“Tudom, hogy a férgek megesznek, Csak azt nem tudom, ki vagyok.”

François Villon: Apró képek balladája

Tudom, mi a tejben a légy,
Tudom, ruha teszi az embert,
Tudom, az új tavasz mi szép,
Tudom, mely gyümölcs merre termett,
Tudom, mely fán mily gyanta serked,
Tudom, hogy minden egy dolog,
Tudom a munkát, lusta kedvet;
Csak azt nem tudom, ki vagyok.
Tudom az urak nyakdíszét,
Tudom, melyik ruha mi szerzet,
Tudom, ki gazdag, ki cseléd,

Tudom, mily fátyolt kik viselnek,
Tudom a tolvaj- s kártyanyelvet,
Tudom, tortán él sok piszok,
Tudom, mely csap mily bort ereszthet,
Csak azt nem tudom, ki vagyok.
Tudom ló s öszvér erejét,
Tudom, mit érnek, mit cipelnek,
Tudom, pénz szava szép beszéd,
Tudom, hol mérik a szerelmet,
Tudom, mit higgyek a szememnek,
Tudom, Róma mit alkotott,
Tudom, hogy a cseh mért eretnek,
Csak azt nem tudom, ki vagyok.

Ajánlás

Mindent tudok hát, drága herceg,
Tudom, mi sápadt s mi ragyog,
Tudom, hogy a férgek megesznek,
Csak azt nem tudom, ki vagyok.

(Szabó Lőrinc fordítása)

Illyés Gyula: Hunyt szemmel

Mihelyt a szemem nyitva van,
lehunyom rögtön önmagam:
nyomban nem leszek semmi sem,
csak szem, csak világ-teli szem,
de ha szememet lehunyom,
én nyílok ki: birodalom,
földrész leszek, oly végtelen,
határaim sem érhetem.
Zenit-Nadir: pólusig ér
lábam és fejem közt a tér.
Kedvemre utazgathatom
bíborszín folyamaimon,
zuhogókon, erdők, mezők,
szorosok, zord csúcsok között;
hol se nappal, se éjszaka,
se nyár heve, se tél hava.
Bíborszín táj fölött híven
egyenletesen süt szívem.
És idő sincs s a képzelet
sejti az örök életet.

Weöres Sándor: Ki vagy te?

Ha elvonatkoztatod magadat mindattól, amit lényednek ismersz: tulajdonképpen lényed ott kezdődik.

Testedet, értelmedet, személyedet ne cseréld össze lényeddel, önmagaddal. Csak segédeszközöd; csak batyú, mely szükségleteid őrzője is, görnyesztő teher is.

Tested nem te vagy, hiszen csak anyag, mely folyton cserélődik: negyvenéves korodban húszéves kori testedből egyetlen parány sincsen. De érzelemvilágod és értelmed sem te vagy, hiszen még nem volt, mikor te még a bölcsőből nézegettél. Ki vagy? A határtalan, mely fogantatásodkor a határok közt megjelent.

Ha elhatárolt személyedet tekinted önmagadnak, végezz kopernicusi fordulatot: a határtalan teljességet tekintsd önmagadnak, személyedet pedig ideiglenes kötöttségnek, puszta tüneménynek, “nem én”-nek.

Ahol megszűnik az érzés, érzéketlenség, gondolat, gondolattalanság, változás, változatlanság; ahol azt hinnéd, hogy semmi sincsen: tulajdonképpen lényed ott kezdődik.

Hobo Blues Band: Ki vagyok én? 

Nem vagyok büdös – nem vagyok édes
Nem vagyok dühös – nem vagyok éhes
Nem vagyok puha és nem vagyok kemény
Nem vagyok gazdag és nem vagyok szegény
Nem vagyok rendőr – nem vagyok gyilkos
Nem vagyok őrült – nem vagyok orvos
Nem vagyok bíró – nem vagyok csibész
Nem vagyok író és nem vagyok zenész
Nem vagyok munkás – nem vagyok paraszt
Nem vagyok digó – nem vagyok szakadt
Nem vagyok sovány és nem vagyok dagadt
Nem vagyok szolga és nem vagyok szabad
Nem én.
Ki vagyok én? Ki vagyok én?
Amíg a világban folyik a vér,
Mond, kit érdekel, hogy ki vagyok én?
Nem vagyok virág – nem vagyok fegyver
Nem vagyok állat – nem vagyok ember
Nem vagyok isten és nem vagyok csillag
Gyűlölsz vagy szeretsz: Hobónak hívnak
Ki vagyok én? Ki vagyok én?
Amíg van kenyér, s a disznó kövér,
Mondd, kit érdekel, mondd, kit érdekel
Ó, mondd, kit érdekel, hogy ki vagyok én?

