóta!
Gazdagabb titkok hívnak és várnak!
Ragyogóbb minden karácsonyfánál,
mit a szem nem láthat
országában a dicső Királynak!
Tudom, az ajtó egyszer kitárul.
S jöhetnek gondok vagy szenvedések,
ez ad most nékem derűt, nyugalmat,
hogy ott az élet
az ajtó mögött … s már küszöbén élek!
Most, hogy elcsendesült körülöttünk a világ és ragyog a betlehemi csillag, hadd mondom el nektek az én történetemet. A nagy titok történetét. Lehet, hogy utoljára vagyunk így együtt a karácsonyi csillag alatt. Ezért hát nagyon is ideje, hogy továbbadjam nektek ezt a históriát. A karácsony igaz történetét.
Nem a Mikulás és a vörösorrú rénszarvas agyoncsépelt meséjét akarom elmondani. Még csak nem is a pásztorokról és a kisded Jézusról szólót. Ennek a történetnek a kezdete mindezeknél messzebbre nyúlik vissza. Visszanyúlik abba a korba, amikor Isten megteremtette a világot, és látta, hogy "nagyon jó minden, amit alkotott".
Isten megformálta az embert, belehelyezte őt ebbe a jó világba, és mindeneket az ő gondjaira bízott. És az ember boldog volt. Szíve csordultig megtelt örömmel, mert szerette a világot, amit Isten teremtett.
Aztán valami történt.
A Biblia szerint az Éden kertjében elbújva volt valahol egy kígyó. És volt egy bizonyos tiltott gyümölcs is, amely nemcsak a jónak, de a gonosznak tudását is őrizte.
Az embernek, aki ezt a sok ezer éves múltba tűnő bibliai történetet leírta, lehetett valami fogalma a történtekről, csakhogy szavakkal nem tudta jól kifejezni, ezért allegória segítségével írta le. Az ember mindig allegóriát használ, mikor képtelen valamit rendesen megfogalmazni. A jelképes ábrázolás pedig gyakran félrevezető tud lenni.
Egy biztos: beszélő kígyó nem volt, mivel Isten nem teremtett ilyesmit. És nem volt semmiféle titokzatos alma sem, melyben elrejtezhetett a gonosznak tudása, mivelhogy Isten nem teremtett gonoszt.
Valójában az történt, hogy az embernek voltak bizonyos elgondolásai önmagáról, melyek távol álltak Istentől és távol álltak a számára teremtett világtól. Ezek az elképzelések aztán rendre kiterebélyesedtek benne, s ezekből, az ő bensőjében, épített magának egy különálló és láthatatlan világot. Álmok és ábrándok világát. Egy világot, amely már kezdett hihetőbb lenni számára, mint az a másik, melyet Isten teremtett. Hogy haragvó angyal űzte ki lángpallosával az embert a Paradicsomkertből, az csak mese volt, amit lelki szükségből, a maga igazolására talált ki. Az ember saját akaratából került ki onnan. Ha az allegóriák útját akarjuk járni, azt mondhatjuk: Isten világából az első emberi találmány, egy sokfokú létra segítségével került ki, melyet a maga világában együtt kalapált össze embertársaival, álmokból és ábrándokból. Kikerült hát a hajdani Édenből, és a visszavezető utat azóta sem képes megtalálni.
Káin és Ábel álmodta a föld színére az első versengést, és ez a verseny irigységet, gyűlölködést és gyilkosságot szült. És attól az időtől fogva az ember nem tudta jónak és szépnek látni a világot. Gonosznak és veszélyesnek látta. És minél inkább elhitte, hogy gonosz és veszélyes, annál veszélyesebb és gonoszabb lett körülötte a világ. Azután, az idő múltával, már képtelen volt meglátni Isten alkotását. Csak a maga világát látta, amely telve volt gyűlölettel és szenvedéssel, igazságtalansággal, betegséggel és mindannak a hiányával, amire pedig oly nagyon vágyott. Reménytelennek tűnő lelkiállapotában fegyvereket talált fel, amelyek egyre hatékonyabban tudtak ölni. Betegségeket, melyek meg tudták hosszabbítani a szenvedést. Oltalmazó pajzsokat talált ki a maga kiagyalta fegyverek ellenében és gyógyszereket a maga előidézte betegségek kezelésére, és az ember ezt a gonosz tudást továbbadta, nemzedékről nemzedékre. Minden nemzedék hozzátett valamit ehhez a "tudományhoz", mígnem abból a gonosznak olyan hatalmas és olyan bonyolult birodalma alakult ki - körbezárva az emberiséget minden irányból - , hogy a nagyon is létező Isten már nem látszott többnek, mint álomnak, távoli és valószínűtlen álomnak.
Csak valahol az ember lelkének legmélyén volt még egy gyönge kis pislákoló fény. Mint távoli emléke valami tisztának, valami magasztosnak, valami szépnek. Valami szomorú vágyódás az elvesztett Éden után, tétova reménye a rég elfeledett, meleg és tiszta fény visszatértének. A fénynek, amelyben úgy láthatná a dolgokat, amilyenek azok valójában, és nem kéne tapogatózva keresgéljen a sötét homályában, hogy megragadjon valamit, ami nem is létezik.
Itt és amott, jéghideg téli éjszakákon néhány ember fáklyákat gyújtott és a csillagvilágos szabad ég alatt fenyőfákhoz kötözte azokat, figyelve a feltörő lángokat. És azokból a lángokból ábránd született, új vágyálom. Kevéske remény volt rá, hogy ez az álom valósággá váljon, mégis sokat jelentett, csak rágondolni is. Az emberek kezdték ezt az álmot megünnepelni. A sötétségen aratott győzelem vágyálmát. A meleg felülkerekedését a hideg fölött. A tavasz diadalát a tél fölött. És nemcsak a természet önmagán vett győzelmét, hanem az ember diadalát is, amit a maga szívén belül vívott ki, abban a kegyetlen és sötét világban, amit maga-magának fölépített. Ez volt valójában karácsony kibimbózása.
Isten könyörületet érzett az ember iránt, aki elveszett a maga gyűlöletre és rútságra épített világában és képtelen volt visszatalálni abba a világba, amit Ő teremtett számára. Isten azért elhatározta, hogy küld az embernek valami nyomravezető jelet. Olyan üzenetet, amit megérthet. Jelet, amit követhet. Jelzést, ami visszavezetheti őt a jóság és szépség világába.
Az üzenetet Jézus hozta el, vagyis a Messiás, vagy amilyen emberi néven csak nevezni akarod Isten hírnökét, akit küldött az embereknek, ember képében. Innentől fogva már ismerheted jól a történetet. A kisded Jézus megérkezését a földre Isten új gondolatának fényes csillaga hirdette meg, és a Gondviselés angyalai, akik eljöttek a csöndes pusztába az egyszerű pásztorokhoz.
Hogy miért éppen a pásztorokhoz jött az üzenet? Mert ők a természet ölén éltek, Isten teremtett világában. A pusztában, ahol több idejük volt gondolkodni, mint azoknak, akiket városok kőfalai közé zárva lefoglalt a maguk alakította földi élet sok hiábavaló küzdelme.
Néhányan, bölcsek, ugyancsak fölismerték a csillagot és beszámoltak róla uralkodójuknak. Elmagyarázták, hogy a különös csillag megjelenése jel, amely valakinek a születését jelzi. Valakiét, aki minden eddigi uralkodónál nagyobb lesz a földön. Nevet is adtak az ismeretlennek a maguk tudása szerint, mondván: Ő lesz a "KIRÁLYOK KIRÁLYA".
A karácsonyi történet további részleteit mindenki ismeri. A pásztorok követték a csillagot és megtalálták a kisded Jézust egy jászolban. Megcsodálták Őt. A történetnek erre a részére vonatkozólag írásos bizonyítékaink vannak. Nincs viszont bizonyítékunk sem a három királyok és a bölcsek megjelenésére, sem az ajándékokra, amiket feltehetően hoztak. Úgy tűnik, hogy ezekkel a részletekkel később kerekítette ki a történetet rajongó emberek túlfűtött képzelete. Az egyetlen uralkodói tett, amiről tényleges bizonyítékunk van, a zsidók királyáé, aki akkoriban a Római Birodalom vazallusa volt, és aki megparancsolta, hogy az ország minden újszülött kisdedét meg kell ölni. Ebből is világosan kitűnik, hogy bár szóbeszéd tárgya volt uralkodó politikai körökben, valójában senki sem tudta a helyet, ahol a KIRÁLYOK KIRÁLYA megszületett. Senki emberfia, kivéve a pásztorokat.
József és Mária elmenekültek Egyiptomba és nyolc évig éltek ott száműzetésben. Majd, amikor visszatértek a szülőföldjükre, félrevonult zárkózottságban élték az életüket, kerülve, hogy a világ figyelmét kicsit is magukra vonják. A karácsonyi üzenet emléke azonban még akkor is tovább élt. Az emberek még mindig suttogtak az Üdvözítőről, aki azon az éjszakán megszületett nékik, és aki egy napon majd megszabadítja őket elnyomóiktól. Vágyaikban úgy jelent meg ez az új Üdvözítő, mint egy új Sámson, vagy egy új Dávid, ki a rendíthetetlen harcos erejével és rátermettségével jön majd, és kiverve az ellenséget felszabadítja az országot a római iga alól. Később aztán, mikor Jézust szemtől szembe láthatták és megtudták, hogy Ő azért jött, hogy békességet hozzon a földre, nem pedig háborúságot, tanácstalanok és csalódottak voltak.
A tömegek nem akarták Őt azzal az Üdvözítővel azonosítani, akiről a próféták beszéltek. Azok, akik látták Őt beteget gyógyítani, varázslónak mondták, azok pedig, akik hallották szólni, Keresztelő Jánosnak vagy valami hajdani prófétának gondolták. Csak igen-igen kevesek voltak, akik felismerték benne azt, aki Ő valójában volt.
Az egyházi vezetők szembefordultak vele, mert az Ő tanításai ellentmondásban voltak vallásuk elfogadott tantételeivel. A társadalom politikai vezetői ellene fordultak, mert Ő elvetette a lázadás kirobbantásának gondolatát. Végül megölték, mert Ő nem az volt, akit vártak.
MegöltékJézust, az embert, testében, de a Megváltót, az isteni üzenetet, melyet Jézus hozott, mégsem tudták megölni. Itt maradt az üzenet, bár csak nagyon kevesen értették meg és kevesek tudtak róla. Ezeket a keveseket hívták apostoloknak és tanítványoknak, akik szétszéledtek a világban és kezdték magyarázni az örömhírt a népeknek, mindnek a maga nyelvén. De csak az egyszerű emberek értették meg, a tanulatlan, természettel együtt élő emberek. A többiek, akik városokban laktak és álbölcsességek elméleteihez kötötték magukat, az üzenetben próbáltak olyan bonyolult valamit találni, ami egyszerűen nem volt benne.
Az új vallás, amely Jézus élete és tanításai nyomán felépült, a kereszténység nevet kapta, és követői a szegények és elnyomottak voltak. Ez szította föl Rómában a zendülést, mely a birodalom összeomlásához vezetett. Ez szolgált alapul új birodalmak építéséhez. Ahogy az idő múlt, tanult emberek, akik a tanítást mégsem értették egészen, Jézus emlékezete nyomán felállítottak egy teljes, új tantétel-gyűjteményt. Az évszázadok során ezer és ezer embert sanyargattak, kínoztak és öltek meg Jézus nevében, úgymond "a kereszténység javára". A Jézus nevével alapított új egyház nem értette meg az örömhírt sem. Az ember túlságosan mélyre süllyedt a maga téveszméinek tengerében, és ezek a téveszmék idővel a világot egyre-egyre rútabbá tették. A zavaros eszméken kitenyészett a gyűlölet, és a gyűlölettől elburjánzott a csúfság. Ezek a téveszmék egyre több betegséget, egyre több nyomort, egyre több bűnt eredményeztek. A bűn, nyomorúság és betegség pedig a föld arcát megint tovább csúfította. Az emberiség ördögi körbe keveredett. Alulról, az összezavart, emberalkotta elméletek mélyéből csak nagy néha ragyogott föl egy gyönge kis fénysugár a világosságból, mit Jézus hozott el közénk, hogy meglelhessük a visszavezető utat Isten igazi világába. Ezek a feltünedező, egymástól távoli kicsi fények aztán, ha halványan is, de mégiscsak kirajzolták az embercsinálta sötétségen átvezető ösvényt.
"SZERESD FELEBARÁTODAT S MÉG AKI ÁTKOZ, AZT IS ÁLDJAD!"
Csak kicsike fénysugár ez. Alig elegendő, hogy az emberiséget előbbre mozdítsa kétezer éven át, bár néhány hüvelyknyit. Isten valódi üzenete eltemetődött sötét és bonyolult elméletek, üres formaságok alá, az álműveltség kitaposott útja alá.
És bár az üzenet igen egyszerű, talán legtöbbünknek túlságosan is könnyen érthető, mivel elménket hozzászoktattuk, hogy csak bonyolult feladatokkal foglalkozzon, az üzenetet általában a gyermekek értik meg, amíg csak gyermekek maradnak. Mint ahogy, lelkük mélyén, gyermekek voltak a pásztorok is.
