nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

„Mesterévé váltam a saját leitatásomnak” – négy nő ámokfutása az alkohollal

Eredetileg azért vettem Borsod felé az irányt, hogy megnézzem, milyen helyeken italoznak itt az emberek, aztán valami egészen más kerekedett ki belőle: négy nő vállalta, hogy anonim elmeséli nekem ámokfutását az alkohollal. Miközben Kelet-Magyarország döbbenetesen szegény településein haladtam keresztül, a kihangosítón át az ő történeteik keltettek életre egy fontos témát: miért isznak a nők?
Czvitkovits Judit
Czvitkovits Judit
f Ajánlom

„Első vodkanarancsomat 15 évesen ittam meg, emlékszem egész este hangosan zokogtam, bömböltem, a világfájdalom kevés volt ahhoz képest, amit éreztem – meséli a 2 gyermekes Kata (38), aki nemrég volt egyéves, azóta nem nyúlt alkoholhoz. – De ez nem tántorított el, újra és újra lement egy VBK vagy vodka-narancs. Azért kezdtem, amiért mindenki más, meg amiért cigizni kezdenek a gyerekek: mert menő, mert közösségi összehozó élmény, mert más is csinálja, mert ez valami olyan dolog volt, amiben titokban lázadtam az otthoni minta ellen, és nem elhanyagolható módon csodálatos hatással volt elképesztően zárt személyiségemre. Gyakorlatilag fizikai fájdalommal és kínszenvedéssel járt közösségben lennem, tele voltam önutálattal, frusztrációval, folyamatosan másokhoz hasonlítottam magam, minden pillanatban a pánik és menekülés előtti utolsó másodperceit éltem át.

Szép lassan rá kellett döbbennem, nálam egyrészt nincs kontroll, önkontroll, a torkom egy tölcsérré alakul, amin annyi pia gurul le, amennyi van. Mások elmondásából pedig egy olyan személyiségem körvonalazódott, akivel nem szívesen találkoztam volna, videót sem néztem volna vissza róla. Ha nem akartam ezt így folytatni, döntenem kellett. El kellett ismernem, hogy ez nálam probléma, hogy ez igenis nem tolerálható, hogy ez nem mehet így tovább. Zéró tolerancia van, nincs más út. Egy éve és egy hónapja nem ittam egy kortyot sem. 

Az pedig már egy másik történet, hogy milyen nem ivóként egy ivó társadalomban, ahol tényleg nem tekintik problémának, ha valaki, teszem azt, minden este megiszik egy üveg bort.

A magyar ember iszik, olyan ez számára, mint a levegő vagy az étel. Aki nem iszik, azt kinézik. Nem tudják elképzelni, hogy olyan van.

Hogy valaki miért választja ezt az utat, hisz nincs a másikkal semmi baj? Volt akinek elmeséltem tényleg részletesen pár estémet, amire annyi volt a reakció, hogy jó, de hát ilyen blackoutja mindenkinek van, ez tök normális. Itt még a legközelebbi barátaid is szekálnak, frocliznak, vicces és kevésbé vicces gúnyok tárgya vagy, ha nem iszol. Sokan irigyelnek, sápítoznak, hogy jaj de ügyes vagy, ők ezt nem bírnák, és hopp már töltik is az újabb pohárral. Van aki folyamatosan próbálkozik, nem érti, hogy nekem olyan nincs, hogy csak egy pohárral.

Timi (41) számára is valami hasonlót jelent az alkohol, hangján érzem, nem csak örömből iszik: „Hogy miért iszom? Mert óriásira dagad a keblem tőle! Sokkal több érzelem, gondolat fogalmazódik meg bennem, mint józanul. Józanul mindig fegyelmezem magam, nullára redukálom a kockázatot, viselkedem, próbálok nem kiábrándítani senkit, beilleszkedni, nem ellent mondani, nem megbotránkoztatni, és a semmiféle izgalmat nem tűrő idegeimet kímélni. Amikor iszom, elmúlik a gyávaságom, és az önostorozásom, hirtelen nagy és szabad leszek, és ezt abban a pár órában még az a kristálytiszta gondolat sem csorbítja, hogy tudom, másnap reggel mekkorát és milyen ívben repülök vissza a mélybe, ahonnan rendszerint egy este elején indulok. Az ok egyébként valószínűleg az anyai kritikák, az érzékenyebb idegrendszer, és korai iskolás évek tipikus gyermeki cikizéseiből tákolódtak össze, a béka segge alatt heverésző önbecsülésemet később már a belső hangom tiporta meg még jobban és folyamatosan. Ha iszom, akkor mindez távolra megy, és valamilyen óriási szupererő költözik belém, mint anno Super Marióba. Csak míg neki pár másodpercig tartott, én másnap hajnalig is kihúzom vele.”

„Nálam az alkohol életem első szakításához köthető, 25 voltam akkor. Emlékszem, amikor beléptem az üres lakásba, nem volt jobb ötletem, mint az ivás – emlékszik vissza Noémi (40). – Lementem a sarki közértbe, és vettem egy üveg töményet. Valami olcsó konyakot. Aztán a másnap után újra ittam meg újra és újra. Ittam, hogy megöljem magam, hogy kikapcsoljam a valóságot, hogy ne gondoljak rá.

Azt a sok-sok gondolatot, kis hangot akartam elnémítani a fejemben, amik szüntelenül zakatoltak, és csak az alkoholgőz űzte őket el.

Évekig ez ment, aztán egy fiúval együtt eljött az önvizsgálat és a fájdalmas felismerés is – folytatja Noémi –, tudtam, hogy le kell állnom. Előbb csak egy hónapot adtam magamnak, pokoli volt, de kibírtam – és mivel kibírtam, a fiú meg odébbállt, elhitettem magammal, hogy bármikor le tudok állni. Újra elkezdtem hát inni. A tömény italokat elhagytam, de mindennap borozom, pezsgőzöm, vagy fröccsözöm – pont úgy, ahogy facebookozom, chatelek és az érintőképernyőt simogatom.” 

Anita (67) számára is valamiféle kapaszkodót jelentett az ital – szigorúan múltidőben: „Nem tagadom, harminc évig masszívan ittam. Huszonnégy voltam, amikor a fiam születésével kicsúszott a lábam alól a talaj. Ma azt mondanák rá, szülés utáni depresszióban szenvedtem, de akkor ezt még nem ismerték. Én csak a sorozatos kudarcokat éreztem a saját bőrömön. Nem okozott örömöt a gyerek, nem találtam a helyem, válságba került a házasságom, de gyáva voltam ahhoz, hogy elváljak, a munkámban is sikertelennek éreztem magam, nem csinálhattam, amihez kedvem lett volna, úgy éreztem, elmegy mellettem az élet. Aztán becsúszott még egy gyerek. Akkor végleg feladtam, hogy én azt az életet éljem, amiről álmodtam. Az alkohol lett az egyetlen dolog, amire vágytam, eltompította a szorongásomat, a kilátástalanság határai elmosódtak, egyszerűen nem gondolkodtam, csináltam a dolgom, mint egy robot – közben meg ittam. De csak esténként, amikor rendben voltak a gyerekek meg a ház.

Az, hogy alkoholista lehetek, meg sem fordult a fejemben, eltelt harminc év úgy, hogy nem fogtam fel, mekkora bajban vagyok. Felnőtt gyerekeim nélkül talán még ma is innék, de ők terápiára vittek, évekig küzdöttem, aztán letettem az italt – és óvatosan, tele félelemmel, de elkezdtem élni. 

 

 

 

 

Olvass tovább

{PostTitle}

Megosztás Facebookon