E. Bizottság: Mindez én vagyok

A szemem, a szájam, az orrom, az állam
A fülem, a hajam, a nyakam, a fogam,
Mindez én vagyok, jaj
Mindent neked adok
A tüdőm, a gyomrom, a vastagbelem
A combom, a szívem, a nyálmirigyem
Mindez én vagyok, jaj
Mindent neked adok
A nyelvem, a vállam, a mellem, a hájam
A hátam, a hasam, na és a derekam
Mindez én vagyok, jaj
Mindent neked adok
Nesze, nesze
Ki tudja, még mennyi mindenből vagyok
Ezt felsorolni is nagyon nehéz dolog
De azért ruhában csak arra gondolok
Hogy mindez, hogy mindez, hogy mindez én vagyok

Radnóti Miklós: Előhang egy “monodrámához” Ilonának

Kérdeztek volna magzat-koromban…
Ó, tudtam, tudtam én!
Üvöltöttem: nem kell a világ! goromba!
nem ringat és nem ápol, –
ellenemre van!

És mégis itt vagyok.
fejem rég kemény
s tüdőm erősödött csak,
hogy annyit bőgtem én.

A vörheny és kanyaró
vörös hullámai mind partradobtak.
Egyszer el akart nyelni, –
aztán kiköpött a tó…

S a szív, a máj, a szárnyas két tüdő,
a lucskos és rejtelmes gépezet
hogy szolgál… ó miért? S a bimbózó virág –
nem nyílik még ki husomban a rák.

Születtem. Itt vagyok.
Felnőttem. S mire?
Igértek néked valamit?
kérdeztem egyszer én
magamban még süldőkoromban.
S mindjárt feleltem is :
Nem. Senki semmit nem igért.
S ha nem igért, a senki tudta mért.

Szellőtől fényes csúcsra röpít fel a vágy
s lenn vár a gőzt lehelő iszap.
A hallgatag növények szerelme emberibb.

A madár tudja tán, hogy mi a szabadság,
mikor fölszáll a szél alá
és ring az ég hullámain.

A hegyek tudják, hogy mi a méltóság,
hajnalban, alkonyatkor is,
a lomhán elheverő hegyek…

Hegy lettem volna, vagy növény, madár…
vigasztaló, pillangó gondolat,
tünő istenkedés. Ma már
az alkotás is rámszakad.

Kérdeztek engem? Számbavettek.
Ó, a szám… a hűvös és közömbös!
Nem érdeklem, nem gyűlöl, nem szeret,
csak – megfojt.

Nézd, én vagyok. Nem egy, nem kettő,
nem három és nem százhuszonhárom.
Egyedül vagyok a világon.

Én én vagyok.
S te nem vagy te, s nem vagy ő sem.
Gép vagy. Hiába sziszegsz. Én csináltalak.
Én vagyok. S általam te. Hiába sziszegsz.
Én vagyok. Szétszedlek és te nem vagy,
nem kapsz több olajat, túl nagyra nőttél.
S szolgálni fogsz, hiába sziszegsz!

Én én vagyok. Én én vagyok. Én én.
S te nem vagy te s nem vagy ő sem.
Pénz vagy. Hiába sziszegsz!

Én én vagyok, én én vagyok,
megőrülök,
én én vagyok, én én…
megcsúszom a végén!

Én én vagyok magamnak,
s neked én te vagyok.
S te én vagy magadnak,
két külön hatalom.
S ketten mi vagyunk.
De csak ha vállalom.

Ó, hadd leljem meg végre honnomat!
segíts vigasztaló, pillangó gondolat!

Még csönd van, csönd, de már a vihar lehell,
érett gyümölcsök inganak az ágakon.
A lepkét könnyü szél sodorja, száll.
Érik bennem, kering a halál.

Ring a gyümölcs, lehull, ha megérik.
Füstölg a halál. Élni szeretnék.
Lélek vagyok. Arkangyalok égi haragja
ég bennem, riaszt a világ.

Sűrű erdő kerít, porfelhőben a távoli nyáj.
Porfelhőben a nyáj. Porkoszorús katonák.
Dögölj meg, dögölj meg, dögölj meg hát világ.

Ringass emlékkel teli föld.
Takarj be! védj, villámmal teli ég!
Emelj fel emlék!

Lélek vagyok. Élni szeretnék!

Bon-Bon: A sexepilem

Nem vagyok James, és nem vagyok Bond,
Nem vagyok túl nagy szám.
De jó a szívem, ez a sexepilem.
Buknak a lányok rám.

Túl kicsi vagyok, de a füleim nagyok.
Az alkatom olyan izé.
A lelkem is kivan, ha lelapul a hajam
Nem segít csak a zselé.

Nem vagyok James, s nem vagyok Bond,
Nem vagyok túl nagy szám.
De jó a szívem, ez a sexepilem.
Buknak a lányok rám.

Pöttyös a fejem, van néhány anyajegyem.
Nem sok, de nekem elég.
Vastag a bokám, nem tudom ezek után
Rám néz-e valaki még.

Nem vagyok James, s nem vagyok Bond,
Nem vagyok túl nagy szám.
De jó a szívem, ez a sexepilem.
Buknak a lányok rám.

Petri György: Én

Isten egy szem
rohadt szőlője, amit
az öregúr magának tartogat
a zúzmarás kertben.

Kosztolányi Dezső: Csak hús vagyok. Csak csont vagyok.

Csak hús vagyok. Csak csont vagyok.
Gép a fejem. Gép a kezem.
De ami elmúlt, azt tudom.
Sírtam, nevettem az uton.
Én, ember, én. Emlékezem.

Erdős Virág: Vagyok aki vagyok

– józsefvárosi szelfik –

madárnak kád vagyok buzgó kis gyomoknak itóka
elsüllyedt kapukulcs dobozos sörről a nyitóka
elgázolt szandál ki pultoslány szeretne lenni
soundra gyűjteni hétvégén mekiben enni

gurulós bőröndben utazó éltető hulladék
kirobbant nyál vagyok tüntető altesti váladék
vehető jel után kutató kényszeres tekintet
koton a földön: egy tag aki előre beintett

silent hill karakter vagyok egy bebukott küldetés
megunt vagy feleslegessé vált kezdetű hirdetés
utcácskák mocska ki jogról meg sotéről álmodik
vidéki rokon ki nem jut el sellyétől sámodig

játszótér rendje de úgy is mint egymással bánás
felázott paplan egy fekhelynyi darabos hányás
büntető szökőkút elcsúszás rettentő veszélye
parkőrök hazája közterületisek szeszélye

hiányzó hinta egy körömmel széttegelt mászófal
fájdalmas anya egy ordítva libikókázóval
rühes kis béka ki hiába löki hogy kelep
szürke és otthonos színesfémátvevő-telep

alu és réz vagyok szabad és szigetelt légvezeték
súlyommal hajtom a teremtés bedöglött gépezetét
feláras vaslábas helyett csak egy nyúzott kábel
minden kis faszszopó úrhatnám káinnak ábel

HHH vagyok a kikúrálhatatlan hebegés
nem embernek való súlyok közt fél óra lebegés
beszakadt rámpa az élethez úgy ámblokk béna
oszlopra ráolvadt kuka egy szétrobbant véna

más világ vagyok a más baja hepája éce
kétezer év után kiérdemelt külön véce
gyanús kis pukli a járdán egy problémás anyajegy
kislány ki elindul világgá szétnéz és hazamegy

letakart seb vagyok aszfaltfolt aszfaltfolt hátán
szebb jövő közműves vályogház szentmártonkátán
kidobott pénz vagyok szeméttel feltöltött murva
szobalány grantchester village-ben zürichben kurva

night of the living dead remake-ből kiszökő szembeszél
szólásra nyíló száj vagyok még bekussol nembeszél
szivárgó szatyor egy kék bomba amit majd elhagyok
basszus a fülben a lábdob hogy vagyok a-
ki vagyok

indázó drótok egy városnyi robbanó szerkezet
üzi a falon én tudom csak hogy honnan érkezett
dühös kis romokból vagyok a szépülő tanyátok
folyt köv most annyi hogy anyátok anyátok anyátok