Isten világa csodálatos, és csodálatos az ember is. Ez minden, amiről az üzenet szól. Vedd le a színezett szemüveget, azt a hamis szemüveget, melyet az úgynevezett műveltség rakott a szemed elé. A félelmek, kétségek, téves hiedelmek, tanok és szokások színezte szemüveget. Vedd csak le, és mindjárt eléd tárul a világ, ahogy azt Isten megteremtette. Amilyen az valójában.
Hányd le öntudatodról az ember-képzelte tudás ábrándját, a betegségek találmányát, a szenvedés és gyűlölködés csinálmányát. Isten soha nem teremtett ilyeneket. Ezek csak az ember magaalkotta világában fordulnak elő, ami nem az igazi világ. Ez csak a színezett szemüveg világa.
Mint ahogy a természet világában minden, amit látunk vagy tapintunk nem egyéb, mint a ható erő különféle formája, azonképpen a lélek világában az egyetlen létező elem a szeretet.
A világot szeretet hozta létre, szeretettel és a szeretet kedvéért. Így hát a szeretet az egyetlen indíték, az egyedüli erő, ami képes előbbre vinni a világot. Mondhatnánk, a szeretet hiánya olyan, mintha fény nélkül járnánk a köd homályában, melyben elvész az ösvény, mely démoni árnyakat sejtet és ami a semmibe visz.
Ha van okunk, hogy a karácsonyfa gyertyáit meggyújtsuk, az csak az lehet, hogy emlékeztessük magunkat a szeretet fontosságára az emberi létben. A szeretetre, ami ragyogó fényként munkál a bennünket körülvevő sötétben, ahol ez a mi világunk telve van az ember kitalálta rémek ijesztő árnyaival, melyek a gyűlölködés és a szenvedés egyazon tengelye körül forognak. Ezek a karácsonyi fények kell emlékeztessenek bennünket, legalább egyszer az évben, hogy nincs más kiút ebből a végzetes örvényből, mint a szeretet.
Ez a család, kedveseim, kicsi homokszem csak a világban. De ha ti fel tudjátok fogni a karácsonyi örömhír valódi jelentését, és annak tanítását a magatok kis bűvkörében mind elkezditek működtetni, úgy ez a kicsi homokszem ragyogni fog, mint gyertya a sötétben, és segít majd másokat, hogy ők is megleljék a maguk útját.
A világ szép és jó. Csillagok, virágok, fák, kék egek és esős éjszakák, a mosoly embertársunk arcán, a gondolat, mi örömöt és boldogságot fogan - mindez így együtt a világ. Mikor az útját járjátok, emlékezzetek rá: nincs semmi egyéb körülöttetek, mint Isten, meg amit belőle visszatükröztök. Ha olykor-olykor úgy érzitek, hogy sötét árnyak vesznek körül, jusson eszetekbe, hogy csak a magatok árnyékát látjátok, és a sötétség abban nem egyéb, mint a fény hiánya. Munkálkodjatok ezeken a magatokban rejlő sötét foltokon, és akkor megszabadultok a gonoszság, a betegség, a szomorúság árnyától, és minden egyébtől, ami megrémíthet. Legyen menedéktek a szeretet, és jobb lesz a világ, amelyben éltek.
Ez, szeretett gyermekeim és unokáim, az én nektek írt karácsonyi történetem. Emlékezzetek rá, ha majd az éjszaka sötétje rátok szakad. Mikor majd úgy látjátok, hogy a világ elmerül a ködben, és én többé már nem leszek itt, hogy kinyújtsam felétek a kezem. Veletek leszek mindig ennek a karácsonynak az emlékezetében.
Wass Albert
Ady Endre
KARÁCSONY
I.
Harang csendül,
Ének zendül,
Messze zsong a hálaének,
Az én kedves kis falumban
Karácsonykor
Magába száll minden lélek.
Minden ember
Szeretettel
Borul földre imádkozni,
Az én kedves kis falumba
A Messiás
Boldogságot szokott hozni.
A templomba
Hosszú sorba
Indulnak el ifjak, vének,
Az én kedves kis falumban
Hálát adnak
A magasság Istenének.
Mintha itt lenn
A nagy Isten
Szent kegyelme sugna, szállna,
Az én kedves, kis falumban
Minden szívben
Csak szeretet lakik máma.
II.
Bántja lelkem a nagy város
Durva zaja,
De jó volna ünnepelni
Odahaza.
De jó volna tiszta szívből
- Úgy mint régen -
Fohászkodni,
De jó volna megnyugodni.
De jó volna mindent, mindent
Elfeledni,
De jó volna játszadozó
Gyermek lenni.
Igaz hittel, gyermek szívvel
A világgal
Kibékülni,
Szeretetben üdvözülni.
III.
Ha ez a szép rege
Igaz hitté válna,
Óh, de nagy boldogság
Szállna a világra.
És a gyarló ember
Ember lenne újra,
Talizmánja lenne
A szomoru útra.
Golgota nem volna
Ez a földi élet,
Egy erő hatná át
A nagy mindenséget,
Nem volna más vallás,
Nem volna csak ennyi:
Imádni az Istent
És egymást szeretni...
Karácsonyi rege
Ha valóra válna,
Igazi boldogság
Szállna a világra...
Szép hétvégét kivánok!
Ady Endre
KARÁCSONY
Ma tán a béke ünnepelne,
A Messiásnak volna napja,
Ma mennyé kén' a földnek válni,
Hogy megváltóját béfogadja.
Ma ugy kén', hogy egymást öleljék
Szivükre mind az emberek -
De nincs itt hála, nincs itt béke:
Beteg a világ, nagy beteg...
Kihült a szív, elszállt a lélek,
A vágy, a láng csupán a testé;
Heródes minden földi nagyság,
S minden igazság a kereszté...
Elvesztette magát az ember,
Mert lencsén nézi az eget,
Megátkozza világra jöttét -
Beteg a világ, nagy beteg...
Ember ember ellen csatázik,
Mi egyesítsen, nincsen eszme,
Rommá dőlt a Messiás háza,
Tanítása, erkölcse veszve...
Oh, de hogy állattá süllyedjen,
Kinek lelke volt, nem lehet!...
Hatalmas Ég, új Messiást küldj:
Beteg a világ, nagy beteg!...
1899 december 23
Wass Albert: Karácsonyi versek II.
Elindul újra a mese!
Fényt porzik gyémánt szekere!
Minden csillag egy kereke!
Ezeregy angyal száll vele!
Jön, emberek, jön, jön az égből
Isten szekerén a mese!
Karácsony készűl, emberek!
Szépek és tiszták legyetek!
Súroljátok föl lelketek,
csillogtassátok kedvetek,
legyetek ujra gyermekek
hogy emberek lehessetek!
Vigyázzatok! Ez a mese
már nem is egészen mese.
Belőle az Isten szeme
tekint a földre lefele.
Vigyázzatok hát emberek,
Titeket keres a szeme!
Olyan jó néha angyalt lesni
s angyalt lesve a csillagok közt
Isten szekerét megkeresni.
Ünneplőben elébe menni,
mesék tavában megferedni
s mesék tavában mélyen, mélyen
ezt a világot elfeledni.
Mert rút a világ, fekete.
Vak gyűlölettől fekete.
Vak, mint az emberek szeme:
az égig sem látnak vele.
Pedig az égből lefele
porzik már Isten szekere!
Minden csillag egy kereke,
ezeregy angyal száll vele,
az Isten maga száll vele
és csillagtükröt nyujt felénk,
mesetükröt, a keze.
Szent tükrébe végre egyszer
Pillantsatok tiszta szemmel,
tiszta szemmel, Istenszemmel
milyen szép is minden ember!
Minden ember szépségtenger
s mint a tenger csillagszemmel
telve vagytok szeretettel…!
Tagadjátok…? Restellitek…?
Elfordulnak fejeitek…?
Megvakultak szemeitek…?
Szépségteket, jóságtokat
nem érzitek, nem hiszitek…?
Csillaggyertyák fénye mellett
Isten elé nem viszitek…?
Akkor bizony rútak vagytok,
szégenyek és vakok vagytok,
ha szépek lenni nem akartok.
De még így is, szegényen is,
rútan, vakon, mégis, mégis
Isten gyermekei vagytok!
Rátok süti fényes szemét,
elindítja fényszekerét,
jó emberek játékszerét.
Milyen kár, hogy áldó kezét
nem érzitek, nem nézitek
s nem hiszitek már a mesét.
A rút világnak gondja van,
minden embernek gondja van,
a sok angyalnak mind gondja van
s az Istennek is gondja van,
mert mindenekre gondja van.
S így múlik el a szép s a jó
az ember mellől, nyomtalan.
A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak - amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem, többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. Ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen.'
Álmodj meg egy csillagot, mely megvilágítja előtted az utat,és fényárban úszó angyalok rengetegébe repítik gondolatodat.
Gyémánt hintót szárnyaló fehér paripákkal,
mely a tejút bársony szőnyegén suhan átall.
S e gyönyörű helyen, hol kacérkodsz a csoda világával,
angyalkák játszanak selymes, lágy hajaddal.
Ez jó neked, tovatűnik a fájó valóság,
s befele hulló könnyeidet, felváltja egy különös vágy.
Álmodozás egy fényesen ragyogó csillag után,
mely elvarázsol és fogva tart egy szárnyas paripa hátán,
ő oda repít, ahova szeretnéd egy álomkapun át,
megtalálni azt a tündért, ki veled álmodik egy életen át.
Karácsonyi képeslaphangulat
Az égi posta, lám hozott
Pár rövid, kedves mondatot!
Karácsony, képek, gyertyafény…
Vágyódó lelkünk oly szegény…
Ezerszer leírt mondatok,
Mögöttük mégis fény ragyog,
Foszló szivárvány, régi nyár
Emléke vissza- visszajár…
A szavak mögött, meglehet,
Érezzük még a meleget,
Melyben megbújhat csendesen
Egy sohasem volt szerelem…
Szívünkben furcsa dal csobog
Mikor az emlék fellobog…
Ki vagy? Ki voltál? Volt remény?
Hová sodort a sors… a szél?
Mellettünk vén cicánk pihen
Ezt érzem én is, semmi mást,
Csak ezt a halk dorombolást…
Ábrándok, béke, hangulat…
Ne múljon el a pillanat!
Mennyi örömet hoztatok
Karácsonyi képeslapok!
Kellemes vasárnap estét ,szép hetet kívánok
Volt egyszer négy gyertya.
Olyan nagy volt a csend körülöttük, hogy tisztán lehetett érteni, amit egymással beszélgettek.
Azt mondta az első:
- ÉN VAGYOK A BÉKE!
De az emberek nem képesek életben tartani. Azt hiszem el fogok aludni.
A második azt mondta:
- ÉN VAGYOK A HIT!
Sajnos az emberek fölöslegesnek tartanak. Nincs értelme tovább égnem.
A következő pillanatban egy enyhre fuvallat kioltotta a lángot.
Szomorúan így szólt a harmadik gyertya:
- ÉN A SZERETET VAGYOK!
Nincs már erőm tovább égni!
Az emberek nem törődnek velem, semmibe veszik, hogy milyen nagy szükségük van rám. Erre ki is aludt.
Hirtelen belépett egy gyermek. Mikor meglátta a három kialudt gyertyát felkiáltott:
- De hát mi történt?
Elkeseredésében hirtelen sírva fakadt.
Ekkor megszólalt a negyedik gyertya:
Ne félj! Amíg nekem van lángom, újra meg tudjuk gyújtani a többi gyertyát.
ÉN VAGYOK A REMÉNY!
A gyermek szeme felragyogott, megragadta a még égő gyertyát, s lángjával új életre keltette a többit.
Kosztolányi Dezső
Szeretet
Mennyi ember van,
akit szeretek.
Mennyi nő és férfi,
akit szeretek.
Rokonszenves boltileányok,
kereskedősegédek, régi és hű
cselédek, lapkihordók, csöndes,
munkás írók, kedves tanárok,
kik vesződnek a kisfiammal.
Találkozunk mi olykor-olykor,
meg-megállunk, szemünk összevillan,
s én még maradnék tétovázva,
talán hogy elmondjam ezt nekik.
Mégsem beszélek, mert csak a részeg
aggastyánok s pulyák fecsegnek.
Ilyesmiről szólni nem ízléses.
Meg aztán nincsen is időnk.
De hogyha majd meghalok egyszer,
s egy csillagon meglátom őket,
átintek nékik kiabálva,
hajrázva, mint egy gimnazista:
"Lásd, téged is szerettelek."
Kosztolányi Dezső
KarácsonyEzüst esőben száll le a karácsony,
a kályha zúg, a hóesés sűrű;
a lámpafény aranylik a kalácson,
a kocka pörg, gőzöl a tejsűrű.
Kik messze voltak, most mind összejönnek
a percet édes szóval ütni el,
amíg a tél a megfagyott mezőket
karcolja éles, kék jégkörmivel.
Fenyőszagú a lég és a sarokba
ezüst tükörből bókol a rakott fa,
a jó barát boros korsóihoz von,
És zsong az ének áhítatba zöngve...
Csak a havas pusztán a néma csöndbe
sír föl az égbe egy-egy kósza mozdony.
Szép estét kivánok!
MIATYÁNK,
(Wass Albert)
Miatyánk
ki vagy a mennyekben... emberfeletti roppant magosságban...
szenteltessék meg a Te neved ebben az elvadult világban!
Jöjjön el a Te országod újra a magyarok földjén
s legyen meg a te akaratod, mint a mennyekben - úgy odahaza is.
A mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk, Uram, de ne feledkezz
meg éhező véreinkről sem Erdély meggyötört földjén.
Bocsásd meg a mi vétkeinket, megszenvedtünk értök. De míg népünket
kínozzák odahaza, ne kívánd Uram, hogy megbocsássunk kínzóinknak!
Idegen ország jólétében ne vígy bennünket a kísértésbe... se minket,
se gyermekeinket, se az unokáinkat, hogy a magyar voltunkról megfeledkezve
hűtlenek legyünk a szenvedőkhöz...
De szabadíts meg Uram, a gonosztól!
Hogy Tied lehessen újra magyarok földjén az ország, a hatalom, meg a
dicsőség, örökkön-örökké... de ha lehet, még holnap, mert gyöngül
már bennünk a honvágyba belefáradt élet, s ha nem igyekszel, Uram,
maholnap idegen földbe temetik csontjainkat,
s bús lelkünknek nehezére lesz majd meglelni
a szörnyű távolságon át a régi otthon helyét,
ahová emlékeink sokasága már rég hazavár...
Ámen.
Csak haladsz csöndesen, gyönyörködve, céltalanul, s egyszerre csak kilépsz az Angyalok Tisztására.
Nem is tudod, hogy ez az, mivel az angyalokat nem láthatja a szemed. Csak annyit látsz, csak annyit érzel, hogy csodálatosan szép.
És megállasz.
És abban a pillanatban megnyílik a szíved, és az angyalok észrevétlenül melléd lépnek, egyenként lábujj-hegyen és belerakják kincseiket a szívedbe.
A legnagyobb kincseket,amiket ember számára teremtett az Isten.
A jóságot, a szeretetet és a békességet."
Istenanya hívogat
cinkéket meg darvakat,
szólván:
„Gyertek, égben szárnyalók,
imádkozni szálljatok
hozzám!
Hajtsátok meg térdetek,
oldjátok a vétkeket,
gyertek!”
Ház küszöbén üldögélt,
tejbekását eddegélt
a gyermek.
Leszállt hozzá a cinke,
éhenkórász, kicsinyke,
megállott:
„Imádkoztam már sokat,
a térdem is hasogat,
látod!”
A daru meg krúgatja:
„Te vagy mindünk szent atyja,
etess hát!”
Az istenke letette,
velük mind megetette
a kását.
Aranyházból Mária
nézi, merre jár fia
az égen.
Küszöbön a kisgyerek
alamizsnát kéreget
éhen.
Istenanya hívogat
cinkéket meg darvakat,
mondván:
„Útra kerekedjetek,
hozzatok sok kenyeret
hozzám!”
Azok fölkerekedtek,
útban esők eredtek:
késnek.
Az istenke cibálja
édesanyját, hiába,
éhes.
Szűzanya a mezőbe
kiszalad az esőbe,
vár csak.
A mezőn csak szél lobog,
mint a ménes, elrobog,
vágtat.
Küszöbön a kisgyerek
könnyet hullat, kesereg,
ó jaj!
Ahogy ott ül, sírdogál,
arra száll egy nagy madár:
egy gólya.
Az istenkét vigyázva
piros csőrébe zárta,
vitte,
fenyő csúcsán végtére
szélben ringó fészkére
tette.
Hazafordult Mária,
nézte, merre jár fia -
eltünt!
Kis batyuját kötötte,
messzi útra érette
indult.
Megy sokáig, mendegél,
fenyves sűrüjébe ér -
mit lát?
A fészekben kisfiát -
Ott hempergett, tapsikált,
hintált.
Istenanya hivogat
cinkéket meg darvakat.
Szólt így:
„Eztán kéregessetek,
magot szemezgessetek
holtig!
A szép fehér gólya meg,
ki fiammal hempereg,
táncol,
kisgyereket, örömre,
tegyen minden küszöbre
mától!”
A karácsonyi készülődéshez Mindenkinek :)
Nézem a tó vizét
hallom a halk zenét
és látom az égbolt hulló csillagát
Mint közönyös idegent
úgy érzem a végtelent
Valahol egy gyermek sír
és semmi se jó, ami hír
Oly sok a szenvedés
a jóindulat kevés
az ostobasággal szemben védtelen
Világra jövünk valahol
és az élet néha pokol
Ha valahol létezel
mondd, miért tűröd el
Békét adj, uram, kérlek
háborgó szívemnek
Békét és reménységet
a megszületendő gyereknek
Hallom a híreket
nézem a képeket
mért kell, hogy így legyen, óh istenem
Annyi a szenvedés
és a segítség kevés
Ha valahol létezel
mondd, miért tűröd el
Békét adj, uram, kérlek
A háborgó szíveknek
Békét és reménységet
minden ártatlan gyereknek
Békét és reménységet
békét a világnak
Békét és reménységet
az ember ennyit csak kívánhat
/TolcsvayL/
Az idő múlhat, a szépség és a jóság, a szeretet és az igazság nem múlik el az évszázadokkal, nem múlik el az emberekkel, hanem örökös, mint a testetlen valóság, s ezekből annyit kap mindenki, amennyit megérdemel.
Fekete István
Mindent elérhetsz az életben, mindent legyőzhetsz magad körül és a világban, mindent neked adhat az élet, s te mindent elvehetsz az élettől: csak egy ember ízlését, hajlamát, életütemét nem tudod megváltoztatni, azt a másféleséget, mely teljesen jellemez egy embert, aki fontos számodra, akihez közöd van.
Márai Sándor
Szép hétvégét kivánok!
Lukátsi Vilma - Adventi kiáltás
Még el sem sárgultak a levelek,
zöld lombokra hullott le a hó,
ősz nélkül jön a tél?
Riadt kérdés,
és a válasz elgondolkoztató,
mert nem meteorológus adja:
magunknak kell töprengenünk rajta'.
...ha nincs advent, lesz-e majd
karácsony?
Váratlanul várjuk az Urat?
A zöld lombú, behavazott erdő
nem életünk állapotára mutat?
- Hogy várjuk Urunk visszajöttét?
- Nemcsak fenyőfás ünnep közeleg!
- Sűrűsödnek a bibliás jelek:
- "...földrengés, járványok, éhínségek..."
(Lk 21,11)
"...és hallotok háborús híreket..."
(Mt 24, 7)
Lappangó tűz, hol itt, hol ott lángol!
"...a vajúdás kínjai ezek..."
(Mt 24,
"...és megsokasodik a gonoszság..."
(Mt 24,12)
Mindenfelé maffiák dolgoznak,
és nem tudjuk, hogy mit hoz a holnap!
Nem ringathatjuk bele magunkat
könnyen múló ünnep-hangulatba!
Emeljük föl szemünket az Égre,
és akinek van füle, meghallja:
- Ébredjetek!
Ne szenderegjetek!
- Az ÚR visszajötte közeleg!
Hermann Hesse:A szeretetről
Szeretet... Mi is a szeretet? Érzelem...? De valóban érzelem? Ennél több... A szeretet nem érzelem, hanem cselekvés. A szeretet mindig a másik emberért létezik. Nem azért szereti a másik embert, mert "viszont-szeretetet" vár. Örül a viszont-szeretetnek, de nem azért szeret, hogy őt szeressék. A valódi szeret nem vár a másik szeretetére, már akkor is szeret, amikor a másik ember még nem szeret, és azután is szeret, amikor a másik már nem szeret. Szeretni annyit jelent: adok, nem pedig kapok.
Adom önmagamat, adom örömöm, bánatom, érdeklődésem, együttérzésem, barátságom, hálám, értelmem...
A szeretet lényege a másik-centrikus gondolkodás és cselekvés. A szeretet törődő és felelősségteljes. Figyel a másik ember kimondott és kimondatlan igényeire. Szükséges hozzá a másik ember tisztelete. Akit szeretek, annak tisztában vagyok egyéniségével. Őt szeretem, nem egy illúziót, egy képet, és nem azt, akinek szerintem lennie kéne. Ehhez pedig ismernek kell őt.
Szent Ágoston mondta, nem lehet valakit szeretni, akit nem ismerek, és nem lehet megismerni valakit, akit nem szeretek. A szeretet lényege, hogy nem függ semmitől. A szeretet elfogadás. A szeretet elfogadja a másikat, ahogy a másik van. Nem akarja megváltoztatni.
Megváltoztatni csak önmagunkat lehet. Lehetetlen mások szeretete önmagunk szeretete nélkül. Szeretni azt jelenti, fény és melegség vagyunk, a másik számára. Minél inkább szeretünk és odaajánéjkozzuk magunkat, annál értékesebb lesz életünk.
E.Insenhour:Add tovább
Ha van valamid, ami jó,
Ami barátaiddal megosztható,
Legyen bár csak egy apróság:
Hozhatja Isten áldását.
Add tovább!
Lehet, hogy csak egy dal, mely vidám,
De segít megharcolni egy-egy csatát.
Lehet, hogy egy könyv, mely érdekes,
Egy kép vagy pillantás, mely kellemes.
Add tovább!
Ne feledd a másik fájdalmát!
Te kell, hogy segítsd az úton tovább.
Egy kedves szó vagy egy mosoly
Áldás lehet a másikon.
Add tovább!
Ha tudsz egy kedves történetet,
Vagy hallottál az utcán jó híreket,
Vagy jó könyvet rejt a szobád,
Mely segít elűzni a másik bánatát,
Add tovább!
Ne légy önző a szívedben,
De viselkedj a legnemesebben.
Tedd a közösbe kenyered,
Hogy társaid is egyenek.
Add tovább!
Szép napot kivánok!
József Attila :A három királyok !!
Adjonisten, Jézusunk, Jézusunk!
Három király mi vagyunk.
Lángos csillag állt felettünk,
gyalog jöttünk, mert siettünk,
kis juhocska mondta - biztos
itt lakik a Jézus Krisztus.
Menyhárt király a nevem.
Segíts, édes Istenem!
Isten fia, jó napot, jó napot!
Nem vagyunk mi vén papok.
úgy hallottuk, megszülettél,
szegények királya lettél.
Benéztünk hát kicsit hozzád,
Üdvösségünk, égi ország!
Gáspár volnék, afféle
földi király személye.
Adjonisten, Megváltó, Megváltó!
Jöttünk meleg országból.
Főtt kolbászunk mind elfogyott,
fényes csizmánk is megrogyott,
hoztunk aranyat hat marékkal,
tömjént egész vasfazékkal.
Én vagyok a Boldizsár,
aki szerecsenkirály.
Irul-pirul Mária, Mária,
boldogságos kis mama.
Hulló könnye záporán át
alig látja Jézuskáját.
A sok pásztor mind muzsikál.
Meg is kéne szoptatni már.
Kedves három királyok,
jó éjszakát kívánok!
A karácsony mást-mást jelent szegénynek, gazdagnak, valakik szeretnek, valakik megfagynak; ha a szereteted a családnál ma távolabbra ér el, sokat segíthet egy pokróc vagy egy meleg étel!
"Ha az emberiségnek több humora lett volna, minden másképp alakult volna."
(Stanislaw Lem / Solaris)
Szép estét
kellemes ünnepi készülődést
Sugározzék szemedből a fény, mint ablakba állított
Gyertya fénye, mely a viharban vándorlókat hívogatja.
Áldott legyen a rád hulló lágy eső.
Hulljanak lelkedre a cseppek és csalogassák
A virágokat, hogy illatukkal megteljék a levegő,
De áldott legyen a nagy vihar és rázza meg lelkedet,
Hogy fényesre és tisztára mossa és sok kis tavacskát
Hagyjon hátra, amiben megcsillan az ég kékje
És időnként egy csillag is.
Legyen áldott a föld, az egész földkerekség,
Hogy mindenütt kedvesen fogadjon
Bármerre is vezessen utad.
Legyen puha a föld mikor terhétől fáradtan lepihensz
És legyen könnyű, amikor majd kinn fekszel alatta.
Olyan könnyen terüljön el fölötted,
Hogy lelked kiröppenhessen felfelé
És elérje útja végén
Az Istent!
(Ősi ír áldás)
Kellemes Mikulás estét kívánok
Donászy Magda: TélapóhozSzívünk rég ide vár,
Télapó gyere már!
Jöjj el éljen a tél!
Tőled senki sem fél.
Halkan reccsen az ág,
Öltöztesd fel a fát,
Hulljon rá pihe hó,
Szánkón siklani jó!
Évi és Peti vár,
Télapó, gyere már!
Nyíljon már ki a zsák:
Alma, szép aranyág.
Szívünk rég ide vár,
Télapó gyere már!
Jöjj el éljen a tél!
Tőled senki sem fél.
Pattanj Pajtás, Pattanj Palkó
Nézd már nyílik ám az ajtó.
Kinn pelyhekben hull a hó,
S itt van, itt a Télapó!
Meg-megrázza ősz szakállát,
Puttony nyomja széles vállát.
Benne, dió, mogyoró,
Itt van, itt a Télapó!
Oly fehér a rét, a róna,
Mintha porcukorból volna,
Nagy pelyhekben hull a hó,
Csakhogy itt vagy, Télapó.
http://www.youtube.com/watch?v=c5YujQLZM2U&feature=related
Molnár Gyula: TÉLAPÓ
Üstököm ha megrázom,
dér csillog a faágon.
Szakállamból hull a hó,
én vagyok a Télapó.
Puttony van a hátamon,
nehéz terhét vállalom.
Figyeljetek gyerekek,
mennyi mindent cipelek.
Hét zacskóban mosolyt hoztam,
szép gondosan csomagoltam,
csengő, bongó furulyaszó
kísér, mint víg útravaló.
Hoztam nektek fiúk, lányok
Bő zsákomban boldogságot,
bátorságot, békességet
jó sokáig élvezzétek!
Kaptok tőlem ráadásul
Télapónak tarsolyából
csokit, fügét, cukrot, kekszet,
Mind elhoztam, ami termett.
Fellegűző palástom
szétterítem vállamon.
Szakállamból hull a hó,
Megérkezett Télapó.
Márai Sándor: December
Ez a hónap az ünnep. Mintha mindig harangoznának, nagyon messze, a köd és a hó fátylai mögött. Gyermekkorunkban e hónap első napján árkus papírra, kék és zöld ceruzával, karácsonyfát rajzoltunk, karácsonyfát, harmincegy ággal. Minden reggel, dobogó szívvel, megjelöltük, mintegy letörtük e jelképes fa egyik ágát. Így közeledtünk az ünnep felé.
E módszerrel sikerült a várakozás izgalmát csaknem elviselhetetlenné fokozni. A hónap közepe felé, amint közeledett az ünnep, már állandóan lázas voltam, esténként félrebeszéltem, hideglelős dadogással meséltem dajkámnak vágyaimról.
Mit is akartam? Gőzvasutat és jegylyukasztót, igazi színházat, páholyokkal, színésznőkkel, rivaldafénnyel, sőt valószínűleg kritikusokkal és azokkal a szabónőkkel is, akik megjelennek a főpróbákon, és rosszakat mondanak a darabról. Ezenfelül lengyel kabátkát akartam, továbbá Indiát, Amerikát, Ausztráliát és a Marsot. Mindezt persze selyempapírban, angyalhajjal tetézve. Egyáltalán, gyermekkoromban mindig a világegyetemet akartam, az életet, amely egyszerre volt bicikli, kirándulás a Tátrába, anyám zongorázása a sötét társalgóban, bécsi szelet, almás rétes és diadal összes ellenségeim fölött.
Most, hogy az ünnep közeledik, meglepetéssel észlelem, mintha még mindig várnék valamire. E napokban megesik, hogy elindulok az utcákon, megállok a kirakatok előtt, nézelődöm. Öngyújtó nem kell. Fényképezőgép, Victor Hugo összes művei, bőrben, zsebkés, melynek gyöngyház tokjában ötféle penge van, továbbá dugóhúzó, körömtisztító és pipaszurkáló is, nem kell. Semmiféle tárgy nem kell már, s ha jól meggondolom, lemondok Indiáról, Ausztráliáról és a Marsról is, ellenségeim cikkeit érdeklődéssel olvasom, s színházba lehetőleg egyáltalában nem járok.
Mégis, valamit várok még. Annyi karácsony múlt el, egészen sötétek, s aztán mások, csillogók, melegek és szagosak, annyi ünnep, s még mindig itt állok, a férfikor delén, őszülő fejjel, tele kötelezettséggel és ígérettel, melyeket az Angyal sem tudna már beváltani; s még mindig várok valamire.
Néha azt hiszem, a szeretetre várok. Valószínűleg csillapíthatatlan ez az éhség: aki egyszer belekóstolt, holtáig ízlelni szeretné. Közben már megtudtam, hogy szeretetet kapni nem lehet; mindig csak adni kell, ez a módja. Megtudtam azt is, hogy semmi sem nehezebb, mint a szeretetet kifejezni. A költőknek sem sikerült soha, a költőknek, akik az érzelmek és indulatok minden árnyalatát rögzíteni tudják szavaikban. A szeretetnek nincs színfoka, mint a gyöngédségnek, nincs hőfoka, mint a szerelemnek. Tartalmát nem lehet szavakban közölni; ha kimondják, már hazugság. A szeretetben csak élni lehet, mint a fényben vagy a levegőben. Szerves lény talán nem is élhet másképp, csak a hőben, a fényben, a levegőben és a szeretetben.
Mindezt tudva, ez egyre zavartabb és bizonyosabb tudásban, nem tehetek mást, mint sorra járni az üzleteket, s vásárolni öngyújtót, illatszert, nyakkendőt és jegylyukasztót, gőzvasutat és Victor Hugo összes műveit. Tudom, hogy mindez reménytelen. Mit Csináljak? Az ember azt adja, amit tud.
Puszilak
Krisztus után 245-ben Kis-Ázsiában, Patara városában született, egy gazdag család gyermekeként. Már gyermekkorában is történtek vele csodák. Alig kezdte el iskoláit, mikor Patara városában nagy járvány tört ki, és mint kisgyermek, árvaságra jutott. Ezért a szüleitől örökölt hatalmas vagyonával érsek Nagybátyjához, Patara város kolostorába költözött. Az ő felügyelete mellett nevelkedett, s gyermekévei alatt megszerette a kolostori életet, majd iskoláinak befejeztével a papi hivatást választotta. Életét az emberiségnek és a gyerekek tanítására szentelte. Bárki kérte, mindig segített. Ember szeretete, segítőkészségének híre messze földre eljutott. Az emberek kezdték imáikba foglalni a nevét. 270-ben Jeruzsálembe tartó zarándokúton történtek miatt a tengerészek védőszentjévé vált! Zarándokútról visszafelé, betért imádkozni Anatólia fővárosába, Myra városába, ahol legendás körülmények között püspökké választották.
Ötvenkét évig volt püspök. Évek alatt a szeretete, a gyerekekkel, emberekkel való törődése miatt annyira megszerették, hogy nem csak püspökük, de még vezetőjüknek is tartották. Vagyonát a gyerekek és az emberek megsegítésére fordította. Egyszerű emberként élt a nép között, miközben tanított és szeretetet hirdetett. Éhínség idején a teljes egyházi vagyont a nép étkeztetésére fordította, amiért szembekerült az egyházzal, halála után, ezért az engedetlenségért egy időre ki is tagadták az egyházból!
Minden este órákig sétált a városka utcáin, beszélgetett az emberekkel, figyelt a gondjaikra. Így történt a legendáját alkotó eset is:
A kolostor szomszédságában élt egy elszegényedett nemes ember, aki úgy elnyomorodott, hogy betévő falatra is alig jutott. Három férjhez menés előtt álló lánya azon vitatkozott egy este, hogy melyikük adja el magát rabszolgának, hogy tudjon segíteni a családon, és hogy a másik férjhez tudjon menni. Ekkor ért a nyitott ablak alá Miklós püspök, és meghallotta az alkut. Visszasietett a templomba, és egy marék aranyat kötött keszkenőbe, és bedobta az ablakon. A lányok azt hitték csoda történt. Majd egy év múlva ugyanebben az időben még egy keszkenő aranyat dobott be a második lánynak. Kisiettek, mert lépteket hallottak az ablak alól, s akkor látták, hogy egy piros ruhás öregember siet el a sötétben.
Harmadik évben ezen a napon nagyon hideg volt, és zárva találta az ablakot. Ekkor felmászott a sziklaoldalban épült ház tetejére, és a nyitott tűzhely kéményén dobta be az aranyat. A legkisebb lány éppen ekkor tette harisnyáját a kandallószerű tűzhelybe száradni, és az pont beleesett. Az ismeretlen jótevőről kezdték azt hinni, a hóborította Taurus hegyről, mivel mindig ilyenkor télen történtek ezek a csodák, hogy maga a Tél-Apó jön el ezekkel az ajándékokkal.
Az idő folyamán mégis kitudódott a titok, hogy a jótevő maga Miklós püspök. Ugyanis a legkisebb lánynak bedobott aranyban volt egy olyan darab, amit a helyi aranykereskedő előzőleg adományozott Miklós püspöknek egy szerencsés üzletet követően. Ezt felismerve, már mindenki tudta, hogy ki a titokzatos segítő! De kiderült ez abból is, hogy december 5-én, névnapja előestéjén a hideg idő beköszöntével rendszeresen megajándékozta a gyerekeket mindenféle édességgel. Ezért az adakozásaiért a nép elnevezte "Noel Baba"-nak, ami azt jelenti "Ajándékozó Apa". Hosszú, békés öregkort ért meg. A legenda szerint lelkét (326-ban) angyalok vitték végső nyughelyére, ahol egy tiszta forrás eredt. Ebből a tiszta forrásból áradó szeretettel küldi legendája a mai gyerekekhez utódát, a Mikulást.
Nemes Nagy Ágnes: Hóesésben
Szakad a hó nagy csomókban,
veréb mászkál lent a hóban.
Veréb! Elment az eszed?
A hóesés betemet.
Nem is ugrálsz, araszolsz, hóesésben vacakolsz.
Fölfújtad a tolladat,
ázott pamutgombolyag.
Mi kell neked? Fatető!
Fatető!
Deszka madár-etető.
Mindenkinek Jó Mikulancs Bácsizást! Különösen a gyerekeknek!!!
kíséri egy jó ember.
Köszöntsük a Télapót,
hozott nekünk annyi jót!
Ő hozza a szép Telet,
kályhába a meleget.
Kicsi szánkó, hógolyó,
köszönjük, jó Télapó!
Én is köszöntelek bennetek,kellemes Mikulás várást kivánok nektek!
Halihó Mindenkinek!
tudom, Közeleg a Karácsony, de tegnap moziban voltam és nagy-nagy kedvencemről Dylan Thomasról szóló filmet láttam ezért muszály megosztanom ezt a versét.
Dylan Thomas - Mesterségem
Tombol a hold, viaskodom, de nem a gőgösöké,
amit éjszaka csapzott lapokra írok,
sem pedig a halottaké, kiket
madárraj és zsolozsma rejt el;
csak a szeretőké, kik hunyt szemekkel
minden korok bánatát ölelik
akiknek fizettségre nem telik
nem is látnak
övék művésztetem.
(Nem egy könnyen emészthető költő. Remélem azért van köztetek aki szereti. Majd könnyedebbel is jövök.)
Szép napot nektek és jó olvasást!
Gazdag Erzsébet: Honnan jöttél Télapó
-Honnan jöttél, Télapó?
-Hóországból, hol a hó
hegyvastagnyi takaró,
a tenger meg hat akó.
Jegesmedve barátom
varrta meg a kabátom.
Kibélelte bundával,
hogy az úton ne fázzam.
Szarvasomat befogtam,
szíves szóval biztattam:
"úgy szaporázd a lábad,
szél se érjen utánad."
Meseország (világos)
Hóországgal határos.
S Meseországból az út
egyenesen ide fut.
Szerencsémre nyitva volt,
útközben egy mesebolt.
Jöttek elém tündérek,
megkérdezték mit kérek.
Kandikál az esti csillag az ég kapujából
Elindul a jó mikulás , szép tündérországból.
Esti csillag , te szép csillag , hintsd fényed útjára ,
Rátaláljon minden gyermek kicsiny ablakára.
Óh , vezesd el mihozzánk is Isten szép csillaga ,
Kicsi ágyunk , puha ölén várjuk imádkozva.
Télapó az úton
Szarvas húzza szélsebesen
Télapóka szánkóját.
Száguld a nagy hómezőkön,
el is hagy már hét határt.
Ajándékok szépen, sorban
a hatalmas zsákokban.
Télapóka becsempészi
a cipőkbe suttyomban.
Sietős az útja nagyon,
rövid már az éjszaka.
Várja őt az ablakokban
még sok üres kis csizma.
Donászy Magda:
Télapóhoz
Szívünk rég ide vár,
Télapó gyere már!
Jöjj el éljen a tél!
Tőled senki sem fél.
Halkan reccsen az ág,
Öltöztesd fel a fát,
Hulljon rá pihe hó,
Szánkón siklani jó!
Évi és Peti vár,
Télapó, gyere már!
Nyíljon már ki a zsák:
Alma, szép aranyág.
Szívünk rég ide vár,
Télapó gyere már!
Jöjj el éljen a tél!
Tőled senki sem fél.
Szép napot kivánok!
Nagyon szép vers köszönöm.
Rajki Miklós: Ne rohanj
Mindig futsz valahová.
Soha sincs semmire időd,
Hangzik fel tőled a hivatkozás,
És csak folytatódik tovább
A versenyloholás.
Se látsz, se hallasz,
Senkire sem hallgatsz.
Csak lótsz-futsz, s loholsz,
Mint a versenyagár,
Aki csak a célban tudja meg,
Hogy a nyúl nem is volt valódi.
Elrohansz minden szép mellett,
Nem észlelsz semmit,
Amit pedig csodálni érdemes lenne.
Két hét alatt akarnád látni azt,
Amit egész évben észre sem veszel.
A léleknek nem kell pénz,
A lélek mindig valami szépet remél.
Kell neki mindennap a pillanat,
Amikor valami szépet befogad,
És felerősítve sugározza tovább,
Hogy szebb legyen tőle a világ.
Milyen kár, hogy szemlélődni elfeledtél már.
Pedig, ha tudnád, mi minden van utadban,
Mi mindent adott a teremtő, mint jutalmat.
A természet gyönyörű kincseit,
Évszakok hírnökét, virágok ezreit,
Fákat, lombokat, cserjéket, bokrokat,
Akik mind feléd fordulnak.
Ha néznéd, látnád is, óránként változik a kép,
Ahogy fordul a Nap, úgy kúszik tova az árnyék,
S a fák levelei mindig másképp mosolyognak,
A virágok szirmai más arcot mutatnak.
S amikor áttör a lombok közt egy fénysugár,
Van olyan, mint a színpadon a táncospár.
Látod, mi mindent hagysz ki naponta?
Pedig közelről, megállva más ám, mint rohanva.
Mennyivel szebb egy virág közelebb hajolva.
Autóból is másnak látszik a világ,
Amit onnan látsz, az messze nem olyan, mint igazán.
A pályán száguldva meg, két végpont között a semmi.
Érdemes, értelmes hát ennyire rohanva élni?
Szabad-e a szépet a szívbe be nem engedni?
Elmehetsz bárhova a világba, annak legtávolabbi sarkába,
Soha nem fogod meglelni,
Amit itthon, nap mint nap, nem tudsz észrevenni.
Mert mit nézel majd végig életed filmjén,
Ha közben nem vetted észre a körülvevő világot,
Nem ismerted személyesen az útközben nyíló virágot?
Nem hagytad köszönni a kis feketerigót,
S nem érted teremni, a pirosló csipkebogyót.
Gondolkodj, miért is rohansz és hová,
Mit ér, ha rohansz,
Mindig csak rohansz tovább?
Rohansz, és mégse érsz sehová.
Egy kedves barátom oldaláról hoztam ezt a verset
Nekem nagyon megtetszett,így szeretném megosztani veletek
Úr hivatta angyalát.....Egy szép napon az Úr hívatta Angyalát:
- Repülj le a földre, ott sokan várnak Rád.
Nézd meg mire vágynak, mi nekik a kincs.
Remélem nem olyan, mi a mennyekben sincs.
Olyan sokan imádkoznak, hogy tegyek csodát,
Menj és derítsd ki ennek az okát.
Tudd, meg mi kell nekik, mi az, mire vágynak,
hogy boldogságot adhassunk az egész világnak. -
Az angyal elrepült. Három nap odavolt.
Várták az angyalok, a csillagok, meg a hold.
Harmadnap visszatért, fáradt volt, elgyötört.
És olyan szomorú, mint kinek szíve tört.
Az Úrhoz sietett, a szeme csupa könny:
- Az emberek elvesztek, mind csupa közöny.
Hajtanak egész nap, gyűjtik a javakat,
De nem mondanak egymásnak szerető szavakat.
A szeretet, ami itt fenn a legnagyobb kincs,
Ott lenn az emberek szívében nincs. -
Az Úr is szomorú lett, hisz ő már rég tudta,
A szeretet a boldogság egyetlen egy kulcsa.
Megbízta hát az ég összes angyalát,
Hozzanak szeretetet és boldog lesz a világ.
Azóta itt vannak köztünk az angyalok.
Vigyázzák lépteink, szemükben Fény ragyog.
Ha Te is egy kis melegséget érzel a szívedben,
Tudd, hogy egy angyal van ott a közeledben.
Ő lopta a szívedbe a napsugár melegét,
Lábad elé szórja a csillagok fényét.
"Mert csakugyan, sokan vannak a világon, akiknek a karácsony valóban néhány napi örömet és boldogságot hoz. Sok család, amelynek tagjait messze elsodorta egymástól és szanaszét szórta a nagyvilágban a létért való szakadatlan küzdelem, most újra összekerül és újra összeforr abban a kölcsönös szeretetben és jóakaratban, amelyből a tiszta és zavartalan örömnek olyan bő forrása fakad, s amely olyan összeférhetetlen a világ sokféle bajával és gondjával, hogy a legműveltebb nemzetek vallási meggyőződése és a legvadabb népek durva hagyományai egyaránt a túlvilági élet legfőbb boldogságai közé számítják, az üdvözült lelkek osztályrészének tekintik. Hány régi emléket, hány szunnyadó érzést ébreszt föl bennünk karácsony ünnepe!"/Dickens/
Szép napot kivánok!
A latin eredetű szó (adventus) megérkezést jelent. A Jézus születésére való várakozás, a felkészülés, a reménykedés időszaka.
András napjához legközelebb eső vasárnap és december 25-e közötti négy hetes "szent idő" a karácsonyra való lelki felkészülés ideje. Advent első vasárnapja legkorábban november 27-én, legkésőbb december 3-án lehet.
A régi időkben éjfélkor harangszó hírdette advent, valamint az egyházi év kezdetét. Eredete az 5-6. századra nyúlik vissza, ebben az időben az emberek szigorú böjtöt tartottak. Napfelkelte előtt hajnali miséket tartottak, amelyeket "angyali misének", "aranyos misének" is neveztek. 1611-ben a nagyszombati zsinat advent első vasárnapjától vízkeresztig megtiltotta az esküvőket, zajos mulatságokat.
Egyes elméletek szerint Advent négy hete a Krisztus eljövetele előtti négyezer éves sötétséget szimbolizálja. Ennek az elméletnek nincs igazolása a liturgiában.
Az adventi koszorú hagyománya az ősi időkbe nyúlik vissza, kapcsolatban van a téli napforduló szokásaival; viszonylag új szokás, a 19. százdaból eredeztethető. Első nyomait a néprajzkutatók északon, a Keleti-tenger partvidékén és szigetvilágában találták meg. Fűzfavesszőből koszorút fontak és örökzöldet csavartak köré. Ez a szokás később Európa más vidékein is meghonosodott.
A valódi adventi koszorú készítése a 19. században jött divatba. Egy hamburgi lelkész otthonába egy hatalmas fenyőkoszorút erősített a mennyezetre, melyen 24 gyertya volt, minden adventi napra egy-egy. Később az egyszerűség kedvéért csak négy gyetyát helyeztek el a koszorún. Minden adventi vasárnapon eggyel több gyertyát gyújtottak meg. A gyertyákat vörös és aranyszalagokkal díszítették, az élet és fény jelképével.
Az advent az ünnepekre való ráhangolódás, a készülődés ideje. Az idő múlását legérzékletesebben naptárral mérhetjük. Ezért készítenek - főleg gyerekeknek - adventi naptárt. A naptár a készülődés, várakozás idején minden nap egy apró ajándékkal, édességgel lepi meg a gyerekeket.
Adventi naptár már hetekkel karácsony előtt mindenfelé vásárolhatunk. A préselt ajtócskák mögött kis csokoládémeglepetések várnak a kíváncsi "édesszájúakra". Más adventi naptárak fából készült kis dobozokból állnak, vagy hosszú ajándékcsomagokból. De mindig 24 ajtócska, 24 zacskó vagy csomagocska van a naptárban, hogy december minden napjára jusson egy ajándék szentestéig.
Ezt a szép szokást egy édesanya találta ki. Rosszul esett neki, hogy kisfia minden este azzal a kérdéssel nyaggatta: "Hányat kell még aludnunk, hogy megjöjjön a Jézuska?" Egy nap fogott egy kartont, huszonnégy mezőre osztotta, mindegyikre rátűzött egy bonbont. Kisfia mindennap lecsippenthetett egyet. A kisfiúból idővel felnőtt lett. Eszébe jutott egyszer az édesanyja naptára. Úgy gondolta, hogy más gyerekeknek is örömet szerezhetne vele, és ezért elhatározta, hogy adventi naptárakat készít és árusít. Nagy sikere lett. Nemsokára gyárak sora foglalkozott adventi naptárak készítésével. Gerhard Lang, az adventi naptárak atyja 1974ben hunyt el Münchenben, igen idős korában.
Juhász Gyula:Karácsonyfelé
Szép Tündérország támad föl szíremben
Ilyenkor decemberben.
A szeretetnek csillagára nézek,
Megszáll egy titkos, gyönyöru igézet,
I1yenkor decemberben.
... Bizalmas szívvel járom a világot,
S amit az élet vágott,
Behegesztem a sebet a szívemben,
És hiszek újra régi szeretetben,
I1yenkor decemberben.
És valahol csak kétkedo beszédet
Hallok, szomorún nézek,
A kis Jézuska itt van a közelben,
Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen,
Nagyon aranyos kis vers
Wass Albert: Csillagvirágok
Mikor a tavasz osztja csókjait,
S a zöld erdőkön napsugár ragyog,
Felébrednek a nedves pázsiton
Piciny, fehér kis földi csillagok...
A harmatcseppes rétek bársonyára
Fehéren hull ezer csillagvirág,
Felette lágyan elsusog a szellő,
S az erdő szélén intenek a fák...
Volt egyszer egy csillag... fényes... ragyogó
Ezüst sugártól tündökölt az ég,
Reggel is sokáig oltogatta
Erős fényét a kékes messzeség...
Egyszer meglátott messze valahol
Egy sápadt fényű testvér csillagot...
De elvesztette... s keserves bánatában
A horizonton végig vágtatott...
Aztán széthullott... ezer kis vadvirágra,
S a földre hullva többé nem ragyog...
A tölgyfaerdők pázsit szőnyegén
Keresik azt a sápadt csillagot...
Verseim piciny csillagvirágok,
S én egy olyan hulló csillag vagyok,
Ezer darabra tépve lelkemet
Keresem azt a testvér csillagot...
Szép napot kivánok!
Szabó Lőrinc NYITNIKÉK
Alszik a hóban
a hegy, a völgy;
hallgat az erdő,
hallgat a föld.
Mikor legutóbb
jártam itt,
nyár nyitogatta
pipacsait,
a nyár nyitogatta,
temette az ősz;
és volt, aki vesztett,
és nincs, aki győz.
Lombnak, virágnak
nyoma sehol,
fekete csontváz
a fa, a bokor,
s halotti csipke
a díszük is,
az a törékeny
tündéri dísz,
mit rájuk aggat
éjszaka
fehér kezével
a zuzmara.
Alszik a hóban
a hegy, a völgy,
hallgat az erdő,
hallgat a föld.
Egyszerre mégis
rezzen a táj:
hármat fütyül
egy kis madár.
Háromszor hármat
lüktet a dala,
vígan, szaporán, mint
éles fuvola.
Az a fuvolás
a Nyitnikék!
Már kezdi is ujra
az énekét:
két füttyre mindig
kvart lefelé:
nem sok, de örülni
ez is elég.
Nyitni kék, fütyüli,
nyitni kék,
szívnek és tavasznak
nyílni kék!
Nyitni, de – nyitni, de –
nyitni kék!
Fütyülöm én is
énekét.
Nyitni kék, fütyüli,
nyitni kék,
a telet bírni
illenék!
Bírni és bízni
illenék!
Fütyül és elszáll
a Nyitnikék.
Nyitni kék! – fütyülök
utána
s nézek az eltűnő
madárra.
Nyitni kék, fütyülöm,
nyitni kék,
hinni és bízni
kellenék,
mint az a fázó
kis madár,
aki sírja, de bírja,
ami fáj,
akinek tele rosszabb,
mint az enyém,
és aki mégis
csupa remény.
Nyitni kék, indulok,
nyitni kék,
fog az én szívem is
nyitni még.
Nyitni kék! Ébred
a hegy, a völgy,
tudom, mire gondol
a néma föld.
Ő volt a szája,
a Nyitnikék,
elmondta a holnap
üzenetét:
a hitet, a vágyat
fütyülte szét,
kinyitotta a föld
örök szivét:
fütty-fütty-fütty, nyitni kék,
nyitni kék –
Nyisd ki, te, versem,
az emberekét!
Képet sajnos nemtudok küldeni
Kellemes szép estét
Csend borul a tályra.
Halvány fényükkel kigyúl a csillagok fáklyája.
Madárka röppen át a hold előtt,
Falevelek suttognak a szélben,
Elringat mindenkit az éjszaka varázsa,
Lelkünkbe költözik az Isteni béke,
Vigyázzák hát álmodat mosolygó angyalok,
Ragyogják be éjszakád hunyorgó csillagok,
Repítsen a csillagokig egy gyönyörű álom,
Hogy szép legyen az éjjeled,kívánom!
Szép hetet kivánok
Szabó Lőrinc VÁNDOR ELINDÚL
Bottal s öreg kutyámmal indúltam hazúlról.
Dalolva mentem és torkom nem únta még az
országút fáradságos énekét. - Tudod, hogy
a Nap barátja voltam? Ő édesitette
agyamat hajnali rétek szagával; aztán
minden csigát s kavicsot külön megmutatva
látni, szeretni és csodálni tanított...
Minden kanyarnál új dolgok fogadtak, és a
friss zöldben hófehér mérföldkövek ragyogtak
egyenlő távolokból. Majd, lombos hegyek közt,
még szebben tündökölt a sokalaku élet.
A Nap barátja voltam; ő kisért el estig,
s mikor már fölhalmozódtak az éj csodái,
csókkal búcsúzott tőlem. - Óvatos morajjal
tapogatózott lefelé a víz, s a pontyok
aludtak a tavakban. Lepihentem én is
s a föld s a fű íze ereimbe ivódott.
Fenyegető szemek szikráztak a bozótban,
de nem féltem: tudtam: a vén kutya vigyáz rám,
belefúrja szemét az állandó sötétbe
s őrt áll előrenyujtott nyakkal s tárt fülekkel.
Kellemes hétvégét
jó pihenést
Szabó Balázs: Itt vagyok
Tenéked adom világom,
Bánatom, és örömöm,
Fogadd el kedves barátom!
Hálásan köszönöm!!
Nézd csak! Itt vagyok, elbújtam
Ezekben a sorokban,
Szeretnék benne maradni,
Szívedben egy sarokban.
Ha netán magadba nézeL
Eztán mindig megtalálj,
Szívesen eljövök hozzád,
Szólj csendben, vagy kiabálj!
Ott leszek veled életed
Minden egyes percében,
Megmutatom majd magamat
Álmaidnak tükrében.
Eljövök majd meglásd hozzád
Varázs órák éjjelén,
S együtt rohanunk barátom
A mesékbe Te... meg én!
Szia Mártika!
Hoztam egy szép dalt Nektek
http://www.youtube.com/watch?v=uifNNK3lfGY&mode=related&search= IL DIVO szép romantikus dal
Szép estét kivánok!
Radnóti Miklós:
BETEG A KEDVES
Pásztorok, jöjjetek le mind a hegyekből és
párnának kifésült, gyönge gyapjakat
hozzatok néki a feje alá. És mert
szereti, kövirózsát! halovány szegény
most, mint ahogy halovány hajnal felé a
vacsoracsillag!
Pásztorok népe segíts! hisz közülünk való
amióta a kedvesem, ő is; birkái
ezüst mezőkön aranyos szőrrel, éjjel
legelésznek, amikor csak a hold süt. És
az ő nyájairól álmodtok asszonytalan
álmaitokban!
Anyám, halott anyácskám! a foltos Jula
tejéből hozz inni néki, de forrald föl
elébb! Hallod-e halott apám! te szoknyás
koromban tanitottál lenge imákra:
imádkozz érte most, mert elfajzottam
tőled én ujmódi pásztorok közé, akik
nem szoktak imákat énekelni! Szép
barna hugom nevess sokat rá, hogy ne
legyen szomorú!
Sírva fordulj ki föld a kapa nyomán és
gurúlva továbbríjj! pálott patakok
rohanjatok csak fölfordult halaitokkal!
fák és füvek, hozzatok lázára árnyat és
símogatást, mert ha soká tart, én is
velebetegszem!
Wass Albert: Nagyapám tanítása
- Idefigyelj - mondta komoran -, ha egyszer megígérted valakinek, hogy ekkor és ekkor itt vagy amott leszel, és nem vagy ott időben, csak két mentséged lehet: meghaltál, vagy olyan beteg vagy, hogy mozdulni se tudsz! Hogy nem haltál meg, azt látom. Nos, mi a betegség, hadd hívjam a doktort?!
Elmondtam neki szorongva ott a sötétben, hogy mi történt. Nagyapám szó nélkül végighallgatott. Mikor aztán kifogytam a szóból, megszólalt. Súlyos, lassú beszéddel.
- Idefigyelj - mondta. - Vannak emberek ezen a földön, akik úgy dobálják ide-oda a szavakat, meg az ígéreteket, hogy azoknak semmi értékük nincsen többé. Mi, Wassok nem ezek közé tartozunk. Ha mi mondunk valamit, az áll, mint a sziklakő. Ha mi a szavunkat adjuk, azt tartjuk is, ha belepusztulunk is! Érted?
- Értem - hebegtem megrendülve.
- Dehogyis érted - csapott le reám a szava -, de elmagyarázom úgy, hogy megértsed. Látod itt a mellényem zsebében az aranyórát? Nagyapámtól kaptam, amikor leérettségiztem. Amikor leérettségizel, a tied lesz. Ez az óra számomra minden csecsebecsénél értékesebb. De ellophatod. Visszaadhatod, vagy megtérítheted az árát. Ellophatod valakinek a lovát, a tehenét, ökrét, vadászpuskáját. Mindenét ellophatod és visszaadhatod megint, vagy megtérítheted az árát. Csak egy valamit, ha ellopsz valakitől, nem térítheted meg soha. S ez az idő! Ha valakinek az idejét lopod, azt úgy megloptad, hogy soha jóvá nem teheted. A várakozásban eltelt időt semmi hatalom a földön nem hozhatja vissza. Nincs, eltelt, vége. Örökre elveszett, és te voltál az, aki a jóvátehetetlen veszteséget okoztad. Érted?
Értettem. Úgy megértettem, hogy attól a naptól kezdve, ha valakinek szavamat adom, hogy ekkor és ekkor itt vagy amott leszek - akkor már ott vagyok öt perccel azelőtt, még ha vénasszonyok esnek is az égből, ahogy drága jó nagyapám szokta volt mondani. Erre neveltem gyermekeimet és unokáimat is. Nem azért, mert késni neveletlenség, hanem mert több annál. Aki öt percet késik, az öt percet ellop valakinek az életéből, amit nem tehet jóvá soha.
- A megbízható embert még ellensége is tiszteli - mondta volt nagyapám -, mert a megbízható ember a társadalom sziklaköve, amire országot lehet építeni. A többi szemét, amit elfú a szél...
Áprily Lajos:
Tél integet
Hajnalban deret hint az égi kék.
Eltűntetek már, mókusok, pelék?
Befogadott-e régi odvatok?
Dióimtól szörnyen meghíztatok.
Vajjon szigoru lesz-e teletek?
Szeretnék elaludni veletek.
Csak lelnék barlangot, mely befogad,
hogy zsibbadásba öljem gondomat.
Sziklás, védő odut, hol alhatom,
hol nem tudom: van háború s atom.
Aludnám, míg indul a hó-zene,
éber patakszó felébresztene,
a betömött odut kibontanám,
kilépnék és új nap ragyogna rám.
1965. október
Szép hetet kivánok mindenkinek!
Tóparton
Titkolódzó, égszínkék habokban
ezüst naszádon úszott át a hold...
S a nyári éjnek mystikus fátylában
remegve játszott száz piciny kobold.
Oly szép volt, mintha tündérkertben járnék,
egy tündér-ország rezgő fátyola...
Egy kongó hang úgy reszketett a vízen,
mint vártemplomban búgó orgona...
Egy vén daru vonult a tó felett,
ő zengte el búsan panasz-dalát,
s a csillaghulló nyári éjjelen
fáradt szívem itt megnyugvást talált...
A daru elment... s egy pillanat alatt
zokogni kezdett sok piciny kobold...
A titkolódzó, égszínkék habokban
ezüst naszád úszott át: a hold.
Wass Albert
A szeretetről
"Szeretetet lehet adni és kapni. Csak egyet nem lehet: szeretetet
zsarolni. S ezt legtöbbször nem tudják azok a szegények és
szerencsétlenek, akik szeretetre éhesek.
Nyilvánvaló, hogy vagy szeret az ember, vagy szeretik: ezt a
váltóáramot a természet kérlelhetetlen következetességgel szervezte meg.
Az összhang legtökéletesebb és legszerencsésebb formája, mikor az egyik
különösebb lázadozás nélkül tűri, hogy a másik szeresse. A természet
végül is kegyes: igaz, soha nem adja meg, hogy az szeressen, akitől ezt
reméljük, de módot ad arra, hogy korlátlanul szeressük azt is, aki
bennünket nem szeret. Csak egyre nem ad módot: hogy könyörgéssel,
váddal, támadással vagy esdekléssel mástól szeretetet zsaroljunk. Még
gyöngédséget és szenvedélyt is lehet zsarolni, de a szeretet szuverén."
/Márai Sándor: Füves könyv/
"...Mondd csak, miért nem tanítják a a férfiak és nők egymáshoz való viszonyát az iskolákban? Egészen komolyan kérdezem ezt, nem tréfálok. Végre is, legalább olyan fontos ez, mint hazánk hegy- és vízrajza vagy a helyes társalgás alapszabályai. Legalább annyira ezen múlik az emberek lelki nyugalma, mint a becsületen vagy a helyesíráson. Nem gondolok én semmiféle frivol tantárgyra...Arra gondolok, hogy értelmes emberek, költők, orvosok, idejében beszéljenek az emberekhez az örömről a férfiak és nők együttélésének emberi lehetőségeiről...Tehát nem a "nemi életről", hanem az örömről, a türelemről, a szerénységről, a kielégülésről..."
( Márai Sándor: Az igazi )
Szia!
Gratulálok az oldaladhoz tartalmas
"Az igazi
(részlet)
Én, fiam, a csodában reménykedtem. Mi a csoda?... Hát egyszerűen
az, hogy a szerelem örök, emberfeletti és titokzatos erejével
megszünteti a magányt, eloszlatja a távolságot két ember között,
lebont mindenféle mesterséges válaszfalat, melyet társadalom,
nevelés, vagyon, múlt, emlékek emeltek közénk. Mint aki
életveszélyben körülnéz, és egy kezet keres, mely titkos szorítással
üzeni, hogy van még részvét, van még együttérzés, élnek még emberek
valahol.
Otthon minden sokkal egyszerűbb, de titokzatosabb, sejtelmesebb is,
mert a legmutatványosabb külföld sem nyújtja azt az élményt, amit az
elhagyott otthon szobái rejtegetnek. Ez az élmény a gyermekkor. A
várakozás emléke. Ez van minden élet alján. Erre emlékezünk, akkor
is, amikor később egyszer pl. látjuk a Michigan-tavat. Az a
világítás, azok a hangok, azok az örömök és meglepetések, az a
reménykedés és félelem, melyet a gyermekkor zárt magába. Ezt
szeretjük, ezt keressük örökké. S a felnőtt ember számára talán már
csak a szerelem hoz valamit vissza ebből a remegő és reménykedő
várakozásból... a szerelem, tehát nemcsak az ágy, s ami és aki az
ággyal összetartozik, hanem a keresés, a várakozás, a reménykedés
pillanatai, melyek egymás felé taszítanak két embert."
( Márai Sándor )
Szép hétvégét kivánok mindenkinek!
Szabó Lőrinc:
PANNÓN ŐSZ
Ősz van, a régi, a tavalyi ősz
s e furcsa ősz egészen megbüvölt.
Tetszik nekem. Szétnézek, látom a
roppant hervadást, de nem keserít,
és nem bánom, hol végzem utamat.
Nem értem a világot; azt hiszem,
nincs célja; - mért is volna? - és ami
értelmet magam képzelek belé,
sose több, mint maga a létezés.
Ősz van... Szép ősz... A jókedvű rigók
torkából még az augusztus rikoltoz
s itt-ott nagy lepkék villognak: olyan
egy a születés és az elmulás,
mintha csak ruhát cserélne a Föld,
mintha a csere volna csak örök...
Ősz van... Nem az ősz: az benne a fontos,
hogy van!... A szél könnyelmű suttogása
ős legendákra tanítja az erdő
figyelmes bokrait és századok
óta köztünk kisértő szellemek
fájdalmát-örömét mesélgeti...
Ősz van!... Az évek szele csöndesen
hordja a sírokra a feledést...
Párás a fény... Szárazabb zajjal csúsznak
egymáson a tó hullámai... De
fáradhatatlan felhők görgetik
az égen lomha lavináikat...
Ősz van! Szép ősz!... Ősz minden változás:
szent dolog az ősz! - kiáltom, s ime,
sziklasötét barlangja hűvöséből
előbúvik a szakállas szatír
s a napsütötte pannón dombokon,
barátként mellém heveredve, némán
hallgatja az öregedő napok
lombzörgető, fáradt lépéseit.
“Ne ijeszd el magad az élettől azzal, hogy csupán a gondokról s a bajokról képzelegsz. Ne vetítsd előre még nem létező, se ne éleszd újra letűnt bajaidat. Amikor gondok kínozzák sorsod, tedd fel a kérdést: mi az, ami most elviselhetetlen? A választ magad előtt is szégyellni fogod - sem a jövő, sem a múlt nem nehezedik rád, mindig csak a jelen. Az előbbi talán be sem következik, az utóbbi pedig már régen elmúlt. A jelen súlya a kisebbik, ha körülhatárolod. Milyen ember az, aki még a jelent sem képes önmagában elviselni? - Ha félreteszed, ami bánt, máris a legnagyobb biztonságban érezheted magad.
Vajon ér-e annyit bármilyen dolog, hogy lelked rosszul érezze magát miatta? Találsz-e valamit, ami miatt érdemes a bánkódáshoz lealacsonyodnod; sóvárgó, magába süppedő arccal csüggedned valami mulandó felett?
Emberrel nem történhet meg, ami nem emberi; ahogyan ökörrel, szőlővel, kővel nem eshet meg olyasmi, ami ökörhöz, szőlőhöz, kőhöz nem illik. Isten nem sújt olyannal, ami elviselhetetlen.
Ha egy külső jelenség bánt, tulajdonképpen nem maga a jelenség nyugtalanít, hanem a róla alkotott elképzelésed. Márpedig csak tőled függ, hogy ezt megszüntesd. Ha a rossz érzés oka a lelkedben rejlik - tulajdonoddá, elválaszthatatlan részeddé lett -, ugyan ki akadályozhatná meg hogy hibás felfogásodat magad orvosold? Amikor nem teheted meg, amit helyesnek tartasz, nem okosabb-e megújult erővel tevékenykedni, mint felette bánkódni?
Ha megtetted, amit tenned kell, az eredménytelenség oka nem benned rejlik. A dolgokat elfogadni tudni annyi, mint helyesen értelmezni. Ha ezt megértetted, semmi felett nem kell bánkódnod: az út a te utad, a természet mérte rád - neked csak járnod kell rajta.”
Szép estét kivánok!
Arany János
Ősz felé
Oh, mint szeretném újra élni
Az ifjúság arany korát,
Még egyszer újra átremélni
Hosszú reményeim sorát, -
Hévvel haladni a tetőnek,
Borítaná bár köd, homály -
Míg fénybe' most, a lejövőnek
Ragyogva, de mögötte áll!
"Ne félj az élettől bármilyen mostoha,
Az ember győz, ha nem lesz ostoba.
Harcolj a célért, de ne szenvedj érte,
Emlékezz inkább a jóra, a szépre.
Ne csüggedj sokáig, ne hulljon könnyed,
E - hatalmas világban, szépet is lelhetsz.
Ki nem várja a holnapot, az sem adja fel,
Mert egy apró kis reményben új életre kel.
Mindennap egy más nap, új reménnyel élj,
Nézz szemben a sorssal, tőle sose félj.
Ha néha úgy érzed fölbe is tipornak,
Széttört álmaid a felszínen maradnak.
Nem kell a jövődet múltaddal temetni,
Ha igazán akarsz, újra tudsz szeretni!"
(Ismeretlen)
Szia
legyen szép a heted
A mosoly
Arcodra fény kerül,
Ha kapod lelked felderül,
Emléke sokáig megmarad,
Az élet sokkal boldogabb.
Az otthonodban meghitt melegséget áraszt,
S könnyebben megtalálod az igaz választ,
Koldusbotra nem jutsz, ha sokat adsz belőle,
De kinek adod, gazdagabb lesz sokkal tőle.
Nem tudod megvenni vagy elcserélni,
Nem tudják ellopni vagy kölcsön kérni,
Orvosság, mit másoknak mindenki adni tud,
A mosoly, mely önként az arcra fut.
Ám óvakodj attól, ki ezt csalfán adja,
Mert kinyílhat gyorsan a poklok kapuja.
Felismeréshez nincs jó tanács,
Önmagadnak kell eldönteni,
A mosoly igaz voltát.
/ Borian /
Szép estét
Remény.......Ha a bánatommal egymagam vagyok,
s lelkemben nincs, csak a kétség maga,
álmom csillagfénye kihamvadott,
szirmot sem hord a lét sivataga,
szép remény, kínálj balzsam-serleget,
ezüst szárnyad bontsd szét fejem felett.
Ha kinn járok, s leszáll az égi est,
fönn holdat rejt a sűrű szövedék,
s a csüggedés bús arccal rámijeszt,
a szaggatja lelkem fényes szövetét,
verd át sugárral a lomb sátorát,
s e rút leselkedőt kergesd tovább.
Ha a reménytelenség, egyszülött
fia a csalódásnak, lelkemet
meglepni kész, s mint felhő rét fölött
sötétlik, s mindjárt rámcsap, eltemet,
ragyogtasd fel, remény, szép arcodat,
s ijeszd el, mint az éjt a virradat.
Ha kedveseim sorsán megriad
szívem, s szorogva gondot gondra szít,
ó, szépszemű! Vidítsd beteg fiad,
hadd nyeljem vigaszod telt kortyait,
szórd körém égben-fogant fényedet,
ezüst szárnyad bontsd szét fejem felett.
Ha szívem szenvedélytől megdobog,
ha kínoz kedvesem kemény szava,
add, hogy hihessem, nem hiú dolog
szonettekben merengeni éjszaka,
szép remény, kínálj balzsam-serleget,
ezüst szárnyad bontsd szét fejem felett.
Mint felhő-csúcsot bolygók fényei
aranyoznak, vidítván a sötét eget,
míg fél-arcát fátyol fedi,
ha lelkem feltölti bús köntösét,
vidíts, remény, ha a gond rámszakad,
s nyisd szét fölöttem hószín szárnyadat
/John Keats/
Sziasztok!
Ha már szerelem a téma, és a fájdalom, akkor ez a vers is ide passzol:
Miért?
Miért kell nekem könnyes szemmel megállni
minden viharvert, árva tölgy előtt,
mért kell nekem az őszi csendre vágyni,
ha minden csalfa álmom összedőlt,
mért kell nekem a dombokat bejárni
s bujkálni mint az üldözött gonosz,
mért kell nekem a hegytetőre állni
mikor az orkán fákat ostoroz.
Mért kell nekem elvágyni messze, messze,
bűvös csókkal ha jő az alkonyat,
mért kell, hogy halljam, álmaimban egyre,
búcsú-szavaktól fátylas hangodat,
és mért kell nekem minden szép emléket
fájó betűkkel a szívembe írni,
mért kell olyan nagyon szeretni téged,
csak vágyni el, s csak sírni, egyre sírni?
Mért kell mindig magamban vándorolni,
s imákat mondani valakiért...
s mért kell csak mindig rólad álmodozni,
ha nem szeretsz, miért?, miért?, miért?
Wass Albert
Hűvös a nyár,
Keserű az ősz,
Siralom a tavasz.
Hűvös a nyár,
Keserű az ősz,
Siralom a tavasz.
kiégett belőlem minden érzelem.
Hiába szerettél viszonzatlanul szenvedtél.
Ősz köszöntött az egykor derűs szívedre.
S a füledbe súgta: Repülj el messzire.
S a törvény hamvaiból új tudomány ébred.
Akkor is, ha sok kihívást mutat.
Ha tépettek vihar után a fák,
Felemelt fejjel megyek tovább.
alatt halad az árnyék
virágának bugája
bogár, lepke hajléka.
Táncot járva
zümmög, zizeg,
repked, lebeg.
Bátorságot hazudva,
önbizalmam foltozott hálójába ragadva,
drahma-létem feladni nem merem.
"ha lefekszem és behunyom szemem érted sír a lelkem mert nem vagy itt velem.Álomból riadva csak téged kereslek és könnyek közt suttogom neked örülten szeretlek!"
"Sose haragudj meg arra ,
ki durva szóval meg sebez .
Tudom jól,hogy fáj asértés ,
valld be ,a fontos mégsem ez.
Hidd el ,nekem senki nem rossz.
Hidd el jók az emberek.
Valakiért mindenki harcol,
én ezt te érted teszem .
Tudod miért?
Mert téged szeretlek"
Egy könnycseppen átteljesen más a világ,elmosódik a táj,sírásra görbül a száj. De múlik a felhő,s feltűnik egy szivárvány,hogy újra láss,hogy megint mosolyogjál. Mosolyt hoz és reményt ad,hogy megtaláld önmagad,bízva bízz és szeress,s megtaláld, aki Téged szeret.
Illyés Gyula - Emeli...
Emeli - beh gyorsan! - az ősz
a tájat, hűvösül a lég.
Alpesbe tör az ismerős
szerény vidék.
Emelkedünk; nem állja már
november magasát a tölgy,
a lepke, énekes madár.
Ürül a völgy.
Kilép a fenyő; fenyvesek
zúgnak, jégi csókák, sovány
sasok, sirályok lengenek
Ozorán.
Egy helyben állok; szeliden
rakosgatva perc-lépteit
emel az öregség, szivem
emelkedik.
Illyés Gyula - Gyönyörű, gyönyörű
Hátam mögött - szívem is hallja -
törik az őszi fű;
te jössz, tudom. Miről? A lépted
nesze is gyönyörű.
Gyönyörű lesz, ha megjelensz;
már csak egy pillanat.
Gyönyörű rögtön a világ,
mihelyt része vagy.
Fásult volt, borús a szívem
szomorú, keserű.
Ha benne vagy, a szívem is
ragyogó, gyönyörű!
Ködös őszi táj ez a szív,
de ha nap besüt,
üveges lombja fölragyog,
tündöklik mindenütt.
1902. november 2-án, Felsőrácegrespusztán megszületett Illyés Gyula (eredeti nevén Illés Gyula) magyar költő, író, műfordító, szerkesztő, az MTA tagja.
Illyés Gyula - Ars poetica
Dolgozz, munkálj! A szép, a jó, a hasznos
mihelyt elkészül, az élethez áll.
Minden jó mű egy-egy szabadságharcos.
Légy hű magadhoz, olyanokat alkoss,
ne fogja a halál.
Teszem amit tudok....
Egyszerűen, ember vagyok.
Nem méregetem magam
mással, a nagyok szavával.
Csak teszem a dolgomat,
hogy rendben álljon
köröttem minden pillanat.
Nem kívánok utánozni,
lelkendezni, sem
behódolni másnak, és
nem hiszek semmiféle
életemelő varázsnak.
Csak megyek előre,
végére a mának.
Teszem amit tudok. -
S ha néha elbukok,
saját káromból okulok.
Egyszerűen ember vagyok! -
Tudásom legjavát életem
kútjából merítem,
és megértem a nagyok
szavát, még ha nem is
mérem magam mással,
mint az emberi méltósággal!
Halottak
Volt emberek.
Ha nincsenek is, vannak még. Csodák.
Nem téve semmit, nem akarva semmit,
hatnak tovább.
Futók között titokzatos megállók.
A mély sötét vizekbe néma, lassú
hálók.
Képek,
már megmeredtek és örökre
szépek.
Nem-élők,
mindent felejtő, mindent porba ejtő
henyélők,
kiknek kezéből a haraszt alatt
lassan kihullt a dús tapasztalat.
Nem tudja itt Newton az egyszeregyet,
fejére tompa éjszaka borul,
Kleopatra a csókokat feledte,
és Shakespeare elfelejtett angolul.
Nem ismeri meg itt anya a lányát,
sem a tudós ezer bogos talányát.
Ábrándok ők, kiket valóra bűvöl
az áhitat, az ima és a csók.
Idézetek egy régi-régi műből,
kilobbant sejtcsomók.
Szép napot kivánok mindenkinek!
HALOTTAK NAPJÁN
Halottja van mindannyiunknak,
Hisz percről-percre temetünk,
Vesztett remény mindenik percünk
És gyászmenet az életünk.
Sírhantolunk, gyászolunk mindig,
Temetkező szolgák vagyunk!
Dobjuk el a tettető álcát:
Ma gyásznap van, ma sírhatunk!
Annyi nyomor, annyi szenny, vétek
Undorít meg e sárgolyón...
Hulló levélt hányszor feledtet
A megváltó, a gyilkos ón!...
Óh, hányszor kell a sírra néznünk,
Hogy vigasztaljuk önmagunk
Dobjuk el a tettető álcát:
Ma ünnep van, ma sírhatunk!...
/ Ady Endre - 1899 november 1/
Dr.Kőszegi György:
Feledés
Kidőlt keresztfának nem köszön már senki,
Betűk elmosódtak, nem tudod kivenni,
Vajon ki nyugszik e sírban a hant alatt,
Rég elmúlt néki az utolsó pillanat.
Kidőlt a fakereszt, körötte csak gyom terem.
Kérdezed a nevét, bizton nem ismerem
Korhad a fa, akár az emberi élet,
Elválik már örökre test és a lélek.
Állok egy sírnál, lent, ki élt valamikor,
Körötte elmúlás, hervadt virágcsokor,
Tette, szerette valaki, névtelenül,
Mint az emlék, a szegfű is elszenderül.
Fiam, s az unokám tudja, hogy ki voltam,
Emlékem bennük, ha itt nyugszom holtan,
Emlékeznek mert velük éltem egykoron,
Erre jársz, nem sejted, kié e sírhalom!
Dr.Kőszegi György:
A temetőben
Dermesztő csend és holtvilág,
Kövek, keresztek, kopjafák,
Gyertyák, koszorúk, törtvirág,
Békesség, fagyos némaság.
Fenn sötét felhők és ború
Itt lent minden oly szomorú,
Sírok sorjáznak egymás után,
Elmenni legjobb együtt talán.
Nézem köröttem élőket,
Könnyes, búcsúzni félőket,
Magányos nő imádkozik,
Hozzám szólsz, ha nem leszek itt?
Faragott szobrok és márvány,
Ott kopott kereszt áll árván,
Alattuk nyugszik mind halott,
Bárki vagy, helyed ugyanott.
Tested lent, lelked odaát,
Tudd, ez itt csupán árnyvilág:
Hol tanulsz, dolgozol, szeretsz,
Fenn hidd, bízvást boldog lehetsz.
Állok egy sírnál, rajt nevek,
Anyám, apám,ki szeretett,
Úton együtt mentek ketten,
Kéz a kézben, eltemetten.
Búcsúzni fogok majd fiam,
Nem voltam én boldogtalan.
Szeretet mindig elkísért,
Nékem ez, mi legtöbbet ért.
Emlékeztek, élni fogok,
Szeretve itt maradok,
Kérlek - kedves - sose sírjál,
Zöld kelyhemhez szegfűt hozzál!
Reseterits István:
Mindenszentek és halottak napjára
Áhitatos csendben,
Megy a falu s a város népe,
Mindenszentek és halottak napján,
Ki a temetőkbe.
Lángolnak a gyertyák,
A sírhalmok felett,
Temetőink gyönyörű
Virágtengerek!
Oly jó, találkozni
Drága elhunytainkkal!
Nincs köztünk, ki fukarkodna,
Szeme harmataival.
Távozáskor mindannyian,
Istentől azt kérjük:
Legyen a sírban nyugvóknak,
ÖRÖK BÉKESSÉGÜK!
Emlékezünk
,,Mert a legárvább akinek
még halottai sincsenek
bora ecet könnye torma
gyertyájának is csak korma
álldogálhat egymagában
kezében egy szál virággal
mert a legárvább akinek
még halottai sincsenek."
(Kányádi Sándor)
Bertók László:
Halottak napja
Halottak napja: visszapillantó tükör,
vizsgája szemnek, emberségnek,
akiket te mutatsz,
azok már nem előznek.
Sebességük fűszálak élein,
porszemeken cikázik,
arcuk
csontok roncsaiban ázik.
Mértanuk pontjai között
a közúti szabályok
érvénytelenek,
életünkre igazolások.
Meghívás nélkül jelen vannak
kanyarokban, mozdulatokban,
tekintetük, mint jelzőlámpa
bennünk villan.
Tükörbe nézünk, megalázkodunk,
mindnyájan fehér bárányok vagyunk,
virágot hintünk az útra,
fejünkre hamut,
miközben őket ünnepeljük,
azaz magunkat ünnepeljük,
hisz nincsen visszaút.
Krizantémok a temetői buszon,
fejem körül virágok,
glória, mennyei kalap,
harmattal áldott.
Fehér lobogókkal a város
kiözönlik a kapukon,
mindenki megadta magát,
nem villog szurony.
Csak az évek, a nyavalyák
szűkülő sorfala vigyáz,
dércsípte árnyékuk felett
siránkoznak a fák,
megállók vasa, csonka keresztek
tükörképe szalad.
Arcom mögött a Tejút mozdulását,
köszöntöm halottaimat:
Nagyanyámat, Katona Juliannát,
s a másikat, Farkas Katalint.
Friss fakereszt ablaka mögül
nagybátyám még némán visszaint.
Aztán újra a sejtek szava.
Ülök a buszban, térdemen fiam.
Körben a téboly tűzkarikái.
Halottak napja van.
Kegyelem teljes ünnepeket kivánok mindenkinek!
Reményik Sándor:
Halottak napja
Halottak napja van. Az első,
Mióta döngve hullott Rá a hant.
A Sír tövében egy-egy fénybogár
Csillog. Különben sötét a határ,
S hosszú az éj alant.
Szívek, tilos a nagy világítás,
S virág sincs annyi már,
Elpazaroltuk régi ünnepen;
Egy-egy szálat visz némán, könnyesen,
Ki ma este a temetőbe' jár.
Hiába, virág sincsen annyi már.
De egy-egy szálat letenni szabad.
S hallatni tompán, fojtottan szavunk,
És aztán: kezet fogni halkan, loppal,
Egyik halott a másik halottal:
Ó, hisz' mi itt mind halottak vagyunk.
(Kolozsvár, 1920 november 1.)
Reményik Sándor:
Özvegy
Nevetni szívből újra megtanult.
S mert Nyár van még: a ruhája fehér.
De lelkében, a legbelső szobában,
Minden élőnél erősebben él
Az ifjú isten, aki tovaszállt,
Ki ajándékba kapta a halált,
Hogy férfi helyett csillaggá legyen:
Örök szépség és örök szerelem.
A lelkében, a legbelső szobában,
A virágait rendezgeti szépen:
Ezt névnapra, ezt kézfogóra kapta,
Ezt viszontlátáskor, ezt búcsúképen...
Ó mennyi, mennyi virágot kapott!
Pedig be kurta volt a földi éden.
Pár hétig tartott a paradicsom.
S most lányos asszony-lelkében pihen
Az ifjú hős, de nem ravatalon.
Élő erő és ható hatalom.
Fény, aki mellett árnyék a világ.
Emberarcok, hegyek és tengerek
Csak tükrök, mikben ő jelenik meg,
S kinyilatkoztatja folyton magát.
A megözvegyült lélek-palotán
Férfiak is, kérők is járnak át.
Tán akad, aki hosszabban tanyázik.
De ki eljut az utolsó szobáig,
Az a küszöbről némán visszafordul
És úgy oson el lábujjhegyen, loppal.
Ki merne vívni azzal a halottal?
TAJTÉKOS ÉG
Tajtékos égen ring a hold,
csodálkozom, hogy élek.
Szorgos halál kutatja ezt a kort
s akikre rálel, mind olyan fehérek.
Körülnéz néha s felsikolt az év,
körülnéz, aztán elalél.
Micsoda ősz lapul mögöttem ujra
s micsoda fájdalomtól tompa tél!
Vérzett az erdő és a forgó
időben vérzett minden óra.
Nagy és sötétlő számokat
írkált a szél a hóra.
Megértem azt is, ezt is,
súlyosnak érzem a levegőt,
neszekkel teljes, langyos csönd ölel,
mint születésem előtt.
Megállok itt a fa tövében,
lombját zúgatja mérgesen.
Lenyúl egy ág. Nyakonragad?
nem vagyok gyáva, gyönge sem,
csak fáradt. Hallgatok. S az ág is
némán motoz hajamban és ijedten.
Feledni kellene, de én
soha még semmit sem feledtem.
A holdra tajték zúdúl, az égen
sötétzöld sávot von a méreg.
Cigarettát sodrok magamnak,
lassan, gondosan. Élek.
Radnóti Miklós
Szia Magdika!
Szép hétvégét kivánok mindenkinek!
...Ha valaki meghal - valaki, akit ismertél, akit szerettél, akivel együtt éltél, aki része volt az életednek - akkor valami benned is meghal. Persze, az illető hiányozni fog. Űrt érzel utána, ez természetes. De ugyanez az űr átalakítható egy ajtóvá. És a halál: ajtó Istenhez. A halál az egyetlen olyan jelenség, amely nem áldozata az emberi korrupciónak. Ezen kívül az ember minden mást meghamisított, mindent beszennyezett. Egyedül a halál maradt szűzen, hamisítatlanul, érintetlenül az emberi kéztől. Az ember meg szeretné hamisítani ezt is, de nem tud vele mit kezdeni, nem tudja magáévá tenni. A halál annyira megfoghatatlan - hogy megismerhetetlen maradt. Az ember nem tud mit kezdeni a halállal, képtelen felfogni, nem tud tudományt faragni belőle, Ezért a halál még tiszta, és jelenleg az egyetlen ilyen dolog a világon.
Használd ki ezeket az alkalmakat. Amikor a halál váratlanul belép a tudatodba, akkor az egész életedet értelmetlennek érzed. És az úgy is van! A halál felfed egy igazságot. Amikor hirtelen szembetalálod magad a halállal, akkor teljesen kicsúszik a talaj a lábad alól. Hirtelen ráébredsz, hogy ez a halál utalás a te halálodra is. Minden halál mindenki halála.
Osho
Szép estét kívánok!!
Juhász Gyula: Szerelem?
Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,
Elrévedezni némely szavadon,
Mint alkonyég felhőjén, mely ragyog
És rajta túl derengő csillagok.
Én nem tudom, mi ez, de édes ez,
Egy pillantásod hogyha megkeres,
Mint napsugár ha villan a tetőn,
Holott borongón már az este jön.
Én nem tudom, mi ez, de érezem,
Hogy megszépült megint az életem,
Szavaid selyme szíven símogat,
Mint márciusi szél a sírokat!
Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,
Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.
Ha balgaság, ha tévedés, legyen,
Ha szerelem, bocsásd ezt meg nekem!
Reményik Sándor
Azt mondják...
Azt mondják, hogy fényt hintek szerteszét
-Én olyan sötétnek tudom magam.-
Azt mondják, köszöntésem: békesség.
-S be nyugtalan vagyok, be nyugtalan!-
Azt mondják, dalom ír és enyhülés,
És több mint szépség: jócselekedet.
-Bennem dúl a magamra-ismerés,
s meakulpázva verem a mellemet.-
Azt mondja, aki találkozik velem,
Hogy tőlem kapott ajándékot.
S én tehetetlen, sajgó kínnal érzem,
Hogy mindenkinek adósa vagyok.-
Ó Barátaim, ha egy FÉNYSUGÁR
Lelketekig hullt, át lelkemen:
Nem az enyém az a fény, csak bennem jár,
Istennek köszönjétek, - ne nekem.
Szép napot kivánok mindenkinek!
Nagy Bandó András:Öreg őznek nénikéje
Mátraalján, erdőszélen,
öreg őz élt nyáron, télen.
Szeme barna, háta őszes,
eső veri, ha majd ősz lesz.
Öreg néne egyszer régen
barangolt az erdővégen.
Megbotlott egy mohás kőben,
,,Francba! - mondta - lábam törtem!"
Jaj, most mi lesz? Lassan gyógyul,
úgy eltört, hogy attól koldul.
Mindkét szeme könnybe lábad,
,,Hogyne sírnál, fáj a lábad!"
Szegény néne gondol rája:
bárcsak jönne unokája!
Ölbe venné, megsajnálná,
aki költő, megírkálná.
Szerencsére (mivel ősz lett),
segítője épp egy őz lett.
Őz is tanult emberséget,
gyógyítja a vén vendéget.
Hallott rólunk jót és szépet,
látott ő már puskavéget.
,,Meggyógyítunk, bár már látnád!
Itt van-e a tébékártyád?"
Orvosokért szalad az őz,
gyorsan fordul, alig időz.
Néne ágya puha pázsit,
egyszer pislog, máskor ásít.
Tarka harkály kopogtatta,
fülesbagoly meghallgatta,
méh forgatta mézbe-gézbe,
végül két őz vette kézbe.
Gyógyítgatták, babusgatták,
visszarakták térdkalácsát.
Vérnyomását, lázát mérték,
kenegették, ahol érték.
Hat hét múltán lábra állott,
toppantott, majd így kiáltott:
,,Meggyógyultam, bárki lássa,
megköszönöm, őzapácska!"
Épp mikor a harang kondul,
sántikálva útnak indul.
Köd előtte, köd utána,
belevész az éjszakába.
Mátraalji faluszéle,
gyógyultan él öreg néne.
Egyszer te is légy vendége,
jó a lába, fussál véle!
"Egy ember talált egy sastojást, és egy kotlós alá tette. A sasfiók és a kiscsirkék együtt bújtak ki a tojásból, együtt nőttek fel. A sasfiók egész életében azt tette, amit a csirkék; azt hitte, hogy ő csirke. Kapirgált, kukacokat és rovarokat keresgélt. Kárált és kotkodácsolt. Csapkodott a szárnyaival, és repült egy-két métert a levegőben. Évek teltek el, a sas megöregedett. Egy napon a feje felett a felhőtlen égen látott egy nagyszerű madarat, amely méltóságteljesen vitorlázott az erős szelek között, alig mozgatva izmos, aranyszínű szárnyait. Az öreg sas ámulva tekintett fel.
"Ki az ott?"- kérdezte. " Az a sas, a madarak királya!" - válaszolta a szomszédja.
Mi pedig a földhöz tartozunk - mi csirkék vagyunk."
Így azután a sas csirkeként élt és halt meg, mivel csirkének hitte magát."
/Anthony de Mello/
Dzsida Jenő: Arany és kék szavakkal
Miképpen boltíves, pókhálós vén terem
zugában álmodó középkori barát,
ki lemosdatta rég a földi vágy sarát,
s már félig fent lebeg a tiszta étheren.
Ül roppant asztalánál, mely könyvekkel teli,
s a nagybetuk közébe kis képecskéket ékel
Madonnát fest örökké, arannyal s égi kékkel,
mígnem szelíd mosollyal lelkét kileheli.
Úgy szeretnélek én is lámpásom esteli,
halovány fénye mellett megörökíteni,
Drága arany és kék szavakkal
Csak Téged festeni, míg ujjam el nem szárad,
mint romló fának ága, és le nem lankad fejem
A béke isteni ölébe, én szerelmem!
Világ legszebb virága.