Épp ezért bennem ott élt a kétség, hogy az egész csak mérhetetlen sznobizmus, és az a fajta „beszélek róla, még ha nem is láttam” magatartás, amely alaposan képes elferdíteni a beszámolók igazságtartalmát.

Ám ezúttal a friss városi pletykák nem hazudtak. Tényleg nincs étlap, a szakácsok kénye-kedvének van kiszolgáltatva a betévedő vendég, a poharakat folyamatosan újratöltik a ház ajándékával, a szikvízzel.

Hétköznap délben érkeztünk. A környék lehangoló. A metróépítés zaja, kosza, a felújítás után síró épületekből áradó dohszag, a járdákon álló szemét… Ám ez egy csapásra háttérbe szorult, ahogy beléptünk az étterembe. Az öröklött dizájn talmi díszítőelemei kissé fájtak, de a méretes palatábla és a rajta sorjázó kínálat már igen megnyugtatóan hatott. Rövid tanakodás után a nem túl széles, ám annál minőségibb kínálatból kiválasztottuk az áldozatainkat, és a pattogó szódavízzel teli poharak fölött nagy mélázásba kezdtünk.

Aztán érkezett a grillezett kecskesajt salátaágyon, és a kétségek eloszlottak. Földöntúli boldogság vett rajtam erőt, ahogy apránként bekebeleztem az egyébként nem túl méretes darabot. Hibátlan, gazdag íz, pont annyira megsütve, hogy a ropogós kéreg alatt melegen lágy legyen a sajt.

Közben csodás illatok szálltak a nyitott konyhaajtó felől, sült a máj, hogy megkoronázza a rizottónkat. A sütőtökös rizottó cseppet kemény és kicsit sótlan volt, de a tetejére halmozott borjúmáj szintén a szférák zenéjét csalta a fülembe. A desszert meg mindent vitt. A madártej sűrű, krémes volt, a tetején himbáló, trendin kockára nyírt tojáshabon mogyoróeszencia illatozott.

Szinte biztos, hogy visszatérünk.
Mert a konyha mindenekfelett, és ne feledjétek Bernard Pacaud-t!
(Bernard Pacaud: a világ egyik legjobb séfje, Párizsban dolgozik, az alapanyagok alázatos szolgája.)