Ilyen az élet ott, ahol 30 gyerekből 25 álma az, hogy közmunkás lehessen

Turós Balázs tizenöt évesen kezdte a fotózást, és míg eleinte a természetfotózásban találta meg magát, később a szociális témák kezdték foglalkoztatni. Igazán nagy lökést a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen adta meg számára, ahol olyan témákat dolgozhatott fel, mint a magyar gárda jelenléte Magyarországon vagy éppen az autizmus. Diplomamunkája, a Párhuzamos valóságok kapcsán beszélgetünk. 

Miért pont vidékre, Magyarország legszegényebb régióiba viszed a nézőt?

A mestermunkám kiindulópontját olyan alkalmazott munkák, főleg videós projektek adták, melyek során az ország perifériára szorult területeivel foglalkoztunk. Leginkább Vizsolyt és Mátraverebélyt tudnám kiemelni. Utóbbi település hangulata és egy, a Vizsolyi polgármesterrel készült interjú hatására éreztem úgy, hogy a magyar vidékkel szeretnék foglalkozni.

Az egyetemet nyolc éve kezdtem el, ennyi idő alatt rájöttem már, hogy nem annyira mozgat meg a kortárs fotográfia intézményrendszere, és a galériák világa. Helyette inkább olyan szociálisan érzékeny projektekben próbálok részt venni, amik során közvetlen kapcsolatot tudok kialakítani az emberekkel. Így ismertem meg például a Meseközpont Alapítványt is, akikkel gyermekvédelmi gondoskodásban élő gyerekekkel foglalkozunk. Fotós munkáim során nem magamat szeretném megmutatni, hanem olyan társadalmi problémákra irányítani a figyelmet, amiről amúgy nem beszélünk – például arról, hogy milyen egy olyan óvodába járni, ahol harminc gyerekből huszonöt arra a kérdésre, hogy Mi szeretnél lenni, ha nagy leszel?, úgy válaszol, hogy közmunkás. 

Ezért választottam a Párhuzamos valóságok címet is: Magyarország perifériái a közmunkaprogram visszásságainak, a fiatalok abszolút perspektívavesztésének és a roma lakosság helyzetének következtében teljesen leszakadtak. Mára akkora lett a társadalmi egyenlőtlenség, hogy két különböző valóságról beszélhetünk, ami egymás mellett, párhuzamosan működik ugyan, de egymással kommunikálni már nem tud. 

Hogy érted ezt?

Ezek a világok annyira nem találkoznak, hogy ha például valaki a budapesti hipszter miliőből eljönne ide, akkor egyszerűen nem tudnának szót érteni. Mestermunkámban ezeket a valóságokat szerettem volna ütköztetni azzal, hogy megmutatom a perifériára szorult területek hangulatát. 

Képeid nem feltétlenül a mélyszegénység lenyomatai.

Ezek a képek nem a szegénység illusztrációi, fontosabb volt, hogy olyan szimbólumokat keressek, amiken keresztül visszaadhatom azt a miliőt, ami jellemző a perifériára szorult területekre. A szegénységről tudjuk, hogyan néz ki. Ezért nem a felszínnel szerettem volna foglalkozni, hanem azzal a nyomasztó érzéssel, amit például Északkelet-Magyarország egyes településeit járva érzékel az ember. Azzal a kilátástalansággal, ami a fiatalok jövőképét jellemzi.
Modelljeim nem feltétlenül élnek rossz körülmények között. Viszont a problémák ugyanúgy mindenkit érintenek, akik ebben a környezetben élnek.

Mi volt a célod ezzel a sorozattal?

Az általam felvázolt problémakör ma Magyarország egyik legnagyobb megoldandó társadalmi problémája. Mégis úgy érzem nem kap kellő figyelmet. Sokkal többet foglalkozunk más témákkal, a liget fáival, vagy éppen a migránsokkal. Nem azt mondom, hogy ezek nem fontosak, csak úgy érzem a hangsúly eltolódott. 

Ezekről a leszakadt régiókról mindenki tud, de túl messze vannak ahhoz, hogy megoldandó problémaként tekintsünk rájuk. Úgy vagyunk ezzel, mint Afrikával. Tudjuk, hogy van, de messze tőlünk, úgy érezzük nem a mi problémánk.

Nem ez volt az első, hogy a mélyszegénységgel találkoztál…

A diploma előtt nagyon sokat utaztam. Jártam Indiában, Kínában, de rá kellett jönnöm, elég egy órát utaznom Magyarországon ahhoz, hogy Indiában érezzem magam.

Rád hogy hatott ez a sorozat?

Az ember hajlamos a tulajdon problémáit hatalmasra felfújni, aztán amikor egy ilyen világba csöppen, rájön, mennyire jelentéktelen gondok miatt agonizál. Itt az emberek a napi túlélésért küzdenek. 

Mivel nem töltöttem sok időt ezeken a helyeken, érzelmileg nem vonódtam be, ennek köszönhetően objektíven, a szükséges távolságtartással tudtam megmutatni ezt a világot, ütköztetni azzal, amiben élek. 

Ami érdekes, hogy akármennyire is leszakadt ez a régió, rengeteg olyan dolog van, amit ezektől az emberektől tanulhatnánk el. Sokkal természetközelibb, nyugodtabb, lassabb életet élnek. Felébresztik az emberben az elvágyódást. Nem fekete-fehér a két világ, nincs jó vagy rossz, ennek az életnek is rengeteg előnye, szépsége van.