10 kedvenc idézetünk Márai Sándortól

Egy ember elkövethet hűtlenséget, aljasságot, igen, a legrosszabbat is, gyilkolhat, s belülről tiszta marad. A cselekedet még nem az igazság. Mindig csak következmény.

    Az életben nem az fáj a leginkább, ami rossz és fáj, hanem az, ami jó és nincs.

    Boldogan mentem a ködben, és ezt gondoltam: végre! Végre egyszer lehet cél és irány nélkül haladni néhány lépést e civilizált életben is, mely máskülönben amúgy is aggasztóan célirányos. Végre néhány perc, egy nagyváros életében, mikor ismeretlen erő felold mindent, ami anyagszerű, s a város átadja magát e különös játéknak, mely kissé félelmes és veszélyes is. Túl szabályosan élünk. Az embereket meg kell tanítani arra, hogy merjék szeretni és vállalni a veszélyt és a rendkívülit. Néhány veszélyes lépés a ködben különb életérzést ad, mint ezer és ezer biztos, céltudatos lépés a napvilágban. Ilyen pillanatokban, mikor senkivel nem lehet találkozni az utcán, mert az emberek elvesztették a ködsapka alatt személyiségük ismertetőjeleit, végre találkozunk önmagunkkal.

    A végén nem számít semmit a világ. Csak az számít, ami a szívünkben marad.

    Barátok voltunk, tehát nem pajtások, nem komázó suhancok, nem bajtársak. Barátok voltunk, s nincs semmi az életben, ami kárpótolni tud egy barátságért.

    Mondd csak, miért nem tanítják a a férfiak és nők egymáshoz való viszonyát az iskolákban? Egészen komolyan kérdezem ezt, nem tréfálok. Végre is, legalább olyan fontos ez, mint hazánk hegy- és vízrajza, vagy a helyes társalgás alapszabályai. Legalább annyira ezen múlik az emberek lelki nyugalma, mint a becsületen vagy a helyesíráson. Nem gondolok én semmiféle frivol tantárgyra… Arra gondolok, hogy értelmes emberek, költők, orvosok, idejében beszéljenek az emberekhez az örömről, a férfiak és nők együttélésének emberi lehetőségeiről… Tehát nem a “nemi életről”, hanem az örömről, a türelemről, a szerénységről, a kielégülésről…

    Franciska, a szerelem megérintett minket. Nagy ajándék ez és nagy szomorúság. Nagy ajándék, mert én csakugyan szeretlek téged a magam módján… a kaland lehetőségein belül, s nagy szomorúság, mert ez a szerelem soha nem lesz jókedvű és könnyű, nem lesz szárnya, mint a galambnak… ez másféle szerelem, a miénk.

    Biztosan tudom, még tartogat az élet számomra valamit, ami egyszerre lesz orvosság és édesség, mámor és szőlőcukor. Megállok, körülnézek, várakozom.

    Néha már gondoltam arra, hogy talán a barátság is hasonló kötés, mint az ikrek végzetes összetartozása. A hajlamnak, rokonszenvnek, ízlésnek, műveltségnek, indulatnak különös azonossága összekötöz két embert ugyanabba a végzetbe. S hasztalan csinál az egyik bármit a másik ellen, mégis közös a sorsuk. S hiába menekül egyik a másik elől, mégis tudnak egymásról minden lényegeset. S hiába választ egyik új barátot vagy szeretőt, a másik titkos, íratlan engedélye nélkül nem tud szabadulni ebből a közösségből.

    Arra kell gondolnom, hogy… a legnagyobb, a legritkább dolog, ami egy emberrel történhet: hogy így, minden ok nélkül, bizalmat érez valaki iránt. Az ember él, egyik ember a másik mellett. Mint a vakok. Egy napon, egy vékonyka résen látni kezdek. Nem sok, amit látok, és mégis óriási a hatása. Ez az üresség, ami bennem van, mintha elmúlna.