Vrábel Krisztina: Nem esek bűnbe a szupermarketben

Vrábel Krisztina Fotó: Erdőháti Áron

– Mi jött előbb, az Olaszország, avagy a főzés iránti szerelem?

– Az olasz szerelem. Olaszország felfedezése közben találkoztam az olasz gasztronómiával. Ez hozta meg a főzés iránti szerelmet.

– Miben jobb a magyar gasztrokultúra, mint az olasz?

– Nehezen megválaszolható kérdés. A magyar gasztrokultúrának van mit tanulnia az olasztól. Jó hagyományaink vannak, de ezek egy részét elfelejtettük. Az olaszoktól példát lehetne venni, hogyan próbálják életben tartani a több száz éves hagyományaikat. Elsősorban vissza kellene térnünk a természetes főzéshez – ez az, amit elfelejtettünk az utóbbi ötven-száz évben. Azt, hogy hogyan lehet friss, jó minőségű alapanyagokat úgy összepárosítani, hogy túlbonyolítás és variálás nélkül nagyon jó, egyszerű ételeket lehessen belőlük készíteni. Az előttünk járó generáció nehezen áll rá az ilyen főzésre, arra, hogy lesz abból étel, ha összesütünk két zöldséget egy kis olajjal. A mai húszas-harmincasoknak természetesebben megy ez. Olaszországban ma bármilyen kis falu éttermében megtalálhatóak azok az ételek, amelyeket háromszáz évvel ezelőtt is ettek, és ők büszkék is erre. Másrészt ott jelen van a regionalitás a gasztrokultúrában, ami nálunk szintén nagyon hiányzik. Olaszországban minden tartománynak, városnak, sőt falunak van saját alapanyaga, specialitása és abból elkészített, jellegzetes ételek. Nálunk a mai negyvenes-ötvenes korosztály a fogékony időszakában találkozott a rendszerváltás után a szupermarketek hirtelen tele lett polcaival és a reklámok üzenetével, miszerint csinálj mindent gyorsan és kényelmesen. Az ő gyerekeik azonban már nyitottabban élnek, sokat utaznak a világban, az interneten tájékozódnak, és ma már sokan ugyanúgy követik a világ gasztronómiai trendjeit, mint a világ más táján élő fiatalok.

– Mi volt az utolsó bűnbeesésed a szupermarketben?

– Nem volt ilyen. Az, hogy lemondtam az adalékanyagos készételekről, nem olyan megvonás, mintha fogyókúráznék, és nem lehetne csokoládét enni. Nem élvezetet nyújtó, hanem káros dologról mondtam le. Így itt semmiféle csábításról nem lehet beszélni. A mai napig úgy vásárolok, hogy olvasom a címkéket, az összetevőket, illetve azt is, hol készült az adott termék.

– Milyen az édes élet?

– Nekem a gasztronómiában az édes élet az az öröm, ami egy étel elkészítését jelenti. Ritka az, hogy nincs kedvem főzni. A blogomon nagyon sok, fél óra alatt, egyszerűen elkészíthető recept található, én magam sem szeretek hosszasan pepecselni. Sok kezdő ír nekem lelkesen, hogy először azt gondolták, főzni bonyolult, de ahogy leírtam, az milyen egyszerű. Megcsinálta, és rájött, hogy ez tényleg jó, főzni jó dolog. Számomra ez a dolce vita a gasztronómiában.

Forrás: Dolce Vita

– Ha bárkit meghívhatnál vacsorára, ki lenne az a személy?

– Most már annak örülnék, ha engem hívna meg valaki vacsorára. Ha el is megyek vendégségbe, egy idő után mindig beterelnek a konyhába, hogy Kriszta, hogy is szoktad ezt csinálni? Kit hívnék meg? Senkit, kicsit kényeztessenek engem is. Vendégségben mindenevő vagyok, nem az számít, hogy mit eszünk, hanem hogy együtt vagyunk.

– Hogyan lehet ízlést tanulni, tanítani?

– Ez a kérdés engem és a férjemet, aki képzőművész, és grafikusként dolgozik, különösen érdekel és érint. A vizuális környezetszennyezéssel nap mint nap találkozunk. Elég végigmenni a belvárosban, és megnézni a boltok portáját. Vagy: a közelünkben lévő, korábban egységes sorházak kerítései és falai mára a szivárvány minden színében pompáznak. Külföldön járva az ember azt látja, hogy ott mintha tudnának egy irányba haladni az emberek. Ha egy olasz kis faluban a házakon a spaletta zöld, akkor ott tényleg mindegyik zöld. Ez nem is függ össze az iskolázottsággal. Sem a férjem, sem én nem származunk olyan vizuális környezetből, ahol minden nagyon kifinomult lett volna. Bonyolult kérdés, talán a sok jó példa egy idő után ragadós lehetne.

– Villany- vagy gáztűzhely?

– Gáz. Villanyon nem lehet főzni. Én legalábbis mindig odaégetem rajta az ételt.

– Ha hatalmad lehetne az iskolai menzák felett, mit csinálnál másképp?

– A nagyobbik fiamon keresztül van némi belátásom a hazai közétkeztetésbe. Borzasztó beidegződések alapján készítik az ételeket. Egy családi napköziben is napi 500 forint jut a gyerekek étkezésére, mégis rendes házi kosztot, zöldséget, gyümölcsöt kapnak ott a gyerekek. Hogyan jön ez ki? Úgy, hogy ott az 500 forintot mind a gyerekekre költik, nem akar rajta senki sem keresni. Jó lenne, ha az állam rájönne arra, hogy hosszú távon spórol, ha most megelőzésként többet és jobban költ a közétkeztetésre, esetleg teljesen átszervezi a rendszerét, mint később majd az egészségügyben ellátni az elhízott, szív- és cukorbeteg embereket.

Főzzunk olaszul – Dolce Vita

– Mi választanál utolsó vacsorának?

– Paradicsomos spagettit.

– Mit lehet tanulni Lajos Maritól?

– Őszintén, nem ismerem az ő receptjeit. Kitartást biztosan, hiszen már jó pár éve főz, és nem unta meg a dolgot. Én már egy másik generáció receptjeiből tanultam, engem egyetemistaként Jamie Oliver fogott meg, az, hogy ezt ilyen lazán és könnyedén is lehet csinálni.

Péter Anna: Szeretem a húst és az állatokat is »

Bodrogi Eszter: Én is rontok el ételeket »

Mautner Zsófia: Szeretem az egyszerű ételeket »