Borbarátnők: hárman Tokajból, Tokajért

Van, hogy a bor Füligér, Utazóbőrönd kell neki, Blancnak pedig társa van

A rendezvény, ahol találkoztam Bárdos Saroltával, Bodó Judittal és Berecz Stépanie-val, minden volt, csak nem hétköznapi. Három ismert gasztroblogger – Lila füge, Fűszer&Lélek, valamint Chili&Vanília – 9 „utcai” fogást kreált összhangban a borászhölgyek nedűivel. Hónapokig készültek erre, párosítgattak bort étellel, csiszolgatták, finomították a menüt, kóstoltak rendületlenül, hogy aztán az eredmény olyan legyen, mint ők: könnyed, kellemes, helyenként bohókás és szerethető. Még a kezdés előtt ültünk le beszélgetni, és láttam rajtuk, hogy legszívesebben mennének a konyhába és segítenének a bloggereknek, amiben csak lehet. Amikor azt kérdem tőlük, izgulnak-e, hezitálás nélkül felelnek.

Felvidék, Loire és Bodrogkeresztúr

Bárdos Sarolta Fotó: Szeberényi Adrián

– Mi már megtettük a magunkét, tulajdonképpen hátradőlhetnénk, hiszen a borok már a palackban figyelnek. Mégis, ez az este mindannyiunkról szól, úgyhogy szorítunk a lányoknak – feleli Stéphanie.
– Biztosra megyünk, mert eleve a borokhoz készültek az ételek – veszi át a szót Sarolta, aki hármójuk közül az egyetlen, aki eredendően kötődik a tokaji borvidékhez, hiszen itt született. – Nagy munka volt, mire megszületett ez az este, először valamikor januárban merült fel bennünk az ötlet. Nagyon élveztük az egész folyamatot!          
Ő egyébként a triumvirátus azon tagja, aki számára gyerekkora óta természetes volt, hogy borral fog foglalkozni.
– Ebbe születtem bele, ebben nőttem fel. Nem is volt kérdéses, hogy nekem mást kellene-e csinálnom – meséli csillogó szemmel és olyan svunggal, hogy az irigylésre méltó. – Saját szőlőt és birtokot is mindig szerettem volna, úgyhogy tényleg szerencsés vagyok, mert azt csinálhatom, amit mindig is akartam.

– Én meg nem is vagyok igazi borász – veszi át a szót a hármuk közül legcserfesebbnek tűnő Judit. – Mosonmagyaróváron tanultam, aztán elkerültem Dél-Tirolba nyelvet tanulni, és amikor pénzszűkébe kerültem, elmentem dolgozni egy szőlőgazdaságba. Azok, akiknél dolgoztam, később befektetőként eljöttek Tokajba. Amikor elvégeztem az egyetemet, megkérdezték, tudok-e nekik segíteni, és el tudom-e képzelni az életemet Tokajban? Merthogy Felvidékről, Bősről származom.
Stéphanie – aki egyébként tavaly az év bortermelője lett Tokaj-Hegyalján – a legszolidabb, és ő jött a legmesszebbről. A Loire völgyéből indult, de immár Tarcalon él a családjával.
– Én két dolgot tudtam: a természet közelében akarok maradni, és közben emberekkel akarok találkozni, beszélgetni, átadni nekik valamit – kezdi. – Folyamatosan fedeztem fel és szerettem meg a borokat, az új ízvilágokat. Nekem ez a fajta nyitottság, amit a bor és a borászat képvisel, mindig is nagyon fontos volt.

Nyűg, strapa? Ugyan már!

Fotó: Szeberényi Adrián

Amikor azt kérdezem tőlük, most, hogy már mindannyian a saját családi borászatukat viszik, van-e olyan nyűg, amit túlságosan strapásnak éreznek, és amit szívesen kihagynának, majdnem leharapják a fejem. Aztán néhány másodperc múlva meg is értem, miért.
– Egyvalami van, amit nem szeretünk, de ezzel valószínűleg sokan vannak így, és nemcsak borászok: a sok adminisztrációt – feleli Judit, miközben a másik két hölgy is egyetértően hümmög és bólogat. – De a borászkodás igazából kegyelmi állapot, nekem legalábbis az. Van abban valami nagyon jó, hogy holnap folytathatom, amit ma megkezdtem és minden este ezzel a tudattal feküdhetek le. Nem is beszélve arról, hogy ha jó bort készítünk, akkor előbb-utóbb óhatatlanul is jó emberek vesznek majd körül, belőlük meg sosem elég.

Bodó Judit Fotó: Szeberényi Adrián

– Ha vannak is nehézségek, inkább az a fontos, hogy az ember megtalálja a helyét a borászkodásban – folytatja Sarolta. – Én pedig megtaláltam.
– Egyébként nekem is könnyű dolgom volt – veszi át a szót Judit. – Olyan borászközösségbe kerültem, akik nagyon nyitottak voltak. Akkor még semmit nem tudtam a szőlőről, a borról! A férjemmel kiválasztottunk úgy 15 palack bort, 6-7 borászt, és elmentünk hozzájuk. Akkor még Saci és Stéphanie is egy nagybirtoknál dolgozott, de mindent megmutattak nekem. Csupa nyitottsággal találkoztam, meg szeretettel, ami nagyon jólesett. Hármunk közül Stéphanie adta föl a legtöbbet, Bordeaux-t és Burgundiát, úgyhogy Tokajban tényleg lehet valami.
– Én nagyon büszke vagyok Tokajra és nemcsak a múltja, a hírneve miatt – veszi át a szót Stéphanie. – Olyan lehetőségek rejlenek benne, ami kevés helyen adatik meg. Nekem jó érzés, ha az asztalon, bárhol a világon egy üveg tokajit látok. Áldás ilyen helyen dolgozni. Még úgy is, hogy nincs időnk unatkozni, nagyon meg kell dolgozni a sikerért, azért, hogy újra meghódítsuk a világot. Szerintem jó, hogy ez nem egy kényelmes dolog, és újra és újra bizonyítani kell.

Férfiak és a gyufa

A következő kérdéssel megint kihúzom egy kicsit a gyufát. Merthogy azt tudakolom, nehezebb-e nőként a borászok között, ami azért hagyományosan mégis egy férfias hivatás.
– Igen, a borvacsorákon még mindig többségében vannak a férfiak – feleli Judit. – Ez az este ezért is más, mert itt tényleg csak nők vagyunk!

Berecz Stéphanie Fotó: Szeberényi Adrián

– Szerintem egyébként nincsen olyan a borászok között, hogy női irányzat vagy női szempontok – folytatja Sarolta. – Mi nem is azt akarjuk megmutatni, hogy szerintünk milyen a világ, hanem hogy milyen Tokaj és milyen a jó bor. Mindannyiunknak közös a célja: jó évjáratból a legjobbat kihozni. Ehhez pedig szemfülesség kell, észre kell venni a finomságokat, a lehetőségeket egy évjáratban. Ehhez együtt kell élni a szőlővel és a borral is.
No és a kikapcsolódás? Jön a következő „szentségtörő” kérdésem: szoktak-e például sörözni? Ezúttal megúszom villámló tekintetek nélkül.
– Igen, nyáron szoktunk – vágja rá Judit. – Én például szeretek sörözni. De rendszeresen járunk egymáshoz kóstolni is, ebből tanulunk a legtöbbet. A férjemmel egyébként most nyáron próbáltunk meg először olyan helyre menni, ahol bor legfeljebb az asztalon fordul elő, a környezetünkben nem. Mondanom sem kell, Eger lett a vége – mondja, és már nevetnek is mindhárman.
Látom rajtuk, hogy már tényleg tűkön ülnek, nem feszítem tovább a húrt – meg aztán én is kíváncsi vagyok a fogásokra –, úgyhogy jön az utolsó kérdés. Mi lenne az a három kívánság, amit egy jó tündértől kérnének, ha lehetne.
– Én egy saját feldolgozót szeretnék! – vágja rá Judit, amin újfent jót derülnek. – Meg egészséget mindenekelőtt, és egy jó évjáratot.
– Én pedig sok érdeklődőt szeretnék Tokajon, jó időjárást az évre és egy jó világörökségi törvényt is – feleli Sarolta.
– Én azt szeretném, ha a birtokunk a saját lábára állna, jó lenne az idő, és azt kérném még, hogy a tokaji név még nagyon sokáig jól csengjen – mondja végül Stéphanie némi gondolkodás